Iván úr ismét hozott egy névjegyet az ezüst tálczán Magnétának.
«Borodinszky Fedor.»
Hát el mert jönni!
A látogatót bebocsátották.
Ez nem hozott semmi virágcsokrot; üres kézzel jött, üres kézzel! Az
istennő templomába! Micsoda vakmerőség!
Minden lépése egy bók volt (mint a mazurkában).
Magnéta büszkén hátravetett fővel ment eléje; mosolygásában
kegyetlenkedő diadalérzet volt rejtve.
A hogy megmondta, hogy mit fog tenni Fedorral, ha szeme elé kerül, a
profanált fényképeért!
Első üdvözletül adott neki egy olyan igazi pofont, hogy csak úgy
csattant.
A másik perczben aztán a nyakába vetette magát s betakarta az ütés
foltját egy igazi csókkal. Az is csattant.
(Hja bizony, a pofonütés – egy szép hölgytől – szörnyű uzsorás adósság;
attól vérengző nagy kamatot kell fizetni.)
– Tudtad, hogy mit kapsz tőlem, ha idejösz?
– Tudtam.
– Mind a kettőt?
– Mind a kettőt.
– Akkor derék fiu vagy. Ülj ide mellém.
S oda húzta őt maga mellé, a kerevetre. A fejénél fogva.
Meg nem állhatta, hogy ne nevessen.
Hogy ő most kezében tartja azt a fejet, a mit annyiszor levágtak; mégis
itt van. Lehetetlen ezen nem kaczagni!
– No hát mondd, mit hoztál?
– Ezt az én fejemet, a mit a kezedben tartasz. A mit már annyiszor
levágtak – játékból, most vágd le te igazán, ha neked tetszik.
Magnétának nagyot villant a szeme e szóra.
– Te át akarod adni nekem bűvészetednek a titkát?
– Hogy tégy vele úgy, mint Cleopatra tett a drága igaz gyöngyével,
olvaszd föl eczetben.
– Aztán igyam meg azt, mint Cleopatra, az ő Antoniusa egészségére? És
aztán cserébe adjam át te neked az én bűvészetem titkát? Volt-e
Cleopatra az ő Antoniusával az Isis templomában? Nem volt. Egyenesen az
Astarte templomába mentek? Galambot áldozni? Mi kötötte őket egymáshoz?
A kölcsönösen egybeolvadt nimbus? Egy királynénak és egy triumvirnek nem
lehet szétválni, ha aureoláik egybefonódtak.
– Azt mondod, a mit én mondok magamban, suttogá Fedor.
– De tudod-e azt, hogy mikor Antoniusnak meg kellett halni, akkor
Cleopatrának is meg kellett halni?
– Vagy megfordítva történt?
– Mi megölhetjük egymást, ha eláruljuk egymásnak a titkát.
– Hát nem fölséges gondolat az, hogy az ember a halál angyalát ölelheti?
– S mikor a léptei hangját hallja, azt mondja szívdobogva: «itt jön az
én halálom!» Kezdj hozzá. Elébb te fegyverezd le magadat. Vesd le a
bűvpánczélt, a mi sérthetlenné tesz. Aztán majd én adom át a nyilat, a
mi megölhet, ha ellenem fordítod.
Fedor hozzá kezdett.
Csak akkor, a mikor beszélt, tünt föl Magnétának a nagy külömbség a két
testvér között.
Első tekintetre hasonlók voltak egymáshoz; ugyanaz a hosszukás arcz,
nyúlt vonásaival, a boltozatos homlok, kiálló szemöldök-csontokkal, sűrű
szemöldökkel, az a finom egyenes orr, a csigametszésű száj, a kettős
áll, még a barna és kék szem is hasonlított a világosság ellenében,
akkor zöld színt játszott mind a kettő. Hanem a beszéd egyszerre
előidézte az ellentétet. Demeternek a szemei szenvedélytől villogtak,
szája határozott jellemet, kegyetlen, boszúálló természetet árult el,
míg Fedor szemei ábrándozó, méla kifejezést vettek föl, sötét karikáktól
körülvéve, mélyen bennülőknek látszottak. Demeter arczának olajfakó
színe alatt lobogott a rejtett láng, míg Fedor arcza lelkesedésében még
halványabbá szellemült át s az az egyetlen redő a homlokon a két szemöld
között Demeternél fenyegetően mélyedt be, Fedornál pedig hizelgően
törekedett elsimulni. Ha a beszédben szünetet tartott, Demeter
összeszorítá az ajkát, Fedor pedig nyitva feledte a száját.
– Tehát legelőször is azon kezdem rejtélyünk fölfedezését, hogy a
Borodinszky testvérek nem ketten vannak, Demeter és Fedor, hanem hárman.
A harmadik Alexej.
