A villanycsengetyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első
vendég. «De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.» (Ez az arany
mondás már czinkbe van öntve.)
Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, a
mennyit egy felső kabát levetése igényel. Érthető. Mivel hogy a vendég
úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletotban.
Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen úr nincs több
Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutebálban egy
nőmaszkot szedett fel, a kivel aztán leültek soupirozni. A hölgyecske
letette az evésnél alkalmatlan álarczot. «No hát uram, már most ön is
tegye le a hamis orrát.» – Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a
híres Kapiczány úr: az ujságiró.
Első szava a nem illő toilette miatti védekezés. Azt már nem mondhatja,
hogy az ő zsebe is tele van irással: mert az már csunya plágium volna. –
Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen rheuma van
a balkaromban, hogy nem birok öltönyt váltani.
– Annál szebb öntől, hogy mégis eljött az estélyünkre.
– Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első
vendégnek lenni.
– Ez igaz!
(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a
házi asszony védtelen helyzetét, azt meginterwievolja.)
– Ő nagysága Meritoris úr nincs még idehaza?
– Még nem jött elő.
– Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajjon
milyen nevü lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi Handicapban startolni?
– A férjem kilépett már a társulatból.
– Nagy kár! Ő volt annak az istállónak a lelke.
(Colossalis ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja
a vallatást.
– Meritoris úr maga is tartott egykor idomító-istállót.
– Igen. Mikor még tószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.
(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)
– De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;[2] óriási osztalékról
beszélnek.
– Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.
– Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinalis vasútat is
átvette egy consortium nevezetes nyereménynyel. Nem mondta Meritoris úr?
– Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?
– Fordítsa hasznára nagysád az értesítésemet. Nagysádat jogosan
megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.
– Nem szeretem az ékszereket.
– No akkor Meritoris úr előnyben van. Számára útban van már a
Takova-rend. Első kútforrásból tudom.
Újból szól a csengetyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik:
egyedül. – Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül?
– Nem vártam az uramra. Az a clubban conferentiázik. Előre siettem
hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te
nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a buffet. Nekem meg
az az elementumom. Csókollak kedvesem.
Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy
csóknak is lehet számítani.
A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy
képviselő úr hitvese, Amanda. (Club, conferentia, kölcsön adott inas.)
Igazán szépségszámba mehet. Mollet termet, erősen kivágott derékkal;
szép nyak, sokat jelentő buste; az arczot nagyon is egészségesen
temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a
szőke szemöldök nem harmoniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló
világos szőke, körül a homlokon építészi symmetriával alkotott hajbeli
kacskaringók. (Egy befelé fordított Medusa.)
Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő
lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínüleg a paletot
miatt. – Drága nagysám.
A legyezővel félretolják az útból.
– Nem! Nem! semmi interwiev! Én újságiróval nem állok szóba. Engem ki ne
irjanak. Nem akarok híres lenni.
Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, a hol az inasok a
lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.
– Ő nagysága még most nagyon haragos, rebegi Kapiczány úr, malitiosusan
hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.
A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az
egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná
az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja
egészen Sarasate s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csügg alá. A
másiknak csak a hajkenőcs-illata sejteti, hogy ez a hegedűt kisérő
zongora-automat.
– Előre siettem, mond a hegedűművész Camillának, azért, hogy elébb a
zongorát kipróbáljam, a melyen tisztelt barátom kisérni fog, nehogy
megtörténjék rajtam, a mi gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább
van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, a midőn Sadi Carnot
elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuilleriákban.
– Sadi Carnot előtt! a Tuilleriákban? rohan közbe Kapiczány úr, nem
engedve a művésznek megkezdett periodusát végig elmondani, No ezt nekem
kell önnek elmondania, senki másnak.
Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztül fűzött arany gombot s
magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuilleriák
specialis titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.
A kik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott
alkatrészek: azok a legidegesebbek, a kik félnek az elkéséstől. Ő
nagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó
Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajczáros név! valóságos régi
család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.
Emilia nagysám, mint már Alasztortól hallottuk, a köpczös categoriába
tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arczban
és termetben. (Tizenhét éves.)
