A másnap esti találkozónál Iván úr olyan pofával került Prokopin úr elé,
a minőről azt szoktuk mondani, hogy folyik az orra vére.
– Nos, uram! Mit hozott ön?
– Visszahoztam önnek a checkjét. Elvesztettem a fogadást. Megadom
magamat. Pulverizálva vagyok.
– Hogyan a hét ördögbe? Hát nem vette ön el Kornblue Reginettát?
– Bár ne vettem volna! Az az ördögség, hogy Kornblue Reginetta nem a
Magnétával azonos tündér, hanem egy másik tündérrel, a kinek művészneve
a «Szamszonina.»
– Huh barátom! Azt én láttam, mikor öt férfit vállalt magára, kettőt a
tenyerén, kettőt a vállán, egyet a fején. S ez most az ön boldogítója?
– De kicsi hija, hogy önt nem tette túlboldoggá. Elmondok mindent
őszintén, mint egy tolvajságon ért betörő. A Magnéta határozottan
visszautasította önnek a félmillióját, ráadásul az én herczegi
koronámmal. Én aztán azt gondoltam ki, hogy beállok hozzá komornyiknak,
elveszem a Szamszoninát s vele egyetértve, önt megkopasztjuk, mint egy
hízott ludat. A mit ön kiván, az a Magnéta istennői képmása, meg az én
feleségem hitvesi szobájának a kulcsa. A képet én is úgy gondoltam
megszerezni, a hogy ön. Egy oly furfangos, nyakban hordható moment
fotografgéppel, a mit nem én, hanem a Szamszonina manipulálhat. Ön nem
tudhatja, hogy melyikünk részesült abban a szerencsében, a miért Actaeon
szarvassá változott. A kulcsot aztán megkapta volna ön s úgy hiszem,
hogy nem panaszkodhatott volna, hogy meg van rövidítve. De hát ez az
egész kabala csúfot vallott ennek a tündérnek a ravaszságán. Ő meg egy
még nagyobb medaillont ajándékozott a Szamszoninának, a mibe a
fényképező készüléket be lehet zárni s ezzel lehetetlenné van téve a
profanáló merénylet. A ki azt megpróbálja, azt megöli! Mérgezett tőrt
visel a jarrettierjében, mérgezett nyilat a hajában, sőt még a
gyűrűjében is van egy fulánk, mely egy nyomásra előpattan s egy
karczolással megöli magát Herkulest.
– Huh! Micsoda veszedelmek között forogtam én most.
– Áldja a patrónusát, hogy kiszabadult belőlük. De én ugyan benne
maradtam. Csak tudnám, hogy hogyan szökjem el?
– Megálljon csak barátom. Ne szökjék sehova. Ön azt mondja, hogy
hivatalt vállalt a Magnétánál.
– Igen. Komornyik lettem.
– Mondjuk, hogy «major domus». Hát legyen önnek dupla hivatala. Én
visszaadom önnek az elvesztett ötezer rubelét. Ne restelje elfogadni. A
ki a parit tette, az Iván herczeg volt; az már nincs; a ki elfogadja a
vesztett tételt, az Dramoletti Giambattista. Nem ismerik egymást. Ön
engem hűségesen értesíteni fog, a mi a Magnéta körül történik.
Lehetetlen, hogy egyszer ne támadjon egy olyan ember, a ki azt a
méregfulánkos gyűrűt leimádkozza a kezéről; akkor aztán majd meg tudom
venni attól a szerencsés embertől – no azt a gyűrűt. Kezet rá! Itt van
egy ötezer rubeles check. Nem szükség a hotelier kasszájához fordulni a
letéteményeért.
Ivánnak hálaköny ragyogott a szemében. Szolga volt már!
– No hát, hogy megháláljam önnek a barátságát, most elárulok önnek egy
titkot, a mit előttem a Magnéta művészi fölhevülésében gondatlanul
elejtett. Mikor mindenképen kapacitáltam, hogy ilyen ascetai életet
mégis örök időkig folytatni nem lehet, azt felelte: «igen is, vannak
nekem is ábrándjaim. Ideálom tudna lenni egy hasonlóan hirhedett bűvész,
mint én vagyok, a kinek a bűvészete épen oly kitalálhatatlan, mint az
enyim. Nem törődném annál sem a szent sacramentummal, sem a polgári
szerződéssel. Azt tudnám úgy szeretni, a hogy két örjöngő daemon szeret.
Az által, hogy a bűvészetünk titkait kölcsönösen egymás kezébe tennők
le, erősebben volnánk egymáshoz csatolva, mint minden törvények és
kánonok által, mert a ki a másikat elárulja, az azt semmivé tette, de
aztán magát is, mert a boszú nyomban következik». Ezt mondta a Magnéta,
a mikor engem elutasított.
Prokopin úr egyet ütött a tenyerébe, egyet füttyentett s egy fittyet
vetett a levegőbe.
– Topp! Megvan! Ez a titok sokat ér. Hallja ön. Giambattista Iván úr, én
megduplázom önnek a jutalmát. Ezért, a mit most elmondott. Csak menjen
vissza a feleségéhez. Vigyen neki pénzt. Az ki fogja engesztelni.
Iparkodjék kedvében járni tündérasszonyának. Majd nem sokára új munkánk
kezdődik. Abban kezemre járhat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Iván egészen beletalálta már magát a lakájszerepbe. Urasszonya titkait
eladni… vesztett fogadási tételt ajándékul elvenni… olyan ellágyulások,
a mikért a kaszinóból kiballotálják az embert.
Mi is letörüljük a nevét a tábláról. Ebből nem lesz többet regényhős.
Majd mikor szükségünk lesz rá, csöngetünk neki.