– Ezt már kitaláltam. Ez az inas.
– Semmit sem találhattál ki. Az Alexej a főszereplő közöttünk. Ő a
levágott fejű. A mutatványnál őt híják Fedornak. A világi társaságokban
én járok Demeterrel, Alexej szerepel, mint közös inasunk, de a
bűvészszinpadon ő a «star». Ezt nem sejtheti senki, mert a bohócz-álarcz
minden arczot ismeretlenné tesz.
– Hát e szerint azzal a neked adott pofonnal ő neki tartoztam?
– Ne fecsegj közbe; hanem figyelj arra, a mit én neked beszélek. A pofon
jó helyre került; én mutogatom az arczképet, a mi fölött a két bohócz
osztozik. De fogd be a szádat. Vagy én csukom be! (Fenyegető
mozdulattal.)
A Magnéta kihúzta a hajából a mérgezett hegyű nyilat s keresztül fogta a
szájában. («Most próbáld becsukni!»)
A haj leomlott a vállára.
(Hát ez nem közbeszólás?)
– Apánk szintén hírhedett bűvész volt, a ki valamikor Boscóval és
Filadelfiával versenyezett. Utazásai közben minket is magával hordott az
anyámmal. Demeter öt éves volt, én négy, Alexej szopós baba. Az anyánk
fiatal asszony.
– Szép lehetett, ha hozzá hasonlítatok.
– Reménylem, hogy az apánkhoz hasonlítunk. – Egyszer Déloroszországban
utaztunk, Odesszába törekedve. Útközben tatárok rohanták meg a
vendéglőt, a melyben szállásoltunk. A csárdás elrejtett bennünket a
magtárba. Ott lapultunk meg több utassal együtt, a kik között volt egy
asztrakáni prémkereskedő is. Csendesen kellett magunkat viselnünk, hogy
a tatárok észre ne vegyék ottlétünket. A csárdás esküvel állította a
tatárok előtt, hogy elfutottunk. A rablók aztán szorgosabb dolognak
tartották a bőröndjeinket kizsákmányolni, mint keresésünkkel tölteni az
időt. Ez alatt a kis Alexej elkezdett sírni. Anyánk mindent elkövetett
vele, hogy elcsitítsa, de a gyerek annál jobban ordított. Az elbujt
utasok Istenre kérték anyánkat suttogva, hogy hallgattassa el a
gyereket, mert annak a sírása elárulja a tatárok előtt a rejtekünket.
Utoljára az asztrakáni bőrkupecz kirántotta az anyánk öléből a
csecsemőt, megfogta a fejét s kitekerte a nyakát. A hátunk mögött volt
egy garmada búza, abba beledugta a gyerek fejét. Akkor aztán csendesség
lett.
Magnéta összeborzadt.
– Hát az apja?
– Annak három kést szegeztek a mellére, leszúrják, ha meg mer mozdulni.
Anyámnak is vissza kellett fojtani a könyeit.
Annál inkább elővette a sírás a Magnétát.
– Szegény, szegény kicsi poronty! Kitekerték a nyakát! Irtózatos!
Aztán egyszer csak átcsapott a nagy zokogásból a nevetésbe.
– Hahaha! De milyen bolond vagyok én, hogy siratom a kis Alexejt, mikor
most is él… hahaha! Hiszen ő az.
– Az ám. Ez a csoda. A mint a tatárok elrobogtak az összeharácsolt
prédával, az utasok is előkeczmelegtek. Szegény anyánk akkor kezdett el
csak sírni, épen úgy mint te most s aztán ő is egyszerre csak átcsapott
a nevetésbe, épen úgy, mint te most. Hát ugyan min nevetett? Azon, hogy
a mint a kis Alexejt kihúzta a búzából, hát annak a feje már szépen
vissza volt egyenesedve, a szájából köpködte a búzát és enni kért.
– Inni! Te golyhó! Úgy mondják.
– Az apánk meg tánczolt, danolt örömében. Az anyám földobta az Alexejt a
levegőbe magasra, az apám meg elkapta, úgy lapdáztak vele. A gyerek
ordított, a hogy a száján kifért, azok meg össze-vissza csókolták, mi
gyerekek is csókoltuk. – «Ebből lesz a csodakölyök» – mondá apám, az öt
ujja hegyén balancirozva a ficzkót. Huh, mit fogok én ebből teremteni?
Már akkor támadt az apámnak az az eszméje, a mivel most az egész világot
bámulatba ejtjük.
– A beszélő levágott fő szinpada?
– Egész életünkben erre idomított bennünket; de különösen Alexejt, a
kinek szopós gyerek kora óta megmaradt az a virtusa, hogy a fejét
előre-hátra tudja tekergetni s úgy hátra tudja szegni, hogy tarkójával
megüti a háta gerinczét.
