Hát aztán a nézők szivében nem volt semmi aczél?
Hát csupa békák nézték ezt a tüneményt? vagy még azoknál is hüllőbbek:
csupa feleséges emberek?
Nem történt semmi?
Dehogy nem történt!
Minden előadás után be kellett vinni egy pár embert a megfigyelő
osztályba excentrikus viselkedése miatt, néhány a kényszer-zubbonyba is
bekerült, az orvosok kezdtek egy új betegséget osztályozni
«magnetaismus» (így «a»-val a közepén), mely ragályos jellemmel birt.
Házassági ajánlatokkal az előszobáját tapecziroztathatta Magnéta (a
boudoirjáig nem hatoltak be), sőt, a mely városban parlament volt, a
minisztert interpellálták meg miatta; a hol pedig nem volt tribüne, volt
kathedra; a kegyes atyák a szószékről prédikáltak a vakmerő bűvésznő
ellen, a ki élő testben emelkedik az égbe s hamis fogalmakat támaszt az
emberekben a mennyország felől. Ott ebből nem osztogatnak!
De nagyobb hiba az hogy ide lenn sem osztogatnak belőle.
Se szép szóért, se pénzért.
Egyszer aztán akadt egy erős szenvedélyű férfi, a ki megkisérté erővel
érni el a megközelíthetlent.
Muszka herczegnek hítták a klubban; de nem volt az: olasz volt. Hanem
tűrte az elkeresztelést, mert az nagyon népszerű firma egész
Európa-szerte.
Csak a keresztnevén fogjuk czímezni: «Iván». Ezt a változását a
Johannesnek (mely a «Muki»-tól elkezdve a «Hanzi»-ig minden facsarulatot
megenged), úgy hiszem, minden nemzet regényhősei használni szokták.
A Magnéta-vendéglő table d’hôtejánál találkoztak mindenféle nemzet
előkelőségei s bizonyára voltak ott oroszok, angolok, francziák,
németek, még magyarok is: csakhogy azok mind nem képviselték külső
megjelenésükben, fizionomiájukban a maguk nemzetiségét; sőt valamennyit
össze lehetett téveszteni.
Iván például tökéletes fehér szerecsen volt. Azzal az arczjelleggel, a
mi a valódi Bisbariba néger tulajdona; csakhogy fehér színben. A mi igen
érdekessé tette. Még a haja is olyan természetes birkaszerű göndörséggel
birt.
– Megálljatok csak! mondá egyszer punchozás közben a magas rangú
társaságnak, mely a külön teremben étkezett. Majd elfogom én ezt a
bűvésznőt egyszer, mikor az égből lefelé esik. Vagyok olyan akrobata,
hogy a zártszékemről egy saltomortaléval keresztül vetem magamat a
rézhídon, a villanyos sodronyon a Magnétáig.
– Hát azután? kérdezé egy simára borotvált arczú idős úr, a kiből egy
angol bankárt lehetett kinézni, de a ki egy valóságos orosz nagybirtokos
volt; még pedig jó messziről: Irkucskból. Finom modorú uraság.
– Azután? Karjaim közé szorítom s kiszívom a lelkét a száján keresztül.
– Fogadjunk, hogy ön azt nem teszi meg. Én százszoros tételt ajánlok.
– Százszorost? Akkor én ötezer rubelt ajánlok föl.
– Tartom.
– Ötszázezer rubel! Az épen elég lesz – a Magnéta kelengyéjének.
A kik ezt hallották, kölcsönösen becsületszavukat adták egymásnak, hogy
ebből a merénylett tervből egy szót sem beszélnek ki. Mert ha megtudja
Magnéta – egyszerűen kidobatja a teremből Iván urat, ott azután
produkálhatja a salto mortaléját; vagy a mi még hihetőbb, félbe szakítja
a produkcziókat s itt hagyja ezt a várost.
Ah ha! Mintha a Magnétának ilyen banális módszerekhez kellene
folyamodni! Majd meglátják önök azt!
Azt hiszik önök, hogy a Magnéta nem hallgatja ki azt, a mit önök itt a
bezárt szobában beszélnek s nagyokat nevet az önök satyriásisos
exaltatióin? Ebben a perczben tud az már mindent, a mi róla elmondatott.
Hogyan, miképen fixirozza a beszélt szavakat? Gelatinnal, collodium
membranával? Hogyan továbbítja? Villanytelefonnal? Szimpatétikus
csigabigákkal? Telepathiával? – Legyenek a felől bizton, hogy a Magnéta
mindenről értesül, a mi ő rá vonatkozik.
A table movingoknak a hitele már ekkor végképen elveszett, ámbár ez is
az állati magnetizmus csodáit öregbítette; de már avult divat volt és
senki sem foglalkozott vele.
Másnap pedig valóságos holdtölte volt, odakünn a csillagos égen is.
Minden ember arról beszélt, hogy milyen érdekes nászutazás volna a
Magnétával, mint menyasszonynyal, «bras dessu, bras dessous», repülni a
hold felé!
Az Iván herczeg, a milyen füge gyerek, még megteszi!