Az előadás ugyanazon látványt mutatta, a mit az előző estén, külömbség
csak a jelmezben volt. Ha ugyan szabad jelmeznek nevezni az alme-övet.
A hogy azt a női toilettdarabot a keletindiai illusztrácziókból
ismerjük, ez a derekat ölelő tüsző megközelíti a vállfűző (hol van oda
még a váll!) mondjuk mieder fogalmát, csakhogy sokkal kevesebb van rá
vesztegetve a kelméből, annál több a drágakövekből. Magnéta övén alig
látszik a piros szövet az igaz gyöngyöktől és minden szinű
drágakövektől. Föld mamának van módja fölékesíteni a leányát.
Az öv maga csípőig tart. Minő csípők!
A széléről azonban köröskörül száz füzér csüng alá, csaknem térdig, mely
körül betakarja. Azok a füzérek gömbölyű aczélgyöngyökből vannak.
Hogy ezek a gyöngysorok nincsenek a trikóhoz öltögetve, az minden
mozdulatánál a Magnétának kitünik; mikor egyet fordul a légben, szabadon
repülnek egyik oldalról a másikra, hogy a másik pillanatban ismét
kötelességtudón egymás mellé sorakozzanak; mikor a karjait a feje fölé
emeli, a gyöngykötény fölfelé huzódik jó magasan s aztán megint alá
siklik, folyvást a termet idomaihoz simulva s a szépségvonalakat
követve.
Ez eddig teljesen megfelel az æsthetika szabályainak.
De majd a visszatérésnél! Mikor a tündéralak fejjel lefelé száll alá.
A kiváncsiság csak egy újabb meglepetéssel lett honorálva.
A Magnéta horizontális állást foglalt a légben, hátra hajlott, alá
fordult; hanem azért az alme-öv száz aczélzsinórja mind úgy omlott végig
a termetén, követve annak bájos hajlásait, mintha az aczélnak megszünt
volna súlya lenni. Úgy sülyedt alá ízről-ízre a felé szegezett látcsövek
elől. Bámultak, fürkésztek: nem találtak ki semmit.
Pedig olyan közel volt, hogy kinyujtott karral el lehetett volna érni.
Az ember a szeme közé nézhetett s azt képzelhette, hogy hallja a nyitott
ajkainak a lihegését.
De persze az a fatális villanyos rézhíd közbe esett, a mi az embernek a
talpára olyat üt, hogy görbelábú lesz tőle.
«Uraim és hölgyeim! Ez a delejesség csodája! A Magnéta úgy magához
tapasztja az aczélt, mint a mágnespatkó.»