Meritoris Zeno neje, Camilla, alakjában, arczában egész leányos
megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt
leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, a mit nem a vállfűző
kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem
szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre
divinálni. Az arcz kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány,
de könnyen elpiruló arczszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros
színükkel, a rózsaszín, lüktető orrczimpák, a tiszta, keskeny homlok,
melyet félig levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes
szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg,
világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely
félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arczra. – Hanem aztán mikor
ezek a szempillák magasra felnyilnak s kivillan alóluk az a két sárga
szem, mely olyan, mint a topáz, meg mint a tigris szeme, a mélyében ég
valami láng: attól egyszerre zavarba jön a rá néző, mint a ki kelepczébe
jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni,
s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez
kőszénfekete a haja.
Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét
megcsókolják.
– Bocsánat, hogy kaczagányostul jövök be: a dugárúmat rejtve kellett
becsempésznem.
Azzal a felső öltönye zsebéből kihúz egy paksamétát.
– Elolvasta? kérdi a hölgy.
– Kétszer is. Először az elejétől a végeig; aztán meg a végétől az
elejéig.
A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a
kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy
irgalmat nem ismerő kritikus, a ki nem professióból, hanem passióból űzi
ezt a szellemi hóhérmesterséget.
Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló előtt.
– Nem teszi ön le a felöltőjét? Rá fog melegedni.
– Nem ismerem a meghűlést. Aztán mindjárt visszamegyek a szinházba.
– De hátha én sokáig itt tartom?
– Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk
puritánul: kipenderíteni.
– Olyan rossz akar lenni?
Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis
japáni asztalka. Arra tette le Camilla az irást.
– Nos? Hát kezdje!
– Czukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy a nélkül?
– Czukorral szoktam.
– No akkor hát előre bocsátom azt, a mi édes. Nagysád teljesen birja az
irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a
meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész
tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne…
– Hisz ez mind igen kedvező…
– Ez a czukor; most jön a brom. Hanem…
– Hanem?…
– Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, ethikája, mind egy
rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett,
végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantika-iskolából
való, a min senki sem ir többé; de több az, hogy a mit nem is olvas
senki többé.
Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott
szembeszállni a szigorú kritikussal.
– Szeretném az indokolást.
– Hát ha boncztani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az
ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, a milyeneket a
mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt.
– Hát ez nem létezik?
– Létezik, mint kórtünet, de nem, mint jellemalap: híják
vérszegénységnek s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal; vagy legjobb
esetben hiánya a csábító alkalomnak; de bizony most már abban a régi
példabeszédben sem hiszünk, a mi a «jól őrzött várról és jól táplált
helyőrségről» beszél.
– Ön ilyen rossz véleménynyel van a nőkről?
– Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, a mit a természet
parancsol?
– E szerint ön a szerelemben sem hisz.
– A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: épen azért, mert százféle
variansa akad. Az legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor
suggestio, sűrű esetben conventiós megszokás: egy egész osztálynál
alkútárgy és speculatio. Mindannyiszor egészen jogosult thema egy modern
elbeszéléshez. De olyan idealis szerelmesek, a minőket ön ir le, csak a
keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei
idejében: «Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok». Ma az
úgynevezett szerelemnek reális motivumai vannak. Hát még aztán az a
nemes keblű imádó, a ki lemond!
– Hát a férfiui lemondás?
– Bevallása a gerinczsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtől.
– És a jótékonyság?
– Agylágyulás symptomája. Gyakran megvesztegetési kisérlet a sors ellen.
– De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági
gyűjtőíven.
– Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez.
– Hát ön nem hiszi, hogy vannak jó szivű emberek?
– Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek
szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, a mi absolute
nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és
kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű
életműszereknek, a mik a két nemet megkülönböztetik; de főképen a
gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat
világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból,
erekből és idegszálakból összegubanczolt tömeg, a mi a mézeskalácsosok
mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső
benyomásokat felfogni s azok ellen reagálni?
– Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz:
de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?
– Erős akarat! Hisz az meg épen nonsens. Hát akarta az ember azt, hogy
szülessen? Akarta azt, hogy fiu legyen, vagy leány? Akarta, hogy szép
legyen, vagy rút? erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. A kinek
az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. A kinek
játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.
– És a talentumok?
– Azok meg épen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan
megállapított igazság, hogy az agyvelő idegszálainak bonyolódása okozza,
hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból
meg financier lesz: a többi marad hétköznapi embernek, cretinnek vagy
gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész ethikai okoskodását, a mi
költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy
büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke
fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a
másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek
adott túlnyomó uralmat a gerinczagy fölött. A természet szeszélyei miatt
csak nem lakolhat meg az egyén.
– E szerint ön a túlvilágban sem hisz?
– Kedves nagysád! olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy –
hozzávetőleg – mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, a
melyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az
már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről
átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a
mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak
számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A
többinél nincs túlvilág. A civilisált világ minden tagja fölemelkedett
már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből
annyit, a mennyit lehet. A socialismus nem ismer másvilágra szóló
utalványokat, a mikkel az ascetákat jól lehetett tartani.
– És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is? és az áhitatos
léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?
– Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a
hang? Rezgéshullám, mely perczenkint 200 méternyire halad. Vegye kezébe
a plajbászt és számítson. Hiszen a mely zsolozsmát Árpád apánk
bejövetelekor a vereczkei szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap
mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a
millenniumra fog oda megérkezni.
– Ön istentagadó.
– Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár
megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!
– Ez nagyon vigasztalan tudat volna.
– Nem akarom felerőtetni. Én nem vagyok buddhista missionarius, én csak
jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a
poesisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar
kivívni – igazán szép tollával – akkor választania kell – két közönség
között. Vagy irjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás,
histerikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz
kelendősége; vagy pedig irjon esendő, önző, élvező emberekről, a
milyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben
még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szivekben, szerető
lelkekben nem hisz senki. S a mi nem kriminalitás, az nem vétek.
Camilla még nem hátrált meg.
– Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már
vén asszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a
világon, se férfiban, se nőben.
– Vén asszony? Ugyan már micsoda banális fogás az, engem akarni
kényszeríteni bókok mondására. Ön soha sem lesz vén asszony. Ön most is
kis leány. Hanem vén irónő. Ezelőtt negyven esztendővel irhatott volna
ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De
most már a parasztokból is kiveszett az idyll (ha ugyan volt valaha) s a
mióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a sentimentalismus.
– Hát a vallás?
– Vallás? Ez az a kihült planéta, a minek a fénye elmult: csak az
árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni
gyűlölködés, de a mi a hitelv volna, hogy «szeresd a felebarátodat», meg
az, hogy «az én országom nem e világból való», ezeket nem tartja senki.
A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő
lesz az első, a ki most utolsó. Itt ezen a földön követeli a maga
részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet:
csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind
stereotipozva kapható: eredetije a muzeumban. Dicsőség? Gomblyukban
czinkből. Egy bálvány van, a kit imád mindenki.
– A pénz?
– Nem az. Hanem saját maga.
– Hisz akkor jobb volna nem élni.
Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza
alól.
– Ne vegye olyan tragikusan a dolgot, nagysád. Abban a világban, a mit
ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült,
nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. Bátran
felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El
lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A
jelenlevő újságírók összetett keztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje
át nekik a vasárnapi tárczájuk számára e remekművet s tiszteletdíj
fejében egy értékes szaczúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak
meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba
látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd
gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, a miket a szerkesztői
mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem
adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép chansonettet, vendégei tapsolni
fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult
igazi énekesnő; majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul
ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nő nem lehet
irónő. Ahoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. No lássa:
most keresztet vetett magára. Irjon legendákat! Nos? Elég volt már a
gorombaságból?
– Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor.
– Ah! Ez élvezetes lesz.
– Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hirhedett ügyész: hol
védő, hol vádló. Egészen bele élte magát az emberi lélek árnyoldalainak
tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga
körül, így a hires jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat,
tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt!
Én látom a valót.
– Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát
sem ismeri! – De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.
Camilla megrezzent erre a szóra.
– A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felől? Hisz az még gyermek!
– Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsesége van,
mint önnek.
– Honnan veszi ezt az állítást?
– Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment
szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt
alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az
mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya
belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása:
a ki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez
soha sem fut el az ember elől, hanem szembe áll s olyan vágásokat ad,
hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen nagysád. Egészen az anyja
lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. –
Urhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel
emlékmondásokat iratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben
részesül, hogy vele is iratnak ilyen legyezői bölcseséget. Azokat aztán
nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt irta a legyezőjére:
«Nem az boldogít bennünket, a mink van, hanem az, a mit remélünk.» A
szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. – De honnan
vesz egy tizenkétesztendős gyermek ilyen gondolatot?
Camilla arczán látszott a kellemes hangulat.
– De erősebb mondás az, a mit Vigárdyné legyezőjére irt a kis leány. Azt
tetszik tudni, hogy Amanda ő nagysága teljesen az én világnézeteimet
osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira
rokonok a lelkeink, (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki
férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, a mit kelengyében
kapott. És a mellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt
érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot irta a
legyezőjére a kis Helvila: «A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál,
többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled.» – De már a szép
Amanda nem kérdezte én tőlem, hogy mi ennek az értelme? Azt mondá: «No
nézd! A galambfióknak fullánkja van!» Kitalálta, hogy ki az a
tengerszem, s ki az a harmatcsepp?
E perczben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott
valaki hallgatózik.
Bosszúságát nem tudta elrejteni.
Alasztor megsejtette azt s sietett búcsút venni.
– Még visszasietek a szinházba. Egészen kedvem szerint való darabot
adnak. Az emberek, mint állatok. Igazi állatmutogatás.
– De visszajön?
– Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat
idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen
leszek.
– No azzal épen nem vigasztal meg.
– Becsületemre – ámbár nem hiszek a becsületben – fogadom és megtartom a
fogadásomat mint egy troubadour – ámbár nem hiszek a troubadouroknak, –
hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a
vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az
én stentoromat.
– No csak azt ne tegye, kérem.
Camilla kezét nyujtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkeztyűs kacsót s
aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak
homlokegyest ellenkezik a realizmussal.