Kétszer is elment a Magnéta palotája előtt, az előadás után egy órával.
A portás ott állt, fehér medve-prémes bundájában, nagy ezüst fejű
botjával.
Megfagyott a szájában a szó, mikor meg akarta szólítani.
Reggel óta éhomra volt.
A souterrain nyitott ablakából kipárolgott a drága ételek illata.
A palota sarkán volt a «restauration» ajtaja.
Ott lucullusi lakoma vár rá, a minek az ő ötezer rubele adja meg az
árát, ha semmit sem végzett.
Mikor harmadszor is elbandukolt a kapus előtt, átadta neki a névjegyét.
A kapus meghúzta a csengetyű-zsinórt.
A kolompolásra önműködő gép nyitá föl az oldallépcső rácsajtaját. Iván
belépett rajta, a rácsajtó becsapódott utána.
Fölballagott az emeletre.
Mire fölért a csarnokba, már akkorra a kapus föltelefonálta a nevét a
kiabáló csövön, nyitott ajtóval várták. Ezüst vállzsinóros inas fogadta.
Kegyelmes úrnak czímezte, lehúzta a felső kabátját. S aztán
jelentőségteljes mosolylyal értesíté, hogy nem kell a várakozó terembe
mennie, hanem egy oldalajtón át (adandó jelre) a szobacziczus
kamarájába, a ki azután majd tovább fogja kalauzolni.
A jel egy villanycsengetyű-pendülés volt, a szőnyeg-ajtó magától
fölnyilt. Iván belépett a kamrába. Annak nem volt semmi ablaka, teljesen
sötét volt, azonban egy percz mulva kigyulladt a villanylámpás s Iván
maga előtt látta a szobacziczust.
Erős meglepetés volt. Egy hat láb magas némber, félöles vállakkal,
széles, csontos arczczal, hatalmas karokkal. Élő mintája annak a
kariatidának, a ki az erkélyt tartja a kapu fölött.
Hisz ez nem szobacziczus, hanem szobaoroszlán.
– Magnéta kisasszony komornájához van szerencsém?
Hogy ezt meg kellett neki kérdezni.
– Hát mi az ördög volnék más? dörgé bassus hangon a hölgy. Csak nem néz
ön a Magnéta kisasszonynak?
– Annak nem. De nekem úgy tetszik, mintha lett volna már szerencsém
bájos nagyságod alakjában gyönyörködhetni.
– Az nagyon valószínű.
– Nem kegyed az a Szamszonina, a ki egy időben a Renz czirkuszában a
férfiakat birkózásra hívta föl s egymás után verte a földhöz?
– De én voltam az. Hanem az ostoba rendőrség betiltotta a productiómat,
nem tudom, miért? Ha én hagytam volna magamat a férfiaktól legyőzetni,
azt elnézték volna.
– És így most kegyed az a szerencsés médium, a kinek egyedül lehető
Magnéta kisasszonyt az előadás alatt viselt selyem burkolatától
megszabadítani.
– Ön azt is tudja? A férfiaknak mindenbe bele kell ütni az orrukat!
– Már megtörtént az a műtét?
– Arról nem szabad kérdezősködni – a komornától. A Magnétától
megkérdezheti ön. Ott várja önt a boudoirban.
Azzal kinyitá előtte az alacsony szőnyegajtót s betolta rajta a
látogatót hatalmas tenyerével, mintha egy játékbábot tenne egyik helyről
a másikra.
Az otthonos szoba csak gyöngén volt világítva az üvegernyővel árnyékolt
villanylámpától, több fényt adott a kandalló ropogó tüze.
A Magnéta a kandalló előtt ült, háttal az ajtónak s épen akkor gyujtott
szivarra, mikor Iván belépett a szőnyeg-ajtón. A mint a kandalló fölötti
tükörben meglátta az úrfit, fölugrott a karszékből s elkezdett
féktelenül kaczagni; eléje futott, a vállára tette a két kezét s úgy
kaczagott a szemébe.
– Ön a tegnapi megjelenésemen kaczag, ugy-e?
– Dehogy azon: a main. A tegnapi igen komoly dolog volt. Ön az életét
koczkáztatta. Az ilyen merénylet becsülésre méltó. Ön bele fulladhatott
volna a pehelyhalomba, mert fejjel le esett belé, ha én hirtelen oda nem
ugrom s ki nem rántom a lábánál fogva. Hát nem vette észre?
– Ön? Engem? Hát hogy került ön oda?
– A holdból ugy-e? Oh, de kedvesek az ilyen gyerekek, a kik sokáig
megmaradnak ostobának! Hát fél a boszorkányoktól? No ne sírjon. Itt van
egy szopogató.