A királyi tanácsos jól táplált alak, a kinek az a fátuma, hogy erősen
meggörbült orra van, a miért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó első
szülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.
Ezeket alig helyezte el Camilla (nem igen volt még őket kinek
bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja.
A doktor nagyon alacsony termetű uracska, a kinek két harmadrésze has,
egy harmadrésze fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb
nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arcza olyan, mint a macskáé:
szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy
desperátus macska.
A harmadik családtag egy reményteljes urfi, a ki se az apjához, se az
anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs;
fekete, mint egy czigány és pökhendi.
A kis doctor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind
a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy, öt és nyolcz ágú
keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy
óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.
Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.
– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a
vívó-iskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy
föl rá a frakk.
A doktorék azonban háttérbe szorítják a journalistát. Doktor úr siet
bemutatni kitünő magzatját a nagyságos uréknak.
– Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy genie!
Hírlapokba is ir. A zöldtollas pártnak a jelöltje.
– Nagyon örvendek, szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjunak.
A szülők nagyon szeretnék, ha Rikhárd urfiból és Elvira kisasszonyból
egy pár válna. Rikhárd urfi azonban sokkal practikusabb elme: ő az
apához tartja magát.
– Szokott ön piquetezni?
– Mindennap.
– Tizenkét partiet?
– De csak egy krajczárba pointjét.
– Akár kettőbe.
S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.
Kapiczány úrnak megint hézag kinálkozik a társaságban, a hová befúrhatja
magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, mifele érdemrendek azok a
gyomrán? s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákról
adott ki egy díszmonographiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden
európai potentátnak s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított)
házi rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és
keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végig tanulmányozta a
nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.
Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:
– Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, a mit az ember a
háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. («Senki se
jövendőmondó a hazájában.») Ez a mennyire igaz latinul, olyan nagy
hazugság magyarul.
Ekkor aztán Kapiczány úr feljogositottnak érzi magát, hogy Elvira
nagysámnak csapja a levet, a ki pedig inkább hallgat arra, a mit Rikhárd
urfi beszél a királyi tanácsossal.
A piquetnél folyvást beszélnek. Nem dialog ez, hanem dupla monolog:
– «Hat lap! – Az enyim egyenes.» – «Tizennégy alsó!» – «Nix nutz!
Tizennégy király.» – «Sext von ász. – Quart alsóig. – Kilenczven. –
Stichmatch.»
Ezalatt visszatér az étteremből Amanda asszony.
Tele van indignatióval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fenhangon
kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátás tálat s a
Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüst tartályra.
Kapiczány úr már egy malitiosus szerkesztői asteriscust készül Elvira
kisasszony fülébe súgni, a midőn az oldalba döfi a legyezőjével.
– Vigyázzon! Most jött be a Toffi!
Erre már nagyon kiváncsi Kapiczány úr.
Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az
egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, a kit a
férje kisér az estélyekre. A férje hosszú szikár alak, fehéredni kezdő
fekete szakállal, a mi kurtára van nyírva, az arczkifejezése, a
fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pessimista: ha
megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani,
a mi nem kellemetes. Ő ugyanannak a méregnek a præcipitatuma, a minek a
felesége a sublimatuma.
«Toffi nagysám» (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom
tojásdad arczú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba
játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok
és barátnék hibáit keresik s mikor ezek a mosolygó cseresnye-ajkak
megnyilnak: az az aqua toffana.
Mikor belépnek ők ketten, épen akkor foglalja le a társaság figyelmét
Amanda asszony azzal a fenhangon hirdetett kritikával, hogy milyen
ostoba az ilyen városi szakácsné: a fáczánsülthöz lencsét ad
mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné
tette az egész fáczánt, pedig azt Vigárdy lőtte a herczegi vadászaton.
– Jaj de ideges vagy, kedves Amanda! szól hozzá a helyet kereső
Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán szélylyel néz ártatlan
arczczal: – Nincs még itt Alasztor?
Azt a basilisk-szemet kell látni, a mit ez a kérdés támaszt Amanda
asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi
hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.
– Én magam is olyan ideges vagyok ma; veszi föl az elejtett fonalat a
királyi tanácsosné. Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek.
Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka soha sem
lép ki a szinpadra a kulisszák közül a nélkül, hogy előbb keresztet ne
vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek
magamra, mielőtt énekhez kezdenék.
Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:
– Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a
férjét ne tartsuk semita eredetűnek. – Ah, most lépett be Dobokay az
ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.
Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor belépését; egyszerre
oda fordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágról szakított
nyájassággal:
– Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál
olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a buffet-t
megvizsgálnom. Pompás buffet lesz! Ajánlom önnek a fáczánsültet, a mit a
férjem lőtt a herczegi vadászaton.
– No ugy-e milyen jó lett egyszerre a fáczán lencsével! szól a mellette
állókhoz Toffi nagysám.
Kapiczány úr siet – hálából – igazolni toilette-hibáját a nagylelkű úrnő
előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)
– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletotban… (ugyan
micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de… de…
– De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel…
segíti ki az elakadtat Alasztor.
Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.
– Önben egy ujságíró veszett el, uram!
Az inasok e közben theát és süteményt hordanak körül, a házi asszonynak
minden vendégéhez van egy szava, a hegedűművészszel pedig egész
értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló
csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész
hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép
szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a
stradivariója igényeit. És így a Beethoven-symphonia mégis csak
előadható lesz.
Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illustris egyéniségek, a kik
a társadalom felszinén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden
zugában a teremnek más meg más thema fölött folyik a discursus.
Csak az a hely, a hová Toffi asszonyság letelepedett marad meg állandó
központnak. Oda vonzódik mindenki.
A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján,
hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem
használ.
Elvira kisasszony minden áron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától
kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnője, a kivel ő együtt
járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; miért
nincs az is itt? ő nagyon szeretne vele találkozni, szépen
elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy az ő
barátnője még nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a
társaságba hozni; míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán
alaposan megfelel rá:
– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arcza oly
veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit
frappál, a ki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi
fekete lencse is a jobb arczon. Ez a gyermek az igazi «vértanú».
Elvira kisasszony erre naiv arczczal azt mondja, hogy ő azt nem érti,
hogy lehet?
Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle
semmit.
Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.
– Oh bizony ez semmi indicium, siet élét venni a gyanusításnak Alasztor.
A gyermekek hasonlítása ehez vagy amahoz nem érv semmi tekintetben. Az
már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e
tekintetben a factor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotoriusabb
hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt,
félelmében, annak az arcza lebegett.
A királyi tanácsosné, épen nem melodiás hangon, közberikácsol:
– De uram! Fiatal leány előtt ilyen themáról beszélni!
– Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette,
akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat
megérteni.
De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett
csemetéjét, a hol ilyen kényes thémákról beszélnek.
Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:
– Tavaly télen megszökött a kis ártatlan a zongoramesterével, de
visszahozták.
Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek
a felvetett tárgyról.
– Hiszen nem titok, magyarázza Toffi nagysám, hogy leány korában Vigárdy
udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritoris
jegyezte el magának. Meritoris akkoriban egészen a sportvilágban élt:
örökösen a turf és a gentry-club volt az otthona. A gavallér barátok
egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis
tollkereskedésből gazdagodott meg. Utóljára megunta, hogy a jegyesét
tollszedő leányának csúfolták s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor
Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak
egymásra. Meritoris kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét.
Camilla daczból hozzá ment. Ekkor aztán Vigárdy revancheból az elhagyott
Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, a mit az megint boszúból elfogadott.
– Igy aztán Meritoris és Vigárdy kölcsönösen cserében és boszúból
elvették egymásnak a menyasszonyát. És attól fogva azután igen jó
barátok és barátnék maradtak, – négyesben. S úgy szólván egy családot
képeznek.
– Ez alapos felvilágosítás volt! monda rá Alasztor.
– No hát nem úgy van? monda Toffi nagysám. Ezt ön legjobban tudhatja, a
ki mind a kettőnél házi barát.
Aratás ez Kapiczány úrnak!
Még többet is szeretne ebből a materiából.
– Kérem «Toffi» nagysám…
Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:
– Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.
Rangosiné asszonyság pikáns mosolylyal sipegi:
– Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.
Szerencsére jön a sárga inas a theástálczával: kiki választ magának egy
findzsát.
