Mi hiúsította meg a tervezett pásztor-életet?
A legyőzetés fölötti bánat, vagy az öregecske testnek a fáradalmak által
okozott megviselése okozta e vagy – a mi leghihetőbb – mindakettő
együtt: de annyi bizonyos, hogy a jó Don Quijote még hazaérkezése napján
igen heves lázba esett, mely hat napig ágyhoz szegezte. Ezen idő alatt
jó barátai a lelkész, a tanuló, s a borbély igen gyakran meglátogatták,
Sancho Panza a hű fegyvernök pedig, soha el sem távozott ágya fejétől.
Mind azt hitték, hogy a legyőzetése fölötti fájdalom teszi a lovagot ily
beteggé, a miért is minden áron fel akarták vidítani, s a tanuló arra
serkenté: vegyen erőt magán, keljen föl s kezdjék meg már a
pásztor-életet, a melynek dicsőitésére ő már irt is két pásztori
versezetet; de sőt két pompás juhász kutyát is vett egy quintanari
juhásztól, a melyek egyikének Barcino, másikának Butron a neve. Don
Quijote szelid mosolylyal fogadta e tudósítást s azt mondá:
– Milyen jó ön, – s milyen szép nevek!
De csak olyan szomorú maradt azután is.
Barátai orvost hivattak, az megtapintotta az erét, elkomolyodott, minden
jóval vigasztalta a beteget, de azért azt is mondá, legyen mindamellett
gondja mind testére, mind lelkére, mert életünk Isten kezében van és a
jövőt senki sem tudhatja. Don Quijote megtudta ebből, megtudta, hogy a
halál szárnyai suhognak már fölötte. Nem ijedt meg, nem félt tőle, szíve
rettenthetetlen bátorságát egész halálos órájáig megtartotta. Csak arra
kérte a jelenlévőket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Megis
tették s ő egy hosszában tovább aludt hat óra folyásánál, úgy hogy a
leányka meg a gazdaaszony már is alig tudtak hová lenni aggodalmukban,
hogy bizony fel sem ébred többé. Ő azonban az említett idő elmultával
fölébredt s nagy fenszóval és erős hangon felkiálta:
– Áldott legyen a mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett én
velem! Csakugyan igaz, hogy az ő irgalmasságának nincs határa s az
emberek bűnei sem meg nem rövidítik sem meg nem akadályoztatják.
A leányka odafigyelt nagybátyja szavaira s úgy látszott neki, mintha
most sokkal okosabban beszélne mint egyébkor szokott, legalább e mostani
betegsége alatt; majd ezt a kérdést intézte hozzá:
– Mi az, a mit kedves urambátyám mond? Valami különös történt talán
bácsikámmal? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget?
– Azon irgalmasságot, kedves hugom – viszonzá Don Quijote, – melyben
Isten engemet e pillanatban részesített, s a melynek gyakorlásában őt
minden én bűneim is meg nem akadályoztathatták. Értelmem tiszta és
világos immár s mentt a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a
gyülöletes lovag regények áldatlan és folytonos olvasása borított reá.
Belátom már esztelen és csalfa voltukat s csak azt fájlalom, hogy ily
későn tudtam kiábrándulni s nem marad időm azzal tenni jóvá hibámat,
hogy olyan könyveket olvassak, melyek a lélekben világosságot
gerjesztenek. Ugy érzem, kedves hugom, hogy halálom órája közel van;
szeretném, ha úgy érne, hogy a világnak értésire adhatnám, nem volt az
én életem oly nagyon rosz, hogy örökre a bolond név maradjon rajtam.
Mert ha talán az voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ugyanezt
bizonyitsa. Hivd ide, kedvesem, jó barátaimat, a lelkész urat, Carrasco
Sámsont és Miklós mestert a borbélyt, mert meg akarok gyónni és
végrendeletet szeretnék tenni.
A leánykát azonban e fáradságtól megkimélte az a körülmény, hogy a
nevezett három jó barát épen e pillanatban nyitott a szobába. Alig hogy
Don Quijote megpillantotta őket, így szóla:
– A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert azt kell tudtokra adnom, hogy
én nem Don Quijote de la Mancha vagyok többé, hanem Alonso Quijano, a
kit ennekelőtte tisztességes életemért a jó-nak szoktak nevezni.