S bedugta a száját a meggyujtott szivarral, mint egy czuczlival s aztán
a kezét a karja alá dugva a kandallóhoz vezette.
– Hát azt sem vette ön észre, hogy megfogtam a nyakát, s a
visszarepülésnél én ültettem oda a helyére, különben fejtetőre esett
volna a publikum közé s egynehány nézőnek betörte volna a fejét. Nem
vették észre, mert minden embernek tele volt szeme-szája pihével.
– De hisz ön odafönn volt.
– A levegőben ugy-e? A hol aztán bele estem a holdba. No ne beszéljünk
erről; ez arabusul van. Megesett ez már máson is. Minden városban akad
ilyen merész vállalkozó. El vagyunk készülve hozzá. Külömben a
rendőrséggel gyűlne meg a bajunk, ha valaki kitörné a nyakát én miattam.
Ezért egyenesen én vagyok felelős. Hát most csak igen komolyan kérem,
hogy máskor ne ugorjék utánam a holdba, mert annak igen tragikus vége
lehet; hanem jőjjön az ajtóra. Nem vagyok én boszorkány. Nem fordítom
hátrafelé a fejét. Hanem a mai megjelenése, ez az, a mi kaczagásra
ingerel.
Iván belenézett a tükörbe, nem talált a külsején semmi felötlőt.
Magnéta helyet mutatott neki egy japáni, két keresztbetett vánkosból
alakított guggonkán, maga pedig fölkuporodott a kerevetre, maga alá
szedve a lábait, a miknek egyikéről lerántotta azt a parányi,
gyöngyhimzésű papucsot s azt úgy forgatta a kezében, mintha jelképezni
akarná vele azt az alkotmányt, amelylyel a nők országában kormányoznak.
A thea ott párolgott előttük egy ezüst és arany intarziaturás asztalkán,
a mit két bronz krokodilus tartott a fölkunkorított farkával.
A Magnétán sima, ráncztalan nyers selyemruha volt a nyakától az aljáig
rubingombokkal; bő ujjai a könyökhajlásig fölcsiptetve szintén
rubinboglárral. Aligha volt rajta más gúnya is.
– De hát mi nevetnivaló van rajtam ma? kérdé Iván.
– Az, a miért ön idejött. Hogy engemet feleségül vegyen.
– Hát ez valami nevetséges állapot?
– Az adott viszonyok között igen. Ön egy ötszázezer rubeles checkket
hozott magával, a mely egy szibériai nábobnak a tulajdona.
– De a mely rögtön enyim – tied lesz, a mint Magnéta istennő rá engedi
irni a nevét. Jogos tulajdonom, a mit «gentlemanlike» szereztem
gavalléros fogadásban s a mit önnek csak egy kézszorításába kerül
magáévá tenni.
– Hát ez a nevetni való. Önök azt hiszik, hogy én tőlem meg lehet venni
az eget. Önök kisajátíthatónak tartják azt az én uradalmamat, a minek a
határát a föld és a hold képezi? Ugyan, kérem, lapozza ön végig azt a
bagariába kötött albumot az asztalon, a miben a különféle városokban
teljesített adófizetéseim nyugtái vannak. Azokból meg fog ön
győződhetni, hogy nekem több jövedelmem van, mint a pénzkirályoknak.
Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint Magnéta, most húsz éves vagyok.
Vagyont szereztem. Minden fővárosban van házam; ott vagyok honn, a hol
akarok. Fényt űzhetek, dobzódhatok, én vehetem az élvezetet. De nekem az
mind nem kell. Sem a luxus, sem a luxuries. (A mi két szót az önök irói
állandóan egynek vesznek.) Önöknek az a fogalmuk felőlünk, légben járó
komédiásnőkről, hogy a mi életünk egy folytonos dorbézolás. Persze az
ismeretségüket azoknál a deszkán ugrándozó szépségeknél szerezték, a
kikről egy geniális magyar úr azt mondta: hogy a «szivük a valóságos
góthai almanach». De én mondhatom önnek, hogy az a kötéltánczoló nő, a
ki a művészetét igazán szereti, szigorúbb askétai életrendet tart, mint
egy karmelita apácza. Nekem egész nap nem szabad egy falatot ennem, bort
innom soha. Csak az előadás után kapok egy darab félig sült hust, hozzá
kenyérhajat és teát. Másoknak az ágya gyönyörtanya, vagy ébren vagy
álomban, nekem kinzópad; vizes lepedőkbe, pokróczokba burkolva, eleven
mumia vagyok. Aztán kibontanak, jeges vízbe dobnak, ledörzsölnek, hogy
más jajgatna bele. Akkor következnek a testgyakorlatok, kötélen,
trapézon, nyujtón, a tagficzamításig s ezt mindennap meg kell tennem,
mert ha egy-két nap elmulasztom, másnap minden izületem fáj s az izmaim
nem szolgálnak jól. Rám nézve nincs ünnepnap. Ezt az életrendet még a
vasuton is meg kell tartanom.
