Vacsorálni a Borodinszkyak is a Magnéta-trattoriába mentek.
Finom két gavallér volt. Eleven, vidám kedélyű fess legények. Simára
borotvált arczuk annyira hasonlított egymáshoz, hogy csak a szemeikről
lehetett őket megkülönböztetni; Demeternek dióbarna szeme volt, Fedornak
aczélkék. Az orosz typus simára borotválva rendkívül érdekes. Akkor
egész meztelenül mutatja hódításra vágyó jellegét.
Francziául épen olyan tisztán beszéltek, mint németül.
Az első megjelenésükkel megnyerték a habituéket, a kik hűtelenek lettek
Magnétához.
Ezen az estén a Magnéta szinházában az első padsor üresen maradt. Ki
voltak véve a zártszékek, de hiányzottak az exaltált nézők, a
convulsionairek, azok mind a Borodinszky-szinházhoz pártoltak.
Természetes, hogy a két művész a vacsoránál a kerek asztal vendége volt.
Jobbról-balról Prokopin úr mellett ültek. Ritter von Sonnenfegerrel
németül, monsieur Flagellánnal francziául csevegtek. Prokopin úrral
pedig oroszul. Az orosz nyelv nagyon imponál, erőteljes hangzatú.
Prokopin úr egészen elemében volt, hogy hazája nyelvén beszélhetett
jobbra és balra. A társaság többi tagjai semmit sem értettek belőle.
Csak az ütötte meg a füleket, hogy a «Magnéta» név többször lett
kiejtve. S utána mind a három férfi nevetett; Fedor egész discrét módon,
szája szélét ujja hegyével törülgetve, Demeter ellenben provocáló
arczkifejezéssel, míg Prokopin úr teljes hahotára szalajtotta a száját,
hogy valamennyi arany plombát (magyarul «arany»-ólmot) meg lehetett
látni a fogtartó barlangjában.
Szegény Magnéta!
Mit fog tehetni?
Összepakolja a szemfényvesztő czók-mókját s meg sem áll
Konstantinápolyig.
A versenyt nem állhatja ki a levágott beszélő fejjel.
Az új megbuktatja a régit.
Épen úgy, mint az irodalomban.
Az idealismust megbuktatja a realismus, a bűbájost a borzadalmas.
Aztán mikor mellesleg maga a Magnéta is odavonatik a borzalom jelenetei
közé; mint díszítmény, mint staffage.
Hahaha!
Holnap már le fogják szállítani a Magnéta-szinházban a belépti díjat
ötven krajczárra.
– Uraim, ne beszéljünk a Magnétáról, szól Demeter. Tudják, mi készek
vagyunk a tündérnőért a fejünket is koczkára tenni. Ezt a poharat a
bájos Magnéta egészségére.
Igy tesz az igazi gavallér. Áldomást iszik a versenytársára. Porrá töri,
megöli; de felköszönti.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap délelőtt Iván egy látogatójegyet prezentált Magnétának. Magnéta
elvette a jegyet az ezüst tálczáról s mérgesen dobbantott a lábával.
– Ledobjam a lépcsőn? dörmögé Iván.
– Bocsássa be.
Demeter volt a látogató.
Elegáns látogatókosztümben. Gomblyukában piros szekfű. Kalapját
oldalához fogva mély bókot vágott Magnéta előtt.
Magnéta összefont karokkal fogadta. Ez a legelutasítóbb pose.
– Mit akartok itten ti? sietett kérdezni, mielőtt a látogató üdvözletét
elrebeghette.
– Istennőm!
– Miért jöttél ide?
Válasz helyett Demeter a kalapjából kihúzott egy gárdénia-bukétot s
odakinálta Magnétának. Ez volt a tündérnő választott virága.
Arra mégis csak szét kellett bontani a karjait, hogy átvegye a csokrot.
– Hadizenet?
– Az.
– Hát jól van. Én nem félek tőled.
Azzal leszakítva egy gardéniabimbót, odahajítá Demeter arczába.
– Hát ülj le, szamár!
Helyet mutatott neki egy karszékben; maga leült a kerevetre.
– Verekedni jöttél velem? Nem félek tőled. Utoljára mégis csak én
kerülök fölül.
– Azt akarom.
– Megbolondultál?
– Meg. Azért jöttem ide, hogy elvegyelek.
