Ezentúl minden reggel küldött Demeter Magnétának egy gardénia-csokrot.
Egy inas hozta, a kitől azt sajátkezűleg vette át Magnéta.
Mindannyiszor egy aranyat ajándékozott a bukéthozónak.
Az arany 1848-iki magyar érem volt. Nem pénz az már, hanem érem; a ki
kapja, megtartja emlékül. A magyar király álló képe van rajta,
koronázási díszben, magyar körirattal.
Az inas feltünően szép fiu volt. Világoskék frakkot viselt, ezüst
gombokkal; a gombokon egy kétfejű kigyó volt; bizonyosan a Borodinszkyak
nemesi czímere.
Az inas, mikor a bukétot átadta s az ajándékot elfogadta, meghajtá a
féltérdét Magnéta előtt, jobb kezét a hölgy lábaihoz hajtá le, baljával
pedig a kapott aranyat ajkaihoz szorítá.
«Blahodarju szudarinya.»
Nem blagodarjut mondott, hanem blahodarjut.
Magnétának is megakadt a szeme a csinos legénykén.
– Mi a neved, fiacskám?
– Alexej. Szolgálatodra, szudarinya.
– Talán te is jongleur vagy?
Válasz helyett a fiu hátat fordított Magnétának; de a feje azért
arczczal fordulva maradt, úgy bólintott rá. Ennek a feje előre-hátra
forgatható, mint a nyaktekercs madárnak.
Ettől fogva nem adott aranyat az inasnak Magnéta, hanem egy
kézszorítást. Hisz ez művésztárs. Az inas megcsókolta a nyújtott kezet s
jobban örült a kézcsóknak, mint az aranynak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem! Nem! Nem találtuk ki! Ez nem a Fedor. Annak kék szeme van, ezé
fekete.