Camilla összehúzta a szemöldökeit; egyéb kifejezése a haragnak nem állt
rendelkezésére – ezzel a szelíd arczczal. Sietve ment a félig felnyitott
oldalajtóhoz. Közeledtére az ajtó egészen felnyilt. Haragjának tárgya
ott állt előtte. Egy kis leány. Azaz, hogy egy nagy kis leány. Volt
olyan magas, mint az anyja. Kurta gyermekruhát viselt fehér percailból,
bugygyos kerek fodorral a nyaka körül, a derekán széles kék öv volt,
nagy csattal haliotis csigahéjból; a nyakán egy sor fekete gyöngy
jetteből.
Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arcza telt és halavány; a szája
nagy, mély gödrökkel a szegletein, a mik mosolygó kifejezést adnak neki;
az orra görög szabású; nagy kék szemei őszintén felnyilva; magas
homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan
ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahoz sem
hasonlít, a mit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis
bamba, első tekintetre.
– Te hallgatóztál! szól szigorú tekintettel a mama.
– Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek
beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, a kire rábíztad a munkád
megbirálását.
– Ez illetlenség.
– Ugyan ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arczodhoz
a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, a mikor
akarok?
– Jól van no. Kis baba! Hát kell indus fánk? Azért jöttél?
– Majd ha rákerül a sor.
– Ah! Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha
figyelmen kívül hagyná ezt az impertinentiáját. – Megittad már a
tejedet?
– A kis cziczámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest:
félő, hogy angolkórba esik.
– Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte,
hogy korán le kell feküdnöd.
– És a svéd gimnastikai gyakorlatot.
– Azért, hogy görbe ne legyen a hátad.
– Hiszen ha Ollendorftól meg nem görbült a hátam…
– No hát mivel akarod az estét tölteni? Kell a contes bleus?
– Azt szeretném már, ha el tudnám felejteni.
– A regényeimet pedig nem szabad kilopkodnod.
– Nem is kellenek. Szeretnék az estélyen itt lenni.
– No arról szó sincs.
– Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és
figyelmeztetnélek.
– Te! Én rám?
– No bizony itt volna az ideje, hogy a kis leányok gardirozzák a
mamáikat.
– Helvila! Te kezdesz insolens lenni.
– Hát látod, most is micsoda boutade-okat mondtál ennek a rózsabogárnak!
– Micsoda rózsabogárnak?
– Én úgy hivom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb
rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna
neki valamit.
– Ugyan mit?
– Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele a fölött, hogy milyennek
teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy «jól
van uram: hát majd legközelebb le fogom irni önt, úgy, a hogy ön
teremtette meg magát». Akkor aztán majd ő sírt volna.
Camilla alig birta visszafojtani a nevetés-csiklanyt. Nem volt szabad
buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.
– No majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő
múlva.
– Miért négy esztendő múlva?
– Azért, mert még most gyermek vagy s gyermekleányt nem visznek
felnőttek társaságába.
– Miért nem?
– Mert még nincs hozzávaló eszük.
– Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen
ha eszük van, nem kivánkoznak oda.
– Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakról beszélnek, a miket te
neked még nem szabad megismerned.
– Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te
estélyeidet diszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy
madame Delila; egy másikat meg Betszabénak; egy harmadikat úgy hínak,
hogy madame Potifár; s a ki ennek a három illustris hölgynek a viselt
dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint a mennyit nekünk kis
leányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves
barátnédat úgy híjják, hogy «Toffi»: a mi származik az «aqua
toffana»-ból.
– Hallod-e, megijesztesz azzal, a mit beszélsz; igazán megijesztesz.
– No pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép
mama. Jaj de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden
oldalról! Ah be szép ez a jáczint-guirlande az uszályodon! Meg ez a
japáni szalagöv!
– No de micsoda hizelkedés ez megint? Mért akarsz megvesztegetni?
A kis leány a tenyereit csapdosta össze, könyörögve egész gyermekmódra:
– Oh csak azt engedd meg, hogy akkor bejőjek, mikor az a Párisban járt
violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utólér a
szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kis isten. Az az én Orpheusom!
– No ez épen elég ok arra, hogy távoltartsalak.
– Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, a míg nem láttam. Ha látni és
hallani fogom, azt mondom: «maga majom». Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a
hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven symphoniája. Ezért rajongok.
– Ha rajongsz érte, magad is el tudod játszani a zongorán.
– Üm! Magam is! Hisz a mi zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s
valahányszor végig játszom azt a symphoniát, térden állva kérek
bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is
gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a fali óra muzsikál. A mi óránk az én
legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét,
meg a Serenadewalzert; de azokat nagy precisióval játszsza. A zongora
egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.
Camilla okosan akarta a kis leányt helyes észjárásra vezetni.
– Látod kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor
vitték őket először társaságba.
– Jajh, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már
a gouvernanteomtól is hallottam: tudod, attól az angol misstől, a ki
olyan szép volt; a kit azért küldtél el, mert egyszer rajta kaptad, hogy
az édes papa megcsókolta.
Camilla az ajkába harapott.
Szerencsére megszólalt a fali óra: tizet ütött, aztán rákezdte a
csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kis leány lett; elkezdett
együtt trallázni a zenélő géppel és magában walzerezett jobbra-balra
keringve, a szoknyáját széthúzva a két kezével; – egyszerre megállt az
anyja előtt.
– De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa:
de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?
Camilla könyörgésre fogta a dolgot.
– Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba
feküdni. – Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.
S erre a könyörgő szavára az anyjának a daczos kis leány odaomlott a
lábaihoz, átölelte a térdeit és sírva mondá: – Megyek kis anyácskám. Ne
haragudj rám…
– No hát jer, ölelj meg.
– Nem töröm össze a jáczintcsokrodat.
Azzal elfutott az oldalajtón át.
Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni
felőle, hogy nem veresek-e a szemei?