Magnéta ismét odavonta maga mellé Fedort s megkötötte nyakravalóját, a
mit az imént ijedezésében fölbontott, aztán a két összetett kezét a
vállára helyezé, arczát a kezére nyugtatta.
– Az én bűvészetem titka az optikai csalódás. Ez nagy apparátussal jár
és saját ház kell hozzá, mely ahhoz van eleve berendezve. Apám gazdag
látszerész és tükörgyáros volt Amerikában. Ő készítette a legnagyobb
refraktorokat és reflektorokat; az ő találmánya ez a bűvészi mutatvány.
Van egy terem, tulajdonképen atelier, mely három kontignációt foglal el.
A földszint a gépezet, az első emeleten a szinpad, a másodikon az
égbolt; a szélessége a teremnek megfelel a magasságának.
Fedornak az arczát csiklandozta Magnétának a fölbomlott haja; ez kellő
alkalom volt arra, hogy fejét magához szorítsa.
– Most ide figyelj! A bűvészet gépezete áll négy óriási
tükör-üveglapból, a mik közül kettő egymás fölött jár szabadon,
horizontálisan, gép által mozgatva; a harmadik, mely tükörré van
amalgamázva, szögletbe hajlítva áll fölötte; a negyedik a szinpad
hátterét képezi.
– Értem.
– Ne fecsegj! Most én mondom azt. Fogd be a szádat. Mert becsukom.
– Tedd azt.
– A tenyeremmel! – Az alsó tükör-üveglap adja ki az északfényt, a
hajnalvilágot, a csillagos eget, az elvonuló felhőket. A felső üveglap
egyik végén van a földteke, másik végén a holdgömb; sárgás-veres
similorból készült. E kettő között fekszem én: így ni!
S megmutatta, hogy miként fekszik, a széles kereveten.
– Tehát érted? Én horizontális helyzetben vagyok. A haránt dülő tükör
aztán az alsó üvegen át megvilágított alakomat a szinpad tükörlapjára
vetve, ott függélyes állásban tünik föl az alakom.
– Értem már.
– A bajadér így van átvetve rajtam; – látod? Semmi sem köti hozzám. A
lábammal ellököm magamtól a földtekét, mint a hogy most téged
eltaszítalak s azzal alám csúszik a tükörlap. A szinpadon úgy tetszik,
hogy repülök fölfelé. A hajamba van tűzve egy csillag. Ez egy remek
gyémánt-utánzat, melyre villanysugárt irányoznak fölülről. Akarod látni?
– Majd később.
– Hogy bebizonyítsam, miszerint semmi vonzereje sincs rám többé a
földnek, fölszórom a hajamat a fejem fölé s úgy marad. Látod? Így, a
hogy most van. A tükörlapon nyugszik. A szinpadon azt látják, hogy
fölfelé száll. No, de ne máshová figyelj, hanem a hajamra!
Pedig ez azt szerette volna kérdezni, hogy hát az alme-öv? – Magnéta
gondolatolvasó volt.
– Hát hisz azt könnyen megértheted azzal a csepp észszel is, hogy az
alme-öv sem jöhet rendetlenségbe rajtam, miután az is fekten nyugszik,
hozzám tapadva, mint ez a klámisz. Aztán kezd előtünni a hold. A hálót
képezi egy kerek mélyedés a tükör üveglapján. Mikor a csillagot letépem
a fejemről, az belegurul ebbe a körbarázdába s attól kereng aztán a hold
körül, mint egy égi drabant. Erre aztán a Magnéta, a földanya sírásától
megszontyolítva, megfordul az égen, hanyattfekve a felhőn (most te vagy
a felhő) s aztán fejjel lefelé ereszkedik; az alme-öv még sem csúszhatik
le róla. Már most érted, ugy-e?
Mindent értett.
– Mikor a szalagos alme-övet viseli a Magnéta, olyankor egy nagy fujtató
géppel lebegtetik a szalagokat; az tünteti úgy föl, mintha a hold
vonzaná magához a selyempántlikákat.
– De hát az az Iván herczeggel megesett előadás hogy ment végbe? Mikor
az tiszta meglepetés volt.
– Nálunk nincsenek meglepetések. Házunk el van látva Dionis-fülekkel.
Azokat most telefonnak híják. Megbizottaim folyvást ott ülnek a
hallgatózó gép előtt. Az afféle vakmerő beugrásokra pedig teljesen be
van rendezve a szinpadunk. Majd odavezetlek és megmutatom neked a
stratagémánkat. Azt már gondolhatod, hogy az a félbolond, a ki a
szinpadi korláton átugrik.
– A villanyos hidon?
– Nincs ott semmiféle villanyos hid; ezt csak az impresario hiteti el a
gyöngébb szívűek távoltartására. No, hát az, a ki a szinpadra beugrik,
azzal a szándékkal, hogy majd az én szalagos övemet megkapja: ott semmit
sem kap, mint a tükörképemet, a mit az optikai csalódás egész közel visz
hozzá, hanem a helyett lezuhan oda a földszintre, a hol én valósággal
vagyok. Én ugyanabból a tükörből meglátom az ő ugrását s abban a
perczben gömbölyűre összekuporodva, a hold udvarába gurítom magamat s a
hold mögött leugrom az üveglapról.
– Az impresario improvisal a holdba esett Magnétáról.
– Az ilyen malapropókra nekünk el kell készülve lennünk. Mert az a
vakmerő, a ki ezt a salto-mortalet koczkáztatja, négy méternyi magasból
lebukfenczezve, kezét, lábát, nyakát törheti s abban az esetben rajtunk
ront a rendőrség, vizsgálatot tartanak s az egész bűvészi rejtélyünket
apróra kikutatják s azzal tönkre vagyunk téve. Nekünk e végett,
elővigyázatból, egy sajátszerű gépezetünk van beállítva. Az egész
proscenium mentében elvonuló nagy hombár, mely vékony Davy-lámpaféle
sodronyból s azon belül asbest-szövetből készült. Ez pedig szinültig van
töltve pehelylyel. A vakmerő, a ki beugrott, nem törheti össze magát,
hanem az megtörténhetik vele, hogy belefullad a tolltengerbe. – Ezért
kell nekem gyorsan utána ugranom s kirántanom a pehely közül a levegőre.
Az akkor se élő, se halott; nem lát, nem hall; nem tudja, mi történik
vele. De ennek a gépfurfangnak még egyéb föladata is van. Alatta egy
gázmotor van, mely abban a perczben, a mint én a csavart elfordítom, a
föllobbanó gáz erejével fölhajítja az egész hombárt a szinpad
rámázatáig. A Davy-sodronyháló és az asbest-szövet megóvja, hogy a láng
meggyujtsa a pehely-halmazt, de keresztül bocsátja az erős légnyomást,
úgy, hogy a pehelytömeg egyszerre elborítja a nézőtért, mint egy
hólavina. Ebben a zürzavarban én kiczipelem az emberemet nyalábra fogva
s odaültetem az elhagyott zártszékre; azzal magam eltünök a szinfal
mögött. A merénylő, mire magához tér, azt látja, hogy hóemberré
változott.
Fedor kaczagott.
– Szegény Iván herczeg! Pelyhek között volt veled, meg is ölelgetted,
még sincs megelégedve.