Ugyanez időben egy másik szenzácziós látványosság járta végig a kerek
világ fővárosait: a Borodinszky testvérek szinpada.
A látványosság czíme volt: «A beszélő levágott fő».
Egy élő embernek, ott a közönség szeme láttára levágják a fejét; a
levágott fő aztán tovább beszél; végre megint hozzáragasztják a
törzséhez. De ezt mind oly közvetlen közelből, hogy az első sor
zártszékből a nézők a kezeiket nyujthatják a szereplőknek.
A míg a Magnéta mutatványai ideálisan érzékingerlők voltak, addig a
Borodinszkyak produkcziója a borzadalmas utáni vágyat elégíté ki
tökéletesen. Egy kivégzési komédia.
Kitalálhatatlan titok volt az egyik, mint a másik.
Annyi gondja volt egymásra a kétféle bűvésztársaságnak (mert a Magnétáé
is társaság volt), hogy soha ugyanabban a városban egyidejűleg föl nem
ütötték a szinpadukat. Ha a Magnéta Párisban szerepelt, a Borodinszkyak
átmentek az ellenlábasokhoz Amerikába; ha az egyik Londonban, a másik
Ispahánban mutogatta magát. Nem rontották egymásnak az üzletét.
Tartották azt a művészregulát, hogy nem kell a közönség figyelmét
megosztani. Kiváltképen két ilyen ellentétes hatású izgalmassággal. És
most mégis megtették azt a Borodinszkyak, hogy utána jöttek a Magnétának
s ugyanazokon a napokon, azokban az órákban tartották az előadásaikat, a
mikor a Magnéta.
Ez valóságos provokáczió volt.
A Borodinszky szinpad egy csalitot ábrázolt, melynek közepén egy vastag
kidűlt fa hever. A háttér bokros része gömbölyű nyílást mutat, melyen át
a felhős ég látszik.
Két ellenkező irányból jönnek a Borodinszky testvérek, nem a maguk
emberi formájában, hanem bohóczoknak álczázva; arczuk vastagon bemázolva
fehérre, pirosra, a szájuk röhögő karélyra festve; az egyiknek két
üstöke van, lángvörös, a két halántéka mellett, a másiknak fekete
boncsokok diszítik a síma koponyáját, de hármasával: a középső a feje
bubján. Fejhez erősített plasztron lehet. Azonkívül iromba ránczok az
arczon és homlokon, a mik minden indulatkifejezést megakadályoznak,
kiegészítve ferde szemöldökkel.
Azon a rikácsoló, csukladozó hamis hangon beszélnek egymással, a mi a
clownok ismert dialektusa, keverve francziát, németet, angolt és szlávot
szép harmoniában, de annál nagyobb elmésséggel.
– Hol jársz öcsém?
– Az erdőben.
– Hol az erdő?
– Itt van ni.
– Nem látom a fáktól.
– Hát te hol jársz?
– A csillagok közt.
– Hol vannak a csillagok? Nem látom.
Erre a bátya pofon üti az öccsöt, hogy csak úgy csattan a plastron.
– Most már látod?
Az öccsnek a neve Fedor, a bátyáé Demeter.
Vadászni járt az egyik, annak a fegyvere volt egy furulya, a másik
halászott, annak a szerszáma volt egy csörgősipka.
– Mit lőttél bátya?
– Én egy nyulat. Hát te öccs mit fogtál?
– Én egy angolnát.
Azzal a bő bugyogójuk zsebéből kihuzgálják a prédát.
– Hisz ez macska; hosszú a farka.
– Ez meg nem hal, hanem kalbász.
Erre egymás fejéhez verik a zsákmányt s a macskából sült kappan lesz, a
kalbászból pedig angolna.
Ezen aztán kibékülnek, összecsókolóznak.
Leülnek lakomázni; a vendégség egy percz alatt eltünik az asztalról.
Asztalnak vették a ledűlt fatörzset. Az bizonyosan odvas fa, elnyelte a
lakomát. Másként csinálják a dolgot. Fölülnek a faderékra.
A bátyának van egy varázsabrosza, a mit tündérnőtől kapott. Azt
fölteríti a fatörzsre s egyszerre ott terem az abroszon egy aranytál,
megrakva drága sültekkel. Jóllaknak. Mindent fölfalnak.
Most már inni is kellene.
Az öccsnek van egy csodafurója, a mivel megfurja az odvas fa törzsét s
abból egyszerre habzó borsugár lövell elő, csak a sipkájukat kell
alátartani s ihatnak végtelenül.
S akkor aztán jó kedvük lesz s dalolnak egy nótát.
A nótának az a tartalma, hogy ki a legszebb hölgy a világon?
Demeternek is vannak imádottjai, Fedornak is.
A disputa közben mind a kettő előhúzza a bő bugyogóból a laterna magicát
s odafordítja a háttér felhős ege felé, a hol a bokrok kerek nyílást
hagytak s arra egymásután ugrik elő a sötétség homályából egy hirhedett
szépség fényvetített képe. A szakértő közönség előtt ismeretes
szépségek. Kitalálják a neveiket.