– De hát akkor mi gyönyörüsége van önnek az életben? Miért keres annyi
pénzt?
– Először is az utóbbira hadd feleljek. Nekem a nagy jövedelmemhez a
kiadásom is tetemes. Bűvészetem igen nagy apparátussal jár. Az
impresárión kívül kell gépészeket magammal hordanom s egy sereg betanult
segédet. Ezek az inasok, a kiket ön livréeban lát az előszobámban, mind
jól fizetett bűvészsegédek, a kiknek ügyességétől, hajszálra kimért
pontosságától függ az én bűvészetemnek a sikere. Én az életemet, a
tagjaim épségét koczkáztatom, ha valamelyik elhibázza a rábizott
teendőt. S aztán annyifelé igénybe veszik a jótékonyságomat. Mert hát
azt mindenki természetesnek találja, hogy egy földesúrnak, egy
börzefejedelemnek nagy jövedelme legyen; senki sem panaszolja föl neki:
de ha egy komédiásnak hull az ölébe a pénz, ahoz minden inséges ember
igényt tart, s nagyon helyes a logika. Mert annak a földes úrnak,
bankárnak épen semmi gyönyörüsége sincs abban, hogy a jövedelmét
inségesek között szétoszsza, de annak a komédiásnőnek bolond nagy öröme
telik benne.
Ez alatt theát töltött Iván csészéjébe. Rumot is hozzá.
– Valódi rio-de-janeiroi ananasz-rum.
– Ön rum nélkül iszsza a theát? kérdé Iván.
– Mondtam, hogy semmi szeszes italt nem szabad innom.
– Ezt is a bűvészet parancsolja?
– Igen. Józan gyomor, józan szív.
– A szív is? Hát a gyönyörök themájára nem tér ön vissza?
– De igen. Nem felejtettem el. Nekem a más ember gyönyöre az élvezet.
Szeretem elnézni, mikor egy kiéhezett ember mohón falja az ételt. Én nem
laktam jól soha. Szeretem látni, mikor a beteg embert ápolják, mikor
lábbadozik, fölüdül. Én beteg nem lehetek soha. Az életmódom olyan, mint
a vadállaté; azért nem ismerem az emberek közt divó nyavalyákat, mint a
hogy az őz, a szarvas nem ismeri. Csak a mások bajából tudom, hogy mi
az? Látom, hogy jól esik nekik, mikor megszabadultak tőle. – Aztán tudok
gyönyörködni abban, mikor egy szegény leány odahozza a vőlegényét elém,
s aztán örül a kapott kelengyének, csinosítja magát a fölvett
menyasszonyruhában. Ilyen costume az én garderobeomban nincs.
– Hát miért nincs?
– Azért, mert én vagyok a Magnéta. Azt tartják rólam, hogy az én
csodatetteimnek a föltétele a virginitas.
– De hát szükséges önnek örökké az égben lakni?
– Én bizony nem tudom, hogy miért szállnék le a földre?
– Soha sem olvasott ön meséket églakók és halandók közötti szerelemről?
– Olvastam biz én s nem is megyek érte Dione és Aeneasig, vagy Artemis
és Endymionig vissza; itt vannak előttem a modern világ «divái», a kik
művészetükkel szerzett millióikon vettek maguknak egy grófot, marquist,
celebritást, egy férjet. Hahaha! Az a bolond, hogy az őzeknél a hím
viseli a szarvakat, a művészek vadaskertjében pedig rendesen az asszony.
Nem biztat az istennők példája.
– De ez a legnemesebb emberi hivatás: asszonynyá lenni.
– A hány nagy művésznőt híréből ismerek, valamennyinek csak egy gyermeke
volt életében. Annak a születésénél kezdődött a válópör. Hűséget a
párjukhoz csak a nagy dúvadak ismernek: az oroszlán, meg a medve. Az
őrzi és félti nőstényét, az védelmezi a kölykét; a háziállatok mind
csapodárok, első sorban az «animal implume, bipes».
– Hát hisz én már voltam ön előtt nem implumis.
– De azért nem eléggé medve.