– Mit adsz értem?
– Magamat.
– Hahaha! Mit csináljak én te belőled?
– Férjet.
– Ehez az egyhez nem értek.
– Ezt az egyet kell megtanulnod.
– A kik tanítani akartak, mind kidobtam az ajtón.
– Mert nem találtál hozzád illő társra. Királyleány nem mehet máshoz,
mint királyfihoz. Te nem lehetsz felesége másnak, mint egy bűvésznek.
Veled csak én vagyok egyenrangú. Mink is Reichsunmittelbar fejedelmek
vagyunk. Uralkodunk az egész világon. Jövedelmem fölér a tieddel.
– Átadod nekem a bűvészeted titkát?
– Azt nem. Mert az az én birodalmam. A titkom teszi adófizetővé a
közönséget. De neked adom a hűségemet, szerelmemet, vagyonomat. Én sem
akarom a te titkodat kitanulni. Regnálj te azzal a magad birodalmában.
Igy ketten kétfelől osztozunk a dicsőségben és gazdagságban s
mindenikünk tündérnek, varázslónak hiszi a másikat. Illusio kell ahhoz,
hogy valaki férj és feleség legyen.
– Tehát azért jöttél ide, hogy feleségeddé akarsz tenni?
– Egyenesen azért.
– Igazi, valóságos feleségeddé?
– Mernék-e egyébre gondolni?
– Tudod, hogy én zsidó vagyok?
– Zsidó leány.
– Akarsz zsidóvá lenni miattam?
– Nye dáj Boh!
– Hát azt akarod, hogy én legyek oroszszá?
– Kereszténynyé. Az neked nem kerül áldozatba. Zsidó nőnek kereszténynyé
lenni.
– Nem! oroszszá; mert te az vagy s a magad szertartása szerint akarsz
templomi pompával áldásban részesülni. Hát én egyszer végig néztem egy
ilyen orosz templomi szertartást; szép az. Van benne sok misticus
varázs, csupa simbolisticus jelentőség. Meg kellett azt előzni a zsidó
menyasszony megkereszteltetésének. Az is szép czeremonia. Az értelme is
magasztos. Egy isteni lelkű férfialak előtt térdre borulás, a kinek
vallása a szeretet, a fölvilágosodás; üdvözlése egy fenséges női
alaknak, a ki képviseli a szenvedésekben való megdicsőülést; aztán egy
kancsó tiszta víznek a fejre csorgatása. Jól mondád, hogy ez nem kerül
áldozatba. De a minek ezt a szertartást meg kell előzni, ez a
rettenetes. Annak a menyasszonynak, mielőtt a keresztséget felveendé,
meg kellett átkozni az elhagyott vallását, apái hitét, a szent
frigyládát és a thórát, a tizenkét drágakővel ékesített Urimot és
Thummimot, a kiben Jehova lelke lakik, megátkozni a prófétákat és a
patriarchákat: Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot! Dávidot, a zsoltárok
énekesét, Salamont, az énekek éneke költőjét! megátkozni a szent Sion
hegyét és az örök Jerusoloimot! megátkozni az apák ereklyéit s a
bálványok közé, a Thammuzhoz, az érczkigyóhoz, az arany borjúhoz vetni!
Oh az rettenetes szertartás! S te azt mondod, hogy ez semmi áldozat? Hát
neked csak az fáj, a mi a bőrödet sérti? Eredj! Komédiás vagy! Keress
magadnak komédiásnőt. – Én Magnéta vagyok. – A mit a testemmel csinálok,
az szemfényvesztés; de a lelkem igazán tud az égben járni. Nem jöhetsz
utánam!
– Most már még őrültebben szeretlek. Most már a lelkedbe is szerelmes
vagyok! Imádlak! Bálványom vagy!
– Úgy? Tehát szerelmes vagy belém? Teszi-e azt szerelmes vőlegény, hogy
imádata bálványát szájtátó publicum előtt gúnyos tréfa tárgyául
mutogassa?
– Hát hiszen te magad is mutogatod magadat, ugyanazon poseban, élő
alakban.
– De én nimbusszal veszem magamat körül, ideális, költői sceneria
összhangjában; szinész létedre nem tudnád, mi a különbség a tragœda és a
histrió között! Te pedig egy sorban mutogatsz engem a világszép
leányokkal, kiket egy vőlegény sem választana nyoszolyó-leánynak
(Kranzjungfer!) a menyasszonya mellé. Ezt én neked meg is tilthatnám,
mint jogtalan visszaélést az én tulajdonommal.
