Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései.
Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a
szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj
elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar
fölébresztették ezen szóval:
– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek.
– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát
nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös
embertől?
– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy
sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság.
– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho.
– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor
úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet.
– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég
jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá
tekinteni.
Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse.
De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában
megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a
miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy
pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi
tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül
semmit! Majd megpukkadt mérgében.
– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak
azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül.
Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan
rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s
gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele,
hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a
néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan
világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a
mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni.
Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek
betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség,
mindig ilyen eledelekkel kell táplálni.
Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is
elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még
olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így
tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az
egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a
szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment
törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit
hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet
jelenlétében. A kérdés pedig ez volt:
– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s
jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas
kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy
akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház.
Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény
szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa
szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar
menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi
végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de
ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló
akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel
köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is
kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni
valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek
egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő
egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon
bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel,
mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan
esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő
arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát
esküvése igaz s ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát
nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel?
mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S
minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van
nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben
nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a
véleménye?
Mire Sancho így válaszolt:
– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony
megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas
kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül.
Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak,
másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében,
tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha
egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer
barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán
meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani.
A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig
Sancho végre igy szólott:
– Azt az embert szabadon át kell ereszteni.
Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket.
– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a
kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak.
– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni?
– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója.
– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek
épen a szomszédba.
– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester.
– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek.
Mire Sancho igy szóla:
– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott
itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem: miért akasztják fel
az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a
hamis esküvésért?
– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő.
– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni
az akasztófán?
– Nem!
– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék, kösse fel vagy
köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is
esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja
magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s
fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész
cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni.
Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu
alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy
betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a
ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja
boszantani!“
A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy
talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet
hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott
először is kormányzókat a birák helyett.
Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok
bölcsesége által.
– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio
orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és
négy korty viz reggelire!
– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a
reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok
akkor, hogyan döntögetem a pereket.
Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap,
melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan
igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által
teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva,
egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban.
A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden
tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig
elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót
egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt
fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas
helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki
Sanchonak.
Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak
adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne
semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is.
A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így
szóla:
– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt
ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le
arany betükkel. A levél így hangzik:
=Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete
kormányzójához.=
„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd
hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a
miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is
fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják:
kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly
szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni,
hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és
szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék,
azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a
szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja
magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan
mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom
ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt
sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted
olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és
tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd,
egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas
mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a
másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne
legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az
éhség és inség.
„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá
gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg
nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a
fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket
kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az
olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem
lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává
tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban
rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek
édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de
mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor
találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a
mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes
helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik
mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán
a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák
ijesztője.
„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és
utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak
mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt
találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a
kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak.
„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a
hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik
legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt
kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban
részesült és részesül még folytonosan.
„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még
más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy
odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is
az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a
dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem
akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és
Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik
csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi
érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól
hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat,
és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek
igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik.
„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért
nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a
fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam
lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy
lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek
állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban,
már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási
helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap
kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és
sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy
kiről?
„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg
az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására,
de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg
kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed
magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a
mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad. És most
Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.