Ellenségivé lettem már Amadis de Gaulának s egész a végtelenségig menő
minden atyafiságának; gyülöletesek már előttem mindazon erkölcsrontó,
emberbolondító történetek, melyek a kóbor lovagságról szólanak.
Beismerem balgatagságomat, s nyilván látom milyen veszedelembe sodort
olvasásuk. Isten irgalmassága eszemre térített s immár megvetem őket.
Carrasco Sámson még mindig kételkedett a tökéletes kijózanodás fölött s
még egy próba végett így szóla:
– Most mondja ezt nekünk señor Don Quijote, a kik épen az imént vettük
hirét, hogy Dulcinea kisasszony fel van oldva a varázs alól? S most, a
mikor mindnyájan fel akarunk már csapni pásztoroknak, hogy folytonos
énekszó mellett úgy éljünk, mint a kis király, nagyságod most akar
remetévé lenni? Hagyjon fel e szándékával, mindenre kérem s ne
tépelődjék ilyes mesékkel.
– Az eddigiek voltak a mesék – viszonzá Don Quijote – s pedig igazán
nagy káromra váltak, – de halálom, Isten segítségével, javamra fogja
fordítani. Én, uraim, igen is érzem, hogy nagyon rövid idő alatt
meghalok, azért tehát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, a kinek
meggyónhassam, s jegyzőt, a ki megirja végrendeletemet. Olyan
állapotban, a milyenben immár én vagyok, nem szabad az embernek tréfát
üznie lelkével.
Mind egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára s mindnyájok arcza
egyszerre elkomorodott.
A lelkész kilépésre kérte föl a jelenlévőket, egyedül maradt vele a
szobában s meggyóntatta.
A tanuló ment el a jegyzőért s nemsokára ezzel és Sancho Panzával tért
vissza, a kinek több se kellett, minthogy a kisasszonyt és a
gazdasszonyt sirni látta, maga is elpityeredett s szemei könnybe
lábadtak.
A gyónás megtörtént s a lelkész e szavakkal lépett ki:
– Csakugyan meghal és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso
Quijano; jó lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen.
Ez a hír rettenetes nyomást gyakorolt a gazdasszonynak, a leánykának és
Sancho Panzának, a hű fegyvernöknek könnyekkel terhes szemeire, úgy hogy
ezek árja egyszerre eleredt s vele együtt a kebleknek ezer meg ezer mély
sóhajtása; mert, a mint már több ízben említettük, mindakkor, a mikor
Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, mind akkor is,
a mikor már Don Quijotevá lett, mindig olyan szelid lelkű, nyájas
magaviseletű vala, hogy e tulajdonaiért nem csupán a legközelebb
hozzátartozók, hanem igazán szívből szerették mindazok, valakik csak
ismerték.
A jegyző a többiekkel együtt lépett be s megirván a végrendelet
bevezetését, s miután Don Quijote lelkét Istennek ajánlotta s mindazon
formaságon túlestek, a mi ilyen esetekben szokás: mikor a
hagyományozáshoz ért, így szóla:
– Továbbá, az a kivánságom, hogy bizonyos pénzek, a mik Sancho Panzánál
vannak, a kit bohóságomban fegyvernökömmé fogadtam, minthogy közötte és
közöttem egynémely számadás, fizetés és levonás forgott szóban: akarom,
hogy e felől kérdőre ne vonassék, se tőle számon ne kérjék, hanem ha
marad is fen valami tartozásom kiegyenlítése után, az is az övé legyen s
fordítsa a maga és családja hasznára. S ha eszelős koromban egy sziget
kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom
után, ha módomban állana, egész királyságot is rá mernék s rá fognék
bizni, mert szive őszintesége és hűsége valóban megérdemelné.
Majd Sanchohoz fordúlva így folytatá:
– Bocsásd meg barátom, hogy alkalmat szolgáltattam rá, hogy téged is
olyan bolondnak tartsanak a milyen én magam voltam, s téged is azon
tévelygésbe ragadtalak, melybe magam estem vala, hogy a világon voltak s
még ma is vannak kóbor lovagok.
