Milyen jeleket látott Don Quijote, falujába érkeztekor.
Mikor pedig a falu elé értek, Don Quijote azt pillantotta meg, hogy az
egyik szérüs kertben két gyerek tusakodik s azt mondja egyik a másiknak:
– Ne is fáraszd magadat, Periquillo, nem látod meg te azt többé soha
életedben.
Hallva ezt Don Quijote, így szóla Sanchohoz:
– Nem vetted észre, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiucska:
Nem látod meg te azt többé soha életedben?
– Nos – viszonzá Sancho – tesz is az valamit, hogy ez a gyerek azt
mondta.
– Ha tesz-e valamit? – kérdé Don Quijote – vidd át csak ezt a szót az én
óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: soha sem fogom én többé meglátni
Dulcineát.
Sancho épen felelni akart, szavában azonban egy nyúl akadályoztatta meg,
a melyet sok agár és agarász hajtott a mező felől. A nyúl ijedtében oda
menekült, s ott lapult meg a szürke lábai között. Sancho puszta kézzel
elfogta s átnyujtá Don Quijoténak, a ki így szólott:
– Malum signum, malum signum! rosz jel ez! Kis nyúl szalad, agár űzi, s
Dulcinea nincs sehol!
– Nagyságod igazán különös – jegyzé meg Sancho – mert hát tegyük fel,
hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, a mik meg hajtják, az agarak ama
gonosz varázslók, a kik parasztleánynyá változtatták; ő menekszik, én
elfogom, s oda adom nagyságodnak. Micsoda rosz jel lehet ez, vagy mi
gonoszat lehet ebből sejteni?
A két czivódó fiu is oda jött most, hogy a nyulat nézzék; Sancho
mindjárt megkérdezte az egyiktől miért tusakodtak? Azt kapta válaszul
attól, a ki a fönebbi szavakat mondá, hogy ő elvett a másiktól egy
tücsök-kalitkát, a mit vissza se akar neki adni soha életében. Sancho
kihuzott nehány fillért a zsebéből, megvette rajta tőle a parányi kis
kalitkát s odaadta Don Quijoténak e szavakkal:
– Ime uram, azok a rosz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én
minden együgyüségem mellett is azt gondolom, annyi közük van azoknak a
mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. Ne akadjunk fen tehát az ilyes
semmiségeken, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt benn leszünk a
faluban.
Az agarászok ekkorra már odaértek s elkérték tőlök a nyulat; Don Quijote
átadta, de olyan szomoruan nézett utána, s még most is azt mormogta
latinul:
– Malum signum, malum signum!
A falu szélén, egy rétecskén a lelkészt és Carrasco Sámsont pillantották
meg, a kik épen együtt tett sétájokból tértek hazafelé. Ezek rögtön
rájok ismertek s tárt karokkal siettek hozzájok. Don Quijote leszállt s
a legmelegebben kebelére szorítá őket. Szegény, ha tudta volna kit ölel,
midőn Carrasco Sámsont ölelte!?
El sem váltak egymástól, hanem mentek mind együtt Don Quijote háza felé.
Még oda sem érkeztek, s a faluban már is hire futamodott megjöttöknek,
úgy hogy a mire Don Quijote házánál kaput nyitottak az érkezettek előtt,
már akkorra Panza Teresa is ott termett leányostul, s nem győzték a nő
férjét, a leány apját ölelni csókolni.
Az asszonyon azonban meglátszott, hogy valami még is furja a fejét; nem
is tudta soká titkolni, mert a viszontlátás első örömének elpezsgése
után mindjárt így szólott hozzá:
– Hogy-hogy jön kegyelmed, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és
feltört lábbal, hogy az ember inkább nézné akármi másnak mint
kormányzónak.
– Hallgass, Teresa – viszonza Sancho – sok dolognak nagyobb a füstje
mint a lángja; jerünk csak haza, csoda dolgokat hallasz. Kormányzó nem
vagyok már, de azért egy kevés pénz mégis csak akad nálam, s pedig
becsületes keresmény, a mivel senkit meg nem károsítottam.
Most csak néhány szóval bucsuzott el kedves gazdájától, hogy mindketten
övéik körében lehessenek, de megigérte, hogy mentül előbb meglátogatja
ismeretes tervök felől beszélgetni. Ekkor aztán egyik oldalról felesége,
másikról leánya kapaszkodva karjaiba, ő hű szamarának kötőfékét most sem
eresztette el a kezéből, hanem hol Teresára, hol Sanchicára, leányára,
hol meg vissza a szamárra pillantva, így vonult gyalogszerrel haza, kis
hajlékába Barataria szigete volt kormányzója, a ki itt ebben a kis
gunyhóban bizonyosan sokkal nyugodtabban s boldogabban érezte magát,
mint az egykori palotában.
A lelkész és a tanuló jó darabig ott maradtak még a lovagnál. Don
Quijote pedig minden tétova nélkül azonnal elmondta nékik hogyan győzték
le s mikép kötötte le magát arra, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul
falujából, mit az utolsó betüig meg is akar tartani, a mint kóbor
lovaghoz illik is, kit a lovagrend szigorú törvényei a legpontosabb
szótartásra köteleznek. Elmondá egyszersmind azt is, hogy ezen esztendő
alatt pásztoréletet szándékozik folytatni s ott akar tartózkodni a mezők
magányán, hol érzelmeit s gondolatait szabad kényökre eresztheti s a
természettel való társalkodásban édes vigasztalást találhat a
legyőzetése fölötti keserüségben. Felkérte őket, ha nincsenek nagyon
elfoglalva s más fontosabb teendőjök nem akadályoztatja, csatlakozzanak
hozzá, majd vesz ő juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a
pásztor nevet. A felől is megnyugtatta őket, hogy a mi az egész ügyben a
leglényegesebb, az már el van intézve, tudniillik adott ő már
mindnyájoknak olyan neveket, a milyeneknél kivánva sem lehetne jobbat
találni.
A lelkész kiváncsi volt ezeket hallani, mire Don Quijote mindjárt el is
mondta, hogy ő Quijotiznak fogja magát hivatni, Sámson deák meg
Carrascon pásztor legyen, a lelkésznek Curiambro pásztor, Sancho
Panzának pedig Pancino pásztor lesz a neve.
Mindaketten egészen odalettek Don Quijote ez ujabb bohósága hallatára;
hogy azonban rögtöni ellenkezésökkel még jobban el ne keserítsék, egy
szóval sem szóltak ellene, sőt megigérték, hogy gyakran meg fogják
látogatni közös barátjokat, jól megbeszélik majd a tervet, hogy azután
életbe is lehessen léptetni.
Ekkor bucsút vettek tőle, s a gazdasszonynak, meg a házi kisasszonynak
ismét lelkökre kötötték, hogy vigyázzanak jól s ápolják híven és
gondosan azt a férfiut, kinek betegsége ezen gondosságot valóban
igényelte, jósága pedig e hűséget teljesen megérdemlé.