«Ez a Rigolboche!»
Tovább!
«Itt a Cora Pearl.»
Sipirc!
«Az Otero.»
Odább!
«A Martens.»
Cseréld!
«A mouche’ d’or.»
Aho!
«A Leona Dare.»
Avanti!
«Itt a Pignatelli.»
Addio!
Egyiken sem tudnak megegyezni.
Most egyszerre nagy világosság támad s abból kiemelkedik a földglóbuson
lebegve – a Magnéta. Az alme-övvel.
Az uralkodó planéta megjelenése általános zsibongást idéz elő a
nézőseregben.
Fedor és Demeter fölugrálnak a helyeikből.
Szerelmet vallanak a tündérnőnek. Egymás fejére ugrálnak, hogy közelebb
férjenek hozzá. Összevesznek rajta, hogy kié legyen? Döntsön a kártya.
Hogy érthetőbbé tegyék magukat, csehül beszélnek.
«Cso sze máme hráti?» (Mit játszunk?)
«Tártlu.»
«Kdo wywolawa?» (Ki hív ki?)
«Zsalud jeszt trumf.» (Makk az adutt.)
Hínak, ütnek, csalnak. Végre Demeter nagy diadallal kiált föl:
«Já wyhrál hru». (Megnyertem a játékot.)
Fedor pedig keservesen nyöszörög:
«Já szem prohrul hru». (Elvesztettem.)
A közönség duzzog, morog a cseh idioma hallatára; de a kik értik e szép
hangzatos nyelvet, megmagyarázzák a szomszédjaiknak, hogy nagy tételben
megy a játék. A játszók a fejüket tették föl egymás ellenében; a
nyerőnek joga van a vesztőnek a fejét levágni. Akad kedélyes bámuló, a
ki elégülten kiált föl:
«Also mit einem Jungčechen weniger». (No hát egy ifju-csehhel kevesebb.)
Most következik azután a borzalom tragédiája.
Az eddigi mind csak czirkuszi mókázás volt a selejtes fajtából.
Fedor megadja magát, végig fekszik hanyatt a fatörzsön, két kezét
összeteszi a mellén, azokat Demeter egy zsinórral összekötözi.
Azután a bátya szónoklatot tart a közönséghez, melyben érthetővé teszi,
hogy miután urak között az a szokás, hogy a kártyaadósságokat meg kell
fizetni, ők pedig a fejüket tették föl a kártyára, ezuttal ő levén a
nyertes, itt most mindjárt le fogja vágni Fedornak a fejét. Nehogy
azonban a közönség gyöngébb szívű része a vér láttára ájuldozásba
jőjjön, egy kendőt vet az áldozat fejére.
Minden néző detektivvé lesz. Lesi vizsga szemmel, hogy a kendővel
letakart fej körvonalai nem változnak-e?
Semmi mozdulatot nem vesznek észre.
«Imádkoztál-e már, Fedor?»
«Ámen», felel a letakart fej. Látszik a fölnyitott száj mozdulata a
kendő alatt.
Ekkor Demeter kihuzza az oldalán függő pallosát.
A bohóczoknak fakardjuk szokott lenni; Demeternek igazi pallosa van s
hogy az milyen jól ki van fenve, bebizonyítja a közönség előtt azzal,
hogy egy ludtollnak a pihéjét lenyesi vele.
Akkor aztán hozzá kezd az operatióhoz.
A balkezével a kendő alá nyúl, a jobbját tilózásra irányozva utána
dugja. (Tulnan áll, hogy a nézők minden mozdulatot láthassanak.) Azzal
egy nyisszantás, egy roppantás: – a műtét végre van hajtva.
Ekkor a kendőt a pallossal félrehárítja s balkezével kihuzza alóla
üstökénél markolva Fedornak a levágott fejét.
– Ime itt van!
A levágott fő rémségesen forgatja a szemeit, eltátott szájában lüktető
mozdulattal jár a nyelve, tátongó sebéből még csepeg a vér.
A lenyakazott test pedig ott fekszik a fatörzsön; még vonaglik; elvágott
nyaka vért hullat; végül megmerevül; melle nem liheg. (Hiszen nincs
szája, a min keresztül lélekzetet vegyen.) A jelenlevő orvosok ugyan azt
allegálják, hogy a fejlevágás miatt ugyan bátran vehetne lélekzetet,
hisz ez ugyanaz, a mi a tracheotomia.
Demeter odahelyezi a levágott fejet az arany tálra, a melyről az imént
lakomáztak; a tál a fatörzsön van; Demeter kendőt húz ki a zsebéből s
azt a levágott főre takarja.
– Ez nagy munka volt! Erre inni kell egyet.
Kihúz a zsebéből egy kristály poharat, megfurja a fa oldalát, a poharat
alája tartja. Most már piros bor szökell ki a furt lyukból. A fának is
vérezni kell.