Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már egy
vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az ájultságot.
A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt,
mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész
pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat,
porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment vitatkozás
nélkül.
A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, a
mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott van az elitélt
és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a Georges
reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a
Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást: «Ez
mind nincs kifizetve még!»
– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean. Nem
vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik
kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le
mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgy is mind a
filiszteusoké lesz ez már! Csupa corruptio ez már! Holnap mindent
lepecsételnek!
Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.
– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha sem
látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.
S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a bérem.
Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és folyosón.
A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.
Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős
palaczkokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró
vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk
után, hogy csak úgy rengett bele a ház.
Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a
szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a
merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.
Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a
hegedű-productio kedvéért.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé
volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát.
Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A
kocsiját mindenki későbbre rendelte.
Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a vihánczoló
röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a kiméletlen
ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha
tele volna zúgással.
Vége volna már az estélynek?
Olyan soká aludt volna?
Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga
lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a
vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a
lakomából.
Miért nem jön már?
Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette
az időt.
Tizenkettőt ütött. Kisértetek órája!
A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett
babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem mert
kikötni.
A szív, az a buta izomtömeg, fél!
Hanem az agyvelőnek van akarata.
S lassankint az akarat erőt vesz a félelmen.
Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.
Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom
iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja az
ajtaját.
Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig. Itt
hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott
be rajta.
Az ajtónyitásnál majd elfujta valami leskelődő szellet a gyertyáját.
Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A
cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban
hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.
Senki sincs itt.
A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta
fekvő alakot. Azt nem veszi észre.
A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyujtja s a
nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.
Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint
guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?
Odalép lábhegyen s a mint odaér, nagyot sikolt.
Az anyját látja ott heverni élettelen.
Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.
Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket működésbe
hozni
Nem tudja kitalálni, hogy mi az, a mit most lát?
Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki
sincs kivüle a teremben… Mi ez?
Azt hiszi, hogy ez egy lidérczhozta álom.
A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. Azt
felveszi és elolvassa.
Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.
Most már érti az egész helyzetet.
Most már nem kis leány, a ki fél.
Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. –
A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne. Aztán a
segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arczba
fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt szagoltatja az
elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik és
nagyot ásít. A félholt föléled.
Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével
betakarni.
Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá: mintha
nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?
Helvila felöleli az anyját fektéből.
– Nem mégy a hálószobádba, mamám?
– Hiszen nem birom a lábam.
– Majd én beviszlek.
S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a gyermeket,
az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A kis leány erős.
Még is jó az a svéd gymnastika!
– Tégy le. Tudok már menni, suttogja az anya. A zsibbadás elmúlt.
– Ne segítsek levetkőznöd?
– Maradj! Maradj! – Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.
S azzal bement az öltözőjébe.
Visszajön? De hát minek jön vissza?
A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a
parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papir
után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.
Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a mi
legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végig
olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni
való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik másokat is érdekelnek.
Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából.
Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé
kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz lebernyeg a
meztelen karjait is takarta.
Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.
– Olvastad? kérdezé a leánytól.
Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen összehajtá
s eldugta a keblébe.
A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem
csinál-e haragos arczot?
Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt.
Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy
imádója egy rosz hírű házban talál.
Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára kerűlt
szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, a mikkel az
menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek égetését az arczán.
Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.
Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor
valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében s azt
takargatja az arcza lárvájával.
Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind végig, a míg
ketten együtt voltak a leányával.
– Gyujts a szamovár alá, theázzunk, monda Helvilának.
A leány tette, a mi mondva volt.
Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett.
Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az
időnél.
Odament, elindította a perczingát s helyére igazította a mutatót.
A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi
csók-keringőjét.
Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.
Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a
theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)
Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccoból.
– Tudod jól. Négygyel.
– Hiszen csak ketten vagyunk.
– Hogy jó erős legyen.
– De ez majd téged nagyon felizgat.
– Ne félj, nem fog felizgatni.
S még merőbben mosolygott.
Az a kis leány pedig nagy lélekbuvár volt!
Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja
arczán még soha.
Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy
tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az
asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát hozott, a
mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.
– Ide mellém tedd a csészédet, mondá Camilla.
– Én szemközt szeretek veled űlni.
– De én azt akarom, hogy mellém űlj! parancsolá Camilla.
Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes azt
megölni…
A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.
Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:
– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!
Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arczán.
Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a theát.
– Hát mit tehetek egyebet?
– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? lihegé a leány.
– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?
– Elolvastam.
– Megértetted a tartalmát?
– Rettenetes volt! monda a leány fuldokló hangon.
– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva.
Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád elfutott. A férfi
elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot,
akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban bele sülyed. Hát lehet
egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? olyan nőnek, mint én,
olyan leánynak, mint te?
– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én
szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne kényszeríts
meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem
tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem hagyták végig álmodnom: abból is
felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy
piros ruhám, a mi után úgy vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!
Camilla arczán még keserűbb mosolyra vált az a hyppokratesi álarcz.
– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz? Az utczáról
fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis leányokra vadászik.
Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arczodat is kifesti pirosra,
hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed
lesz! De én azt már nem fogom megérni!
A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.
– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem ugy akarok
élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni akarok. Veled
együtt dolgozni!
– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?
– Tudunk himezni.
– Azzal a száraz kenyeret sem keressük meg.
– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába
ne fogadjon bennünket!
– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S
eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! –
Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a szekrényét, mikor
az ajtaját rányitjuk.
– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.
– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég
ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra
megfagyott a föld!…
– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni! Anyám! Én
rettegek az örök éjszakától!
A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai
vaczogtak.
– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd elmegyek a
magam útjára magam egyedül.
Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két
kezével.
– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja meghalni?
Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!
S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a
nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába
hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:
– Nem válok el tőled!
– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?
– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam
a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap?
Az éjszaka tele van rémekkel!
Az anya lesimogatta a kis leány szétkuszált haját, térdein feküdt a
feje.
– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a dologgal
holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le. Alugyál csendesen.
Majd reggel felköltelek.
A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába. Azon
még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a
gondolatját.
– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek
innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah így nem teszik
bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! így
nem hagyok magammal tréfálni…
Most már a leány arczán is ott volt az a haláltgúnyoló mosoly.
Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is elkezdte
abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálczukrot.
Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt dönczölgetni,
ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig hizelkedett,
kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.
– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni: csak azután
gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta ruhába? abba a szép
kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam. Ugy-e összeteszed majd a két
kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám.
Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed
a fejemre? Lásd, ezek a jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni
hozzá. Én mindig szerettem a jáczintokat…
Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne fakadjon.
Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.
Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke
le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon
szólt:
– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást
keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan,
nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. – Olyan helyes eszed van:
a világot, a helyzetet, az embereket megitélni. Látod, hogyan magunkra
hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen
kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy
hibát, most azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél:
elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors
kérlelhetetlen biró. Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?
– Az vagyok anyám.
Most azután mind a kettőnek az arcza mosolygott.
Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének:
konyháról.
– Olyan nehezen olvadnak el ezek a koczkák a theában, mondá Camilla.
– Az én csészémben már mind elolvadt.
– Mert kevesebb volt bele téve.
– Hát akkor adj ide a magadéból.
Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a
kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen
megosztoztak.
Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég
gyorsan elolvadni.
– Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább elolvadjon? mondá
Helvila.
– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé,
attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem olvad.
– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve, könnyen meg
lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának meg vele?
– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez
abban a pillanatban megöl…
– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve.
Hisz akkor ez a szer egy angyal!
És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a
halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a
fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.
Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre
kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be,
báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint
szét.
Ugyan ki jöhet ide most?
Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról, vagy
tarokkasztaltól.
Megszólal:
– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!
A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz. Ráismernek, de
azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve
maradást.
– Nem mára szólt a meghivó? kérdi a vendég úr.
Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló
bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek
– De igen, felel a kérdésre Camilla.
– Amanda nem volt itten? Ez a második kérdés.
– Itt volt. Már elment.
Ez tehát Vigárdy Bertalan.
Megdöbbenve néz körül.
Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a leányával a
kandalló előtt.
– Mi történt itt? kérdezi a férfi.
Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s
odanyujtja a késői látogatónak.
Vigárdy végig olvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.
– Szerencsétlen ember… Ezt rebegi halkan.
– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! mondja
Camilla.
– Ejh dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!
– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten
napja alatt?
– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon Vigárdy. Ebben a
dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket
meggyalázni.
Annál a szónál «önöket» úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.
– Hogy tehetné ön azt?
– A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláirásokat sajátomnak.
– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.
– Azt tudom. Kifizetem.
– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?
Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes
szakállán s készen volt a válaszszal.
– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti
engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért.
Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé lesz a
kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én
teljesen fedezve vagyok a szerződés által.
– De ez nem igaz!
– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig négyszem
között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasut
létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris elfutott
Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött
börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak
balszerencse.
– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.
Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.
– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy
boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?
– Kérem uram, ne beszéljen így egy leány előtt.
– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a mi a
társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni
az emberiség.
– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, a kiket
nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti
oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hirnevét,
megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó
koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.
Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.
– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!
Ezzel nagyon gyanuba keverte magát.
– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is
élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál sebesebben
kavarta a kanállal a theát a csészében.
A férfi megértette mind a hangot, mind az arczkifejezést.
– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás
kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben. Ön
ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz fenekére
elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli
megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán
megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a piqueten nyeret el
magától a jó barátjával harminczezer forintot, akár hamis váltók útján.
A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, a
kibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál
belőle élettársnőt, a hogy szokás. Most már asszony, nem kell őt
elvenni. A férj megvan, valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert
itthon börtönbe fut. Igy lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a
vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így
gondolkozik ön felőlem?
Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.
– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a
penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen
igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még sem vagyok.
Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha
önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni,
hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére
borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem
jövök önt kisérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott
fillért sem. Hanem nyitok önnek útat tisztességes munkához, a miből
megélhet.
– Hallod anyám? sugá Helvila. Nem mondtam?
– Mi munkához értenék én? rebegé Camilla.
– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak
összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel ki tudom
eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál,
vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell egyéb, mint
tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap
éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével
szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a
megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy
nőt, a kit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek
s a ki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, a mit
havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én
pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor
harmincz forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ
dolog. Ön nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem
kiszabja és megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti
vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.
– Hát a leányomat hová teszem?
– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott
most van épen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül.
Kitanulja az iskolamesternőséget s annak idején kap becsületes állást,
valamelyik fővárosi iskolában.
– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni fogok.
Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol
nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!
Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s
egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»
Camilla arczáról ezalatt elmult az a halálhirdető mosolygás.
Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres égbolt
egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az öngyilkos
energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, a ki meg akarja
szabadítani.
– Nos? hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? kérlelé Bertalan.
Tétovázott.
Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét
Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!
– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt Vigárdy. Önnek
szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami jutott eszembe. Azt
tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni.
Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely külön szakítható,
mondja fel a házi úrnak: épen most van a negyed. Hanem ezt a nehány
díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a
szobát, meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha
felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval
adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, a ki épen ilyen
bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel
szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog
fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti s a saját
lakása ingyenben marad.
Helvila nógatta az anyját:
– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.
Camilla rábólintott a fejével.
– Jó lesz.
(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis leánynak
is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)
Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?
Hát csakugyan talált valamit.
Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.
– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy
munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy
szerkesztővel.
– Ah, hagyja ön azt! szólt Camilla. Az egy haszontalan ostobaság.
– Ki mondta azt?
– A ki nagyon érti.
– Talán Alasztor?
– Igen.
– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez?
A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s bonczolókéssel vizsgálják az
érzést.
– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a
szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.
– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még mint
boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus chylusával.
Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok
ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal
vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan
nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a
kevés is biztató. Apróbb, egy tárczára való rajzokat meg épen szívesen
fognak venni. Ezekért kaphat ön havonkint harmincz–negyven forintot. Nem
sok; de jelenben számot vet.
– Oh az nekem tetemes összeg lesz, szólt, mohón kapva Camilla. Csak meg
tudjam érdemelni.
– Bizzék magában. A közönség előszeretettel van a nő-irók iránt. Önnek
határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek
műveket angol és franczia íróktól, a mikből tanulmányozhat. Ön egy év
alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év mulva a kiadók lábtót
támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratáért. Ön egy irói nevet
választ magának s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az
önérdemelte néven fogják önt szólítani…
Camillának az arcza már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly
volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.
– No hát válaszszunk önnek egy irói álnevet, a mi alatt ezt a legelső
munkáját kiadjuk. Talán «Renata» (újjászületett). Jó lesz.
– Nagyon jó lesz! szólt felmelegedve Camilla.
Helvila átölelte az anyját s gyöngéden súgá a fülébe: «Renata».
Most már önként nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.
– Látod, kis mamám, fecsegett a lányka, most már megtaláltuk a czímet, a
melyen Vigárdy urat híni fogjuk: «keresztapa».
A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt
nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!
Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.
– Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!
S aztán kereste a szemeivel azt az embert, a ki visszaadta nekik ezt az
éltető nevetést. A halottaknak!
Az pedig félrefordítá az arczát s a szemeit törülte.
– Ön is nevetett?
– Igen. Nevettem.
(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek
a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)
– No de már most sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még
sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihuzom az ágyából
s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután
sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzácziós
újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel Camilla! Jó éjt
kis Helvila.
S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.
Az ajtóból még egyszer visszafordult.
– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei
nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit
nyitva hagyták.
Azzal eltávozott.
Camilla várt, a míg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az
ajtókat bezárni.
Helvila egyedül maradt.
A mint az anyja kiment a szobából, a lányka elővette a rhumos palaczkot.
Az félig volt kiürülve.
És aztán fogta azokat a theás csészéket s azoknak a tartalmát
beletöltögeté a rhumos palaczkba. Jól bele szorítá a dugaszt.
Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?
Az óra egyet ütött – éjfél után.
A zenemű rákezdte a Serenade-walzert.
Ahá! Megvan.
Helvila oda sietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját s oda rejté
el a palaczkot a zenélő henger mellé.
Ott nem talál rá senki.
Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja. Eléje
sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. Kisírták
magukat jól.
– Tehát ismét élünk! sóhajta fel Camilla.
A leány az ajtó felé mutatott kinyujtott karjával:
– Ő az én igazi atyám!
Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.
– Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.
– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, a mikor nem
tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, a mikor már szeretek élni.
– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megitélnek érte.
Mikor úgy hasonlít az arczod az övéhez. Pedig Isten a tanum, hogy nem
tettem egyebet, mint hogy naponta elővettem az arczképét s elbámultam
rá, hosszan, hosszan.
– Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?
– Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!
Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres theás
findzsák.
– Hová lett az a «thea»? kérdezé ijedten a leányától.
– Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.
– Hová tetted?
– Az az én titkom.
A zenemű utolsó accordját pengette annak a szép spanyol dallamú
keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta a mit tudott.
De hogy mit tud? azt csak a kis leány értette meg, senki más. Ajka elé
tette a mutató ujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!