Az aranybulla 1222-ben kelt, a mohácsi vész 1526-ban volt, Luther Márton
1483-ban született, Amerikát 1492-ben fedezték fel, a szatmári békét
1711-ben kötötték meg, a westfáliai békét ellenben már 1648-ban. Hanem
hogy a marathoni ütközet mikor volt, azt igazán nem tudom.
Pedig szó volt róla a gimnáziumban. Sőt tisztán emlékszem az ütközet
egyes részleteire. Forró nyári nap volt, az osztályteremben egy kövér
dongó zümmögött, a nyitott ablakon át egy gőzgép sistergése hallatszott
a közeli pályaudvar felől. A fiúk egyrésze nyitott szemmel szundikált,
csak hátul mozogtak egy kicsit: az öregek huszonegyeztek. Én
mozdulatlanul ültem a padban, a tisztesség kedveért hébe-korba egy-egy
lelkes pillantást vetettem a szegény Török páterre, közbe meg Jókai Mór
_Új földesur_-át olvastam a pad alatt. A szegény Török páter hevesen
gesztikulálva járt fel-alá a dobogón, kétségbeejtően fisztulázó hangon
magyarázva a marathoni ütközetet. Ilyenkor nem látott és nem hallott
semmit. Ha belemélyedhetett a klasszikus kor történetébe, olyan volt,
mint a szerelmes fajdkakas.
Mikor óra végén csöngettek, én már elkészültem az _Új földesur_-ral, de
a szegény Török páter még nem végzett a marathoni ütközettel.
– Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán vásárolta meg e
diadalt, mely dicsőségének babérkoszorújában mindenkor a legszebb levél
maradt…
Nem engedtük tovább beszélni, fölemelkedtünk a padokban és kórusban
kiáltottuk: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké ámen! Majd a jövő órán folytatjuk.
Az érettségi vizsgálaton megint szóba került a marathoni ütközet.
Megkérdezték tőlem az aranybullát, a mohácsi vészt, Luther Mártont és
Amerikát. Mindent tudtam.
– Talán elég is lesz már? – vélekedett az igazgató, kérdő pillantást
vetve a főigazgatóra.
– Még csak a marathoni ütközetet, – mondta a szegény Török páter,
könyörgő pillantást vetve a főigazgatóra.
Engedtem a főigazgatónak egy másodpercnyi időt, hogy nyilatkozzék. Nem
nyilatkozott és én kétségbeesett vakmerőséggel kezdtem hadarni:
– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán
vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének
babérkoszorújában…
Aztán egyszerre köhögési rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem
tudtam tovább beszélni. (Ha kellett, hideglelést és lázt is tudtam
magamnak szuggerálni, – ilyenkor, a pillanatnyi szükséghez képest,
lángolt a fejem, vagy vacogott a fogam.)
A főigazgató korholó pillantást vetett a szegény Török páterre, az
igazgató pedig diadalmaskodott.
– Elég lesz már!
Leültem, szelid megadással, mint egy martir. Az arcomról ezt olvashatták
le: Óh jaj nekem, miért nem mondhatom végig a marathoni ütközetet? A
szívem pedig cigánykerekeket hányt örömében, mert érettnek éreztem
magamat és mert tudtam, hogy ezentúl már kávéházba szabad járnom és
senkinek sem lesz joga megkérdezni tőlem, mikor lesz a marathoni
ütközet.
Mikor fölkerültem az egyetemre, igen sok kérdést intéztek hozzám.
Megkérdezték tőlem, hogy tudok-e billiárdozni és hogy értek-e a
tarokkhoz? Majd azt tudakolták tőlem, hogy tudok-e vívni és hogy a
kereset tárgyát tevő váltót én írtam-e alá? A marathoni ütközetről soha
sem volt szó. Csupa olyan kérdésekre kellett megfelelnem, amelyre nem
oktattak az iskolában.
Évek multán, egyszerre, mikor már azt hittem, hogy a világ egészen
megfeledkezett a marathoni ütközetről, meglakoltam ifjukori vétkemért.
Elmondom, hogyan.
Bebarangoltam a görög szigettengert, aztán Athénbe mentem. Fenn a hegyen
van az Akropólisz fantasztikus romvára, márványbástyáinak és titáni
oszloplabirintusának ékesen szóló némaságával, – lenn a város,
gipsz-Zeusokkal ékesített házainak és héroszok nevére elkeresztelt poros
utcáinak semmitmondó lármájával.
Az egész szigettengeren végig kisért egy bájos kisértet, miss Kant.
Senki sem ismerte, azt sem tudták, honnan jön, nem is mondta, hová megy.
Egyedül utazott, imádásra méltó energiával törve magának utat a kikötők
csőcseléke közt és mosolygó önzéssel ütve villáját az ebédlőasztalok
pecsenyés tálaiba. Szemüveget viselt – rendes körülmények közt én is
rettenetesnek találom ezt a szerszámot egy nő orrán, – miss Kant a
szemüveget is kedvesen tudta viselni. Különben karcsu, izmos és szőke
volt, a szeme jéghideg és okos, de a szája, ez a viruló, kivánatos száj,
rácáfolt a kék szemére.
Úgy látszik, hogy ugyanegy utat tettünk meg, különböző vonalakon, mert
többször is összetalálkoztunk egymással, majd újból elvesztettük egymást
szem elől. Később, ha az induló hajó födélzetén megismertem az ő csinos
bőröndjeit, gyerekes öröm fogott el; ha pedig kiszálltunk valamelyik
kikötőben