A Bavária-szobor termetű szabacziczus nagyot bámult, mikor Iván
herczeget a theás-edényekkel a kezében kilépni látta.
– Mi az ördög? Iván herczeg! Hát ön hozza ki a csészéket?
– Én mától fogva nem vagyok Iván herczeg, hanem Iván úr, a komornyik.
– Ugyan hagyja el! Hisz ez plagium! Tavaly lett híressé róla egy
franczia trónkövetelő princz, hogy komornyik képében kisérte végig fél
Európán Anglia leghíresebb énekesnőjét. Most is folyik miatta a
proczesszusa a férjjel. Ön csak utánozni tud.
– Már akárhogyan, akármiképen: j’y suis, j’y reste: én itt vagyok és itt
maradok; a szerződést ebben a mommában kötöttem meg a divával, s ezentúl
itt fogok theázni az ön kellemetes társaságában.
– Az én társaságomban? Föltéve, hogy én beleegyezem.
– Még ön is föltételez?
– Hát mi a csoda? Én tisztességes leány vagyok.
– Leány?
– Hát persze hogy leány? Ki merne ennek a megczáfolására vállalkozni?
Hiszen ha ezt a kart meglátja egy férfi, ha még akkora «lyon» is,
egyszerre kis kutya lesz belőle.
S azzal válláig föltűrve a szerviánkája patyolat ujját, oda tartá a
karját Iván elé.
– Tapogassa csak végig.
Iván megtette. Olyan volt az, mint a kő.
– Nos? Reszket?
– Nem reszketek biz én! Sőt az ilyen kar nekem épen az ideálom. Hát hogy
együtt theázhassunk, én elveszem önt feleségül.
– Engem?
– Igen is, önt, Szamszonina kisasszony. Ezennel ünnepélyesen megkérem a
kezét.
– Ihol van ni! Már megint plágiumot csinál! Hiszen ugyanezt tette egy
világhirű hős hadvezér (úgy mondják magyar volt), a ki megkérte egy
főrangú kisasszonynak a kezét s mikor az elutasította, egyet fordult a
sarkán s megkérte a társalkodónőt; azt vette el.
– S jól járt vele. No hát elég illustris példa van előttem. Nem kaptam
meg a Magnétát, megkérem a Szamszonina kezét.
– Ezt a kezet ni? Ezt a tenyeret, a melyikre ön felállhat s aztán még
egy pajtást vehet a vállára, mind a kettőjüket fölemelem. Ezt a kezet
akarja ön megkapni, cserébe azért a majom-mancsért, a minek semmije
sincs már?
– Dehogy nincs.
– Van még egy pecsétnyomó gyűrűje, egy ócska koronás czímerrel. A többi
vagyonát már mind elverte. Hát azt hiszi, hogy én is olyan művésznő
vagyok, a ki herczeget vesz magának – bolti áron, – vulkanizált
kaucsukból?
– Üljön csak ide mellém, bájos Szamszonina. Majd mindjárt felvilágosítom
én önt az iránt, hogy én vagyok az a mesebeli elátkozott herczeg, a ki
félig kővé van válva, de ha egy kis szentelt vízzel megpermetezik, egész
ember válik belőle legott.
– Szentelt vízzel? A pap ugy-e? De hát ha én történetesen zsidó vagyok?
A nevem is sejteti.
– Hát hiszen van ebben az országban «Nothcivilehe». Azt még jobban
szeretném. Azt akarnám önnel megértetni, hogy énnekem itt van a
markomban ötszázezer rubel, a mit mi kétfelé oszthatnánk, ha ön
segítségemre akarna lenni ennek a realizálásában s belépne a
sindicatusba. Érti ön e kifejezéseket?
– Óh nagyon értem.
– Fogadásról van szó.
– Tudom. Értesülve vagyok róla.
– Kitől tudja?
– A Magnétától. Ő nekem mindent megmond.
– Hát az honnan tudja?
– Az anyjától: a föld-mágnestől.
– Eh, ne bolondozzon velem.
(Iván is úgy volt, mint a Schuszter Lippli öreg anyja, hogy minden
bolond hazug mesét elhitt, csak azt az egy adatot nem, a mi történetesen
igaz volt. Hát persze, hogy a mágnes tudatott minden titkot a
Magnétával. Még akkor csak ő volt birtokában Edison csoda
találmányainak. Új palotája úgy volt építve, hogy telefonhuzatok
vezettek a budoárjából a trattoriába, a kabinet szépáréba és más
helyekre is s ő szépen kihallgatta, hogy mit beszélnek, mit terveznek
itt is, ott is. Igy jutott minden titoknak birtokába s elkészülten
várhatott a meglepetésekre.)
– No hát tudok mindent. Ön fogadott az eszeveszett nábobbal, hogy a
Magnétát lehozza az égből. Csak egyszer aztán ide lenn legyen a földön:
csak egyszer be legyen sározva a félczipője! A Magnéta kikergette önt az
ötszázezer rubelével. Most ön a Magnétáról lemond, de nem a
félmillióról. Hanem úgy okoskodik, hogy egy étappot már bevett. Odáig
eljutott, hogy fényes nappal ideköltözhet a bőröndjeivel a Magnéta
palotájába, hordhat egy kulcsot a zsebében, a mivel a sikátorra nyiló
kis vasajtót fölnyithatja s a rejtett lépcsőn följárhat. Ez azonban a
nábobnak nem elég. Ő szemmel látható tanujelt akar a kezébe kapni. Egy
fényképet a Magnétáról? Olyant, a milyen nincs.
– Igen.
– Már most azt hiszi ön, hogy én szerezhetnék önnek ilyent.
– Remek találékonyság! Nézze csak, mi módon lehetne az? Egy negyedmillió
megérdemli a fáradságot. Előadás után ön szokta a Magnétát átöltöztetni.
Vannak moment fölvevő fotograf-gépek. Akkorák, hogy egy nyaklánczon
függő medaillonban el lehet rejteni. Egy ilyent hoznék önnek. Érti a
többit.
– Hogyne érteném? Rafinált gazság!
– Hát megteszi?
– Majd meglássuk. Hanem elébb a jegyzőhöz megyünk.
– Természetesen. Az a fénykép, mely az én birtokomba kerül, bizonyítani
fogja, hogy nekem sikerült a Magnétát lehozni a földre.
– Jól van. Értem. Hanem itt még nincs mindennek vége. Ilyen apró
gazságért még Szibériában sem adnak félmilliót. Ön még egyébre is
kötelezve lesz a nábobnak. Erőtesse csak meg az emlékezetét.
– Hát igen. Hogy a feleségem hálószobájának a kulcsát az ő
diskrécziójára fogom bízni. Ezt én becsületemre fogadtam.
– Becsületére?
– Azaz, hogy becsületszavamra.
– Az már más.
– Nos, hát azt megtehetem, mihelyt ön lesz a feleségem. Átadhatom, bona
fide, a nábobnak azt az aranyos kulcsot, ezzel a szóval: ez a feleségem
hálószobájának a kulcsa. Én nem leszek féltékeny.
Szamszonina leányasszonynak a kaczagása úgy dörgött, mint egy
nőstényoroszlán bömbölése.
– Kolosszális gazság! A Magnéta helyett a Szamszoninát dobni a szibériai
nábob karjai közé! Most már megölelhet ön. Ön zsenális akasztófára való.
Most már szeretem önt. Csinálhatjuk a theát…