– Hiszen nem én mutogatom a képedet, hanem az öcsém Fedor.
– Hát te nem vagy egy egész ember, hanem csak egy emberpárnak a fele?
Hát az öcséd mutogatja a képemet, a ki megvette azt három frankért,
tehát az övé, tehet vele, a mi neki tetszik. Hallod-e Borodinszky? Én
szántam neked valamit ezért a tréfáért: csakugyan a kezemet; egy pofont
ezzel a kezemmel, mihelyt megkaphatlak; de most már Fedorra kened a
vétket; no hát küldd ide Fedort, majd annak adom át, a mit a kezemben
tartogatok.
Megnyálazta a tenyerét kifejező mimikával.
Demeter meghátrált. Egy szép hölgytől igért pofleves ellen nincs más
védelem, mint a megretirálás.
– Megállj! Kiáltá rá Magnéta, elállva az útját. Hát beszéljünk erről a
dologról komolyan. Én elfogadom az okot, hogy miért jöttél ugyanabba a
városba a látványosságoddal, a hol én tartom a mutatványaimat. Eddig
egyetértés volt közöttünk, hogy kikerüljük egymást. Feleségeddé akarsz
tenni. Eddig még csak ellenségeddé tettél. Azzal, hogy a mutatványodhoz
az én alakomat rántod elő. Erre te azt feleled, hogy hiszen én magam is
ugyanazokban az állásokban mutatom magamat, élő testben. Logika szerint
tökéletes igazad van. Hát én megszüntetem a Magnéta productiókat. Nem
vagyok többé Magnéta. Akkor aztán a te szinpadodon sem jelenek meg. Ez
is logika.
Demeter olyan görbe hátat csinált, mint egy kandur. Szabódni kezdett.
– Nem! Már ezt ne tedd. Hisz azzal egy rengeteg jövedelemről mondanál
le. Ily áldozatot én te tőled nem kivánok.
– Nem kivánsz tőlem ily áldozatot? Maradhatok azután is a Magnéta, ha a
te asszonyod leszek; a földdelej ártatlan leánya; az égbenjáró alak.
Hallod-e, én valamit nem tudok, mert nem láttam; te tudhatod. Szokás
azokban az országokban, a miken te átbarangoltál, hogy a férj és feleség
egymást szeressék?
– Természetesen.
– Hát miután te úgy képzeled a mi köztünk létrejövendő házasságot, hogy
a mint a templomból kijöttünk, a hol az áldást utánunk dobták: az
egyikünk az egyik világvégére fusson, a másikunk a másikra; mert ha egy
városban kerülünk össze, tönkre teszszük egymást; ugyan mi lesz az, a
mit kettőnk között szerelemnek hínak?
– Hiszen nem mindjárt…
– Ugy-e? Nem mindjárt! Csak a míg a rózsából csipkebogyó lesz.
Magnétának lihegett a keble, a szemei kerekre fölnyilva szikráztak
veszedelmes tűzzel, rózsaszinű orrczimpái széttágultak, fogsorai
villogtak fölhuzott ajkai virágkelyhében. Egyszerre csak megkapta a két
kezével Demeternek a torkát, mint egy nőstény párducz.
– Te gazember! Azért akarsz nőül venni ugy-e, hogy aztán eladj egy
dúsgazdag Sardanapalnak. Eltakarodj, mert megfojtalak. Nem vagy rá
érdemes, hogy ezt a neked szánt pofont átadjam. Küldd ide az öcsédet,
majd annak átadom: az egész ember!
Azzal eltaszította magától a férfit.
Demeter rendbe hozta a nyakravalóját; megállt a Magnéta előtt egyenesen,
fölemelt fővel.
– Magnéta! szólt indulattól reszkető hangon, – én esküszöm minden
szentekre, hogy szeretlek; birni akarlak, s a ki el akar tőlem venni,
azt megölöm.
Azzal meghajtotta magát és eltávozott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Többé nem mutogatták a levágott fő komédiája mellett a Magnéta képét.
A Magnéta sem tartott több előadást; a szinpadát bezárták, a képes
reklámjait leszedték a hirdetmény-táblákról.