– Bizony mondom, hogy az. Én nem jöttem önhöz azzal az alázatos
kéréssel, hogy vegyen föl engemet a diadalszekerére, mint czímadó
férjet; én majd járok önnel városról-városra; sorba szaladgálom a
szerkesztőségeket, reklámot követelve, ha kell, megfizetve; odaállok a
prosceniumhoz, kezdem a tapsot, ájuldozom, ha kell; birkózom az
ellenkező kritikai véleménynyel, megtámasztom a hátammal az ajtót, ha
valami nagy befolyású protektor van önnek a budoirjában látogatáson. –
Nem. Én azzal a követeléssel jövök, hogy hagyja ön el a működése
színterét s aztán legyünk együtt boldog földlakók.
– Ez elég becsületes ajánlat, de én nem állok rá.
– No, hát akkor fordítsuk meg a dolgot. Maradjon ön Magnéta. Folytassa
megmagyarázhatatlan bűvészetét. Én nem leszek önre nézve senki és semmi.
Nem mutatom magamat sehol. Nem dicsekedem vele, hogy én vagyok a
Magnétának a férje. Hanem, a mikor ön a mutatványai után kifáradtan
hazatér: ott fog önnek a lábai előtt ülni egy hűséges házi állat, a ki
önnek a lábait megnyalja, a ki önben nem látja a művésznőt; – de
tiszteli az asszonyt.
– Ez szép volna, de képtelenség. Még a drámaiművésznőnek a férje is
kiábrándul a feleségéből. A művészi előkészület egy rettenetes próza.
Még az olyan istenihlette művésznőknél is, mint egy Rachel, egy Ristori,
egy Sarah Bernhard, egy Duse, egy Patti. A férj látja a stereotyp
mesterséggé vált lelkesedést, a befűtött poklot, az illuminált
mennyországot. Hát még az olyan művésznőnél, mint a Magnéta, a kinek az
egész bűbája egy nagy ámításon alapszik. – Hogy kivánhatná az, a ki az
egész világot elbolondította, hogy ő hozzá igaz legyen az, a ki ő neki
az egész világa? Hiszen, a mint valaki az én titkomat megtudja, az engem
kinevet, kicsúfol, lenéz. Pedig annak, a ki férj, meg kell azt tudni. A
sphinx megöli a jövevényt, a ki a rejtélyét ki nem találja, de ha ki
tudta találni, akkor a sphinx hal meg.
– De hát elvégre is, örökké csak nem akar ön Magnéta maradni? A szív
érzelmeit lehet sokáig megfagyasztani, de nem végkép. Az elfojtott
érzések boszút fognak magukért állni. S mentől később, annál rosszabb
önre nézve. Az lehetetlen, hogy ön ne ábrándozott volna soha.
A Magnéta hanyatt veté magát a duzzadó selyemvánkosokra, hosszan
elnyulva a kereveten.
– Ábrándjaim voltak. Mondá, magasra fujva a szivarfüstöt. Vannak most
is. Van egy negativ, meg egy pozitiv ábrándképem. Az első az az ember, a
ki megbánatta Éva anyánkkal – halálba, – hogy megkóstoltatta vele a
mindenttudás fájának almáját; a kit összekötött vele a szent
szakramentum is s a kigyó sugallta polgári házasság is s a ki csak
gúnynyal viszonozza az ő gyöngédségeit. Ellenben positiv ideálom tudna
lenni, a ki hasonlón hirhedett bűvész, mint én vagyok; épen úgy
kitalálhatatlan rejtélyű, mint én. Ha kölcsönösen egymás kezébe letennők
a titkainkat, akkor azután össze volnánk egymással kötve,
elválaszthatatlanul; a kinek a titkát a másik elárulja, az semmivé van
téve s a megsemmisítés kölcsönbe esik. Ilyenről szoktam én álmodozni.
– Hát már ilyen bűvész én nem leszek soha.
– Akkor csak stornirozza ön a vállalatát. Láthatja, hogy «a házasságok
az égben nem köttetnek».
– Már most aztán szép istennőm, én ezt az ön kosarát egyúttal
koldustarisznyának is viselhetem, mert nemcsak ezt az ötszázezer rubelt
kell visszaadnom meg nem nyert fogadásban, hanem saját vagyonomat is
elveszítem rajta.
– «Man versuche die Götter nicht».
– Hát már most, miután ön mindenemből kifosztott s a nagy lépcsőn
ledobott, én is azoknak a mezitlábasoknak a kategoriájába tartozom, a
kik önnél a kis ajtón kopogtatnak s a kiket fölsegíteni önnek olyan
tündéri gyönyörüség.
– Hogyan segíthetek önön? Mit gondol?
