A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy széktolás
nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól
ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, a mit még az is
ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja
közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhitatosabban hallgatott andantét egy
halálos sikoltás hasítja ketté. – A házi asszony elájult…
Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány, ajkai
szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a
keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a felnyitott levelet
szorítja a kerevethez.
Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét
a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az
elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem jutott eszébe,
segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak
olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját
feleségével volt elfoglalva, a ki az ijedségtől sírógörcsöt kapott a
királyi tanácsosné előre hátra taszigálta az embereket, a leányát
keresve: «Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen,
itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!»
Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira – akárcsak egy
léket kapott hajón.
Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek, de
férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a fejét,
mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra igazította s
aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta
lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)
Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy «nincs».
Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni
segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az ájulást
okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék
voltak.
S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is
keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban kidültek.
– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!
Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon
elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből
kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd meg,
hogy el vagyok veszve…»
De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett Amanda,
azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.
– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére.
Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő maga szökik
Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!
– Az égre, asszonyom! súgja oda Alasztor.
(«Égre?» Hát már elfeledte, hogy az húsz millió mértföldre van?)
– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni
dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére hamisitani! Hát nem
tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb
barátjáéra kellett hamisítania?
– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem
kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.
– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a gyalázat
mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz
hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd
hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat
szakértőknek, agnoskálják az aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró,
a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a
vallatásával! Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő!
Elveszti a mandátumát!
– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnőnket életre
hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor.
– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti
magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb pose az ilyen
catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha
senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond
fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről irnak az ujságok.
«Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!» Itt van! «Opulens buffet!
Franczia pezsgő! Fényes bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis
váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi
chique! Micsoda dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!
(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből, dörmögi Thurzó
Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de
bált.)
(– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak a
gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány úr.)
Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép
asszonyt.
Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli csipkében. Az
eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám
apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes asszonyi-állat! Mikor
csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még a puder is lejön róla:
egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se
hamis erényt.
A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt
kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».
Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek elcserélt
kalapjait keresték.
Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.
– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy annak nem
akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?
– Kérem alássan, a vendég uraknak…
– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját
ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza, különben lefoglalják a
hitelezők s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. – A japáni
vázákért is visszajőjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki
éjfélután két órára visszajönni, a lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a
bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó
volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én
apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem
azért engem csúfoltak «tollszedő leányának».
Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt már nem
lehetett lestenografálni.
Nem volt már ott más, csak Dobokay.
Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit
visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!
– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.
(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a szerencsétlenség
szinhelyén, elviszi onnan magával.)
– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem
önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az
atlaszczipőkben?
– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg.
Nyujtsa ön a karját!
(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A
conferentiának csak vége lesz már egyszer.)
Rosszul tette, hogy nem várta meg.
Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a clubból egyenesen ide fog jönni.
Az még nem tud semmit.