– Oh! – viszonzá Sancho szívből zokogva – ne haljon meg, kedves jó uram,
hanem fogadja el tanácsomat s éljen még sok számos évekig, mert nem
követhet el az ember világéletében soha nagyobb bolondságot, mintha így,
seteszi-seveszi egyszer csak meghal, a nélkül, hogy valaki megölné, vagy
a búbánat kezén kívül más rántaná ki a gyékényt alóla. Ne legyen olyan
lusta, keljen fel ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztoroknak s jerünk
ki a mezőre, a mint terveztük. Ki tudja, hátha ott ugratjuk ki majd
valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgy
hogy szinte öröm lesz látni! Ha a fölötti keserüségében hal meg talán,
hogy legyőzték, vesse én rám a hibát s mondja azt, hogy mért taszították
le, mert az a kötni való Sancho Panza roszúl szorította meg Rocinante
terhelőjét; annál is inkább, mert hiszen bizonyosan olvasta ugy-e
lovagregényeiben: akárhányszor megesik, hogy egyik lovag lelöki a
másikat a lóról de a kit ma legyőztek, holnap az lesz győztes!
– Ugy van – jegyzé meg Sámson – s a jó Sancho Panza egészen jól fogja
fel a dolgot.
– Uraim – mondá Don Quijote – beszéljünk okosan. A tavalyi fészken már
nincsen idei madár; voltam bolond, vagyok okos; voltam Don Quijote de la
Mancha, s most, a mint már említettem, a jó Alonso Quijano vagyok. Az a
legforróbb óhajtásom, vajha bünbánatom és őszinteségem újra
visszaszerezhetné számomra önök részéről az egykori tiszteletet. A
jegyző urat pedig kérem folytassa ekképen:
– Továbbá, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahugomnak, a jelenlévő
Quijana Antoniának hagyom, a mely vagyonból azonban vonassék le előbb
mindaz, a mi felől már rendelkeztem. Legelőször is azt akarom,
elégíttessék ki szolgálatomban állott gazdasszonyom s kapja meg összes
bérét, melylyel néki a mái napig tartozom; azonfölül pedig még husz
darab aranyat hagyok neki egy öltöző ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá
a jelenlevő lelkész és Carrasco Sámson végzett egyetemi tanuló urakat
kérem föl. Továbbá pedig azt akarom, hogy ha unokahugom, Quijana Antonia
férjhez megy, olyan férfiuhoz menjen, a ki felől előbb bizonyosan meg
kell győződnie arról, hogy még csak nem is tudja, mik azok a
lovagregények. Mert ha az tűnnék ki, hogy tudja, s unokahugom mégis
hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, a mit
néki hagytam, melyet aztán végrendeletem végrehajtói saját tetszésök
szerint jótékony czélokra fordíthatnak.
Ezen jellemző szavakkal bevégzé végrendeletét, egy ájulás roham jött rá
s teste egész hosszuságában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek,
segítségére siettek, de az alatt a három nap alatt, a mit még
végrendelettétele után megért, folytonosan gyengébbé s gyengébbé lőn.
Végre utolsó órája is elérkezett. Egész a végső pillanatig magánál volt,
mindegyre köszönte kedves övéinek jóságát; még ő vigasztalta őket, hogy
ne sírjanak, jobb lesz neki immár a csendes sírban a föld alatt, s kérte
őket, hogy elkövetett balgaságait bocsássák meg neki, s ha méltónak
tartják rá, emlékezzenek meg róla szeretettel.
Igy halt meg, csendesen, nyugodtan, szelíd mosolylyal ajakán, s az
egykori Búsképü lovagnak a halál ujra mosolygóvá változtatta ábrázatát.
Mindazok, a kik ismerték, igaz szívből megsiratták, meggyászolták, s ha
bohóságain néha még utóbb is mosolyogtak, – sokan még évek mulva is
szívből fakadó könnyekkel emlékeztek meg jó és nemes szivéről.
Vége.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Olvasd: Don Kihóte. A spanyolok ugyanis a qu-t k-nak, a j-t
pedig h-nak ejtik.]
[Footnote 2: Olvasd: la Máncsa, mert a spanyol ch = megfelel a magyar
cs-nek.]
[Footnote 3: Olvasd: Szid. Ez a spanyoloknak egyik legderekabb hőse, a
kiről igen sok szép ének maradt fen, az úgynevezett Cid-románczokban.
Hires paripáját Babiecának hivták.]
[Footnote 4: Olvasd: Roszinante.]
[Footnote 5: Olvasd: Dulszinea del Toboso.]
[Footnote 6: Olvasd: Száncso Panza.]
[Footnote 7: Szóról-szóra: Szent-Testvérség. Spanyolországban egy időben
ez volt neve a rendőrségnek, mely rendes katonaságból, de egyszersmind
polgárokból is állott.