– Már most aztán érteni kezdem a többit. Engedd, hogy hadd találgassam
én. Az a vastag fatörzs belül üres s van egy szellentyű, a melyen Alexej
a fejét hátraszegheti?
– Én pedig abban az üregben vagyok elrejtve. Én vetítem a képeket a
laterna magikával egy nagy tükörre. Mikor Alexej aláhajtja a fejét, én
hirtelen helyébe tolom a mesterséges gépfejet s nyakára illesztem a
levágott nyak kaucsuk utánzatát.
– De hogy nem veszi észre a néző közönség, hogy ott mozog valami a kendő
alatt?
– Ez a Demeter ügyességétől függ. Abba a kendőbe, melyet ő Alexej fejére
dob, vékony sodronyok vannak húzva, melyek annak olyan formát
kölcsönöznek, mintha egy fej volna alatta. Mikor Alexej azt mondja
«amen», én egy percz alatt megcsinálom a fejcserét; akárhogy figyeljen
valaki, nem veheti észre. A bűvészetben az a titok, hogy harmadpercznyi
pontossággal dolgozik két vagy több egyetértő ember s a bűvész
kézmozdulata gyorsabb, mint a nézőnek a szeme.
– Tudom. – Hiszen magam is szemfényvesztő vagyok.
– A többi aztán egyszerű escamotage és gépjáték. A levágott fő amerikai
technikus remekműve. Szemeit úgy forgatja, nyelvét úgy mozgatja, mint
egy igazi lenyaktilózott ember; a vért szivacs csepegteti az arteriából.
Demeter oda helyezi azt az aranytálra. Annak a feneke is egy szellentyűt
képez. Ez nyeli el a vadászzsákmányt, a mit a bohóczok el akarnak
költeni; ez tölti meg helyette körömfaladékkal az abroszra emelt tálat.
Demeter ismét letakarja a főt egy kendővel, melynek ránczai a fő
ottlétét mimelik. Én az alatt, a míg Demeter a publicumot harangirozza,
átveszem a szellentyűn a gépfejet s kitolom helyette a magamét, nyakam
körül a levágott nyak utánzatával. Az arczom épen úgy van álczázva,
kifestve, hármas üstökkel földíszítve, mint a gépfejé és mint az
Alexejé. Mikor aztán a kendő alatt megszólalok «Demeter»! az a jel, hogy
a cselfogás végre van hajtva.
Magnéta a tenyereibe tapsolt:
– Remek gondolat! A közönség azt hiszi, hogy a levágott fő beszél.
Magnéta régen eldobta a földre a szájából azt a mérgezett nyilat;
külömben attól nem beszélhetett volna. Az arcza egész pirosra volt
kigyulladva.
– Mondjad tovább, mondjad!
– Ekkor következik a borzalmas jelenet azzal a szivarral. A nézők
ájuldoznak, mikor azt látják, hogy a levágott fő billegteti alá s föl a
bokkot, a nyelvével a szája szegletébe igazítja s fujja a füstkarikákat
maga elé; majd meg az orrlikain ereszti ki a füstöt s mondogatja «jó
bokk, pompás bokk!» de néha zsörtölődik: «hej de komisz Glimmstengl!
hisz ez patkányfark! valóságos szabadkőműves szivar».[1]
Magnéta kaczagott, mintha csiklandoznák. Most már a mérgezett hegyű tőrt
is eldobta a szőnyegre. Valahogy elő tudta húzni szépen, észrevétlenül a
jarrettièrje mellől.
– Neked ez persze mind nevetni való; a publikumhoz tartozol – most. De
ha elővennéd a művészi érzékedet, hát akkor éreznéd majd azt a
borzongatást, a mit éreznek a jongleurök minden mutatvány előtt, mikor
nyaktörő tréfáikhoz kezdenek, a mikben egyik a másiknak az életével
játszik. Játék előtt keresztet vetnek magukra, megcsókolják egymás
száját, azt a görbére festett szájat: «Isten segíts!» S mikor lemossák a
festéket arczukról, látnád, milyen halálsápadt az arczszínük! Alexejnek
félóra hosszat kell fejét természetellenesen hátraszegve dugni, a
lélekzetét az észrevehetlenségig visszatartani, egész testét
megmerevíteni. Demeternek a takaró alatt kell az éles pallosával egy
metszést tenni, melylyel a gépfejet a nyaktól elválasztja; mert a
gépfejnek nyaka van, a mit le kell vágni. S Demeternek a pallossal egy
olyan harántos karélyvágást kell tenni, mely egy milliméternyire ki van
számítva, mert ha elhibitja, hát akkor ketté vágja Alexejnek a torkán a
kiálló gégefejet.
Magnéta nem nevetett már. A két kezét vállaira tapasztá keresztbe téve.
Borzongott.
– De az én helyzetem a legborzalmasabb. Mikor a fejemet az aranytál
fölnyiló szellentyűjén földugom, ha annak a szellentyűnek a nyilása úgy
maradna, minden ember észrevenné, hogy ott egy üreg van s a hézagon túl
egy eleven ember következik. Mikor megszólalok a takaró alatt:
«Demeter», akkor a bátyám odalép a fatörzshöz s a lábával megnyom egy
gépet, mely az aranytál fenekének a széleit odaszorítja a nyakamhoz, úgy
hogy belemélyednek a húsomba. Úgy érzem magamat, mint a kinek a nyakát a
garottba szorították s ott tartják az akasztófán félig megfojtva. Ha
Demeter jobban megnyomná a sarkával a gép pedálját, igazán megfojthatna.
– Nem! Nem! Az nem szabad! sikoltozott Magnéta, a hajában dulva a két
kezével s minthogy a garottból nem szabadíthatá ki Fedor nyakát, a
selyem nyakravalóját oldozta föl: «Ti nagy bolondok vagytok! Ez czudar
mesterség!»
– Soha sem tudom megszokni. Minden előadás előtt megátkozom apámat és
testvéreimet s a hideg lel, mikor rám kerül a sor. Hanem hát ez a
művészpálya s mikor vége az előadásnak, akkor megint azt a kéjt érzem, a
mit érezhet egy megkegyelmezett rab, a kit az akasztófáról vettek le. Az
sem mindennapi gyönyörűség! Visszatérés a vesztőhelyről.
– Szegény, szegény Fedor!
– Aztán tovább foly a szemfényvesztés. A mint a kendőt ismét a fejemre
vetik, a gép elbocsátja a nyakamat, én a fejemet visszahúzom az oduba,
az égő szivart a gépfej szájába dugom; abban van egy mesterséges szívó
és fújtató elrejtve, a mely az égő szivart tovább hamvasztja s a füstöt
a fej száján és orrlikain kitaszítja. Ezt mutatja föl Demeter a
közönségnek. Utoljára aztán a gépfej odakerül ismét letakartan Alexej
nyakához; én gyorsabban, mint a gondolat, végzem a fejcserét; a szivart
az ál-Fedor szájába dugom s az egyszerre szivarozva ugrik föl halálos
fektéből. A közönség nem tudja, hogy három különböző fejet látott: két
elevent, meg egy csináltat; azt hiszi, hogy egy és ugyanaz volt. És
tapsol.
Tapsolt a Magnéta is, hogy piros lett bele a két tenyere.
Aztán megragadta Fedor két kezét.
– És már most ezzel a titokkal kezembe vagy adva testestől, lelkestől.
– A megsemmisítésig. Ha kibeszéled, a mit tőlem hallottál, a
Borodinszky-szinpad lesülyed közönséges komédia-bódévá s mi mind a
ketten (az öcsénk nem jön szóba), a kik most az elegáns világ kegyenczei
vagyunk, a fejedelmi udvarok elfogadottjai, a kik lánczfüzéren hordjuk a
kapott ordókat a mellünkön, egyszerre alászállunk a csepűfalók
kategoriájába.
– Épen mint én, ha bűvészetem titkát elárulja valaki.
– De te ne áruld el azt nekem, szólt Fedor, fölállva Magnéta mellől. Én
kezedbe adtam magamat, hogy megsemmisíthetsz. Nem kívánok tőled
hasonlót. Rabod akarok lenni, nem urad.
– Ezzel a szóval fogtál meg. Én pedig nem fogadok el tőled semmit
ingyen, csupán cserébe. Fejet fejért, lelket lélekért. Titkot titokért.
– Ne tedd azt! Ne avass be engem a te bűvészeted rejtélyeibe. Én
romlottszivű ember vagyok. Ismerem magamat. Én nem tudom utánozni a
názáretbeli Jézust. Ha engem fölvisz az ördög a magas hegyre s
megmutatja a világ gazdagságait, azt mondva: «én ezt mind neked adom, ha
előttem leborulsz», én nem tudom neki azt mondani: «távozz tőlem sátán».
– Akkor én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Azt akarom, hogy láss
te is annak, a mi vagyok. Neked nem akarok tündér lenni. Tudd meg, hogy
ember vagyok, asszony-ember. Aztán legyen meg mind a kettőnknek az az
érzése, a mi keverve van üdvből és kárhozatból; pokoli gyönyör és
mennyországi irtózat együtt, hogy én most ennek az embernek az életét
itt tartom egy lúdtollban, egy tintacseppben; ha ez a csepp tinta ki
lesz irva, az az ember meghal! Ülj vissza mellém. Hadd mondjam el neked
az én bűvészetem titkát.