– De hogy lehetsz olyan balogsüti? feddőzik Alasztor. (Négyszem közt
tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)
– Mikor úgy fáj a fogam, menti magát Kapiczány.
– Ha fáj, plombáltasd.
– Csak tudnék egy ügyes fogorvost.
– Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?
– Igazán megkérdezzem?
– Aztán majd kapsz tőle egy pofont.
– S attól meggyógyul a fogam?
– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, a kit pofon ütöttek, arról
panaszkodott volna, hogy a foga fáj.
– Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.
– Oh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy:
a fogaiért igen.
– Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?
– Kilencz ujságíró mérge van benne condensálva.
– Fel kellene szólítani, hogy irjon a lapunknak tárczákat.
– Ugyan tedd meg!
E közben a hegedűművész összestimmelte a száraz fáját a nagy hangőrlő
géppel s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a
concertet.
– Még várnunk kell, csitítja a művészt Alasztor; a házi úr még nem
érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.
Amanda meghallja ezt a szót s siet beavatkozni.
– Oh az én uramra nem kell várni. Az most a clubban van, conferentián. S
azok a pártconferentiák rendesen éjfélig tartanak.
– Éjfélig? kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arczából kirí
a csufondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.
Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.
– Azt hiszem én is, hogy ez a pártconferentia csak aféle köpönyeg a
mulhatatlan tarokkparti elrejtésére.
– Oh Amanda nagysám, szól Alasztor gonosz mosolygással, a felől legyen
egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a conferentia
köpönyegével, az még nem baj. Hanem a mikor már azt vallja be az
«éjféleken és éjfélek után» hazajáró férj, hogy tarokkozott: «Lehetetlen
volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam,
elszedtem tőlük tíz–tizenöt–húsz kemény forintot. Itt van muczuskám. Ezt
neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Muczuskám! Bubiskám!»
akkor már baj van!
– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! kiált közbe a rendjeles doktor,
lábhegyére ágaskodva. Ön a feleségeinket mind ellenünk suggerálja. Ön
puskaport halmoz alánk.
Alasztor még meg is paprikázza a mérget:
– És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a muczuskám el nem tudja
képzelni, hogy vajjon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták,
a mitől a schatzikám kabátja illatos?
– Ah ez már perfidia! förmed fel valamennyi férfi vendég.
Ez alatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét piquet-partit s a
társaság közé nyomult.
– No doktor úr! monda a rendjelek kirakatának, mondhatom, hogy önnek a
fia valóságos genie! Ez a talentum! Én tőlem tizenkét parti piquetben
elnyert huszonhárom forintot.
– Ah! Ah! hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.
A feldicsért ifjut meggratulálják.
– No legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot, szól a doktor
az ifju geniehez.
– Ennek már van helye, szól az ifju, büszkén zsebébe sülyesztve az
elnyert prédát. Egy szegény özvegynél, a ki öt neveletlen árvát táplál.
– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam –
az én rovásomra.
A királyi tanácsosné, a ki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki
kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott
közre valami sensatiós dolgot, a mi őt egy csoport központjává avatja,
maga is oda siet, megtudni, hogy mi az?
– Mi nagy dolog történt? kérdi Alasztortól.
– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól piqueten
huszonhárom forintot.
– No ez igazán rendkívüli dolog, mondja erre Emilia nagysám. Az én
férjem hirhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden
este nyereséggel jön haza a casinóból, s azt mindig nekem adja: «Nézd,
muczuskám, nyertem tíz–tizenöt–húsz forintot, tedd a konyhapénzhez.»
Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az
előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez
a nagy siker.
– Ilyen geniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész
társaságot egyszerre felderíti vele.
– Már az igaz, erősíti Emilia nagysám. Nekem különös adományom van. Én
valamikor szinésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit
szavaltam, az egész társaság roppantul kaczagott rajta.
– Drámai szinésznőnek készült nagysád? kérdezi Alasztor.
– Hát persze.
Most már csak hátrafordulva kunczog mindenki.
Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.
– No már Dobokay úr, a hol ön felüti a vásáros bódéját, ott én
összepakolom a ládáimat.
– Nagy elismerés – illetékes részről.