– Hát ha nem fogadott el férjének, fogadjon föl komornyikjának.
Magnéta sivított a kaczagástól. A két tenyerével fogta a fejét, úgy
nevetett.
– Hahaha! Ez igazán eredeti ötlet. Ha nem lehet férjem: beáll hozzám
komornyiknak!
– Külömböző csak a nevük.
– Igy is együtt lakhatik aztán velem.
– Szépen egy födél alatt.
– Azt mondhatja rólam: «az asszonyom».
– A mi francziául épen nagyon jól hangzik.
– Föladhatja a köpenyemet s kisérhet az utczán.
– S keresztül járhatok minden szobáin.
– Sőt még az a javadalma is megvan, hogy ha vetélytársa akad, a ki nekem
udvarol, azt nem köteles párbajra kényszeríteni, hanem ledobhatja a
lépcsőn. Hahaha!
– Hahaha.
Nevettek rajta duettben.
– Elfogadom az ajánlatot; mondá Magnéta folyvást kaczagva, mint valami
nagy tréfán. A fizetés megszabását rám bízza ön?
– «Nem annyira a fizetésre nézetik, mint a jó bánásra».
– Rangbeli fensőbbség a cselédek fölött «Iván úr» czímmel.
– És szalonöltöny viselés joga.
– Bevett szokás szerint. Három havi felmondás.
– Bélyeges papiron.
– Alá van irva.
Iván fölkelt a taburettről, mélyen meghajtotta magát.
Magnéta ismerte a föladatát; kegyosztó mozdulattal nyujtá eléje a kezét,
a mit Ivánnak tartozó kötelessége volt megcsókolni.
(Csakugyan villanyterhes a keze: az ember megégeti rajta a száját! Hát
még ha egy pofont lehetne tőle kapni! Az lenne a villanyütés!)
Azzal fölvette Iván a theáscsészéjét s indult vele a szőnyegajtó felé.
– Hehe! Hát azzal mi lesz? szólt utána Magnéta.
– Kiviszem a komorna szobájába, annak a társaságában folytatom a
theázást. A komornyik csak nem theázhat egy asztalnál az úrnőjével.
– Nagyon helyes. Akkor vigye ki édes Iván az egész edényt is, a
szamovárral együtt, nem iszom több theát.
Iván szépen rárakta az ezüst tálczára a csészéket, czukorszelenczét,
ibrikeket, fiolákat s vitte egész hivatalos aplombbal az ajtó felé.
Magnéta utána kiáltott:
– Aztán mondja meg a komornának, hogy nincs rá ma több szükségem; ágyba
megyek.
S abban a perczben egy csapfordítással eloltá a villanylámpákat.
Csak egy sor apró csillag pislogott az alkóvenben, az ágymennyezet
körül, mint egy miniatür zodiakus.
Aztán meg a kandallóban lobogott a láng; a tűznyelvek fütyültek az égő
hasábokból.
Fütyülni! átkozott egy hang. Fütyülni szokás az inasnak, aztán meg a
bukott komédiásnak.
Iván visszatekintett. A Magnéta a kandalló előtt állt s a haját
lefekvéshez fonta – három ágra osztott tömött egy tekercsbe.
A kandalló lángja a háta mögött világított szétlövellve s attól az a
selyem öltöny átlátszóvá lett.
Ivánt valami olyan hevület fogta elő, a milyent érzett Asmodái (a
nősz-örömök dæmona), mikor Szárah, a rágeszi szép menyasszony
vőlegényeit egymásután megöldöste; vagy az éhes farkas, mikor egy
gödölyét mutatnak neki csalétkül. Közel volt hozzá, hogy földhöz csapjon
tálczát, porczellánt, szamovárt s visszarohanjon, mint trónkövetelő.
Magnéta észrevette ezt a kéjéhes tekintetet.
Azzal csendesen fölhuzta a selyem köntösét térdig. Csipkeszerű
selyemharisnya volt a lábán, áttört virágokkal; a térd fölött átszorítva
széles selyem jarretiérrel; annak is rubintos csattja volt.
Abba a harisnyakötőbe volt dugva egy korall markolatú tőr.
A Magnéta kihúzta azt szép csendesen.
Annak a tőrnek a hegye villám-gyorsan ölő méreggel van zománczozva.
Azok közül a szétnyiló tulipánajkak közül két sor gyöngyfehér fog
villogott elő, fenyegetően összeszorítva; a tőr markolata az alsó ajkhoz
értetve.
A gödölye harap!
Asmodái kurrogva csapta össze a denevérszárnyait, fejét fülei közé huzva
s elkotródott.
Az istennőknek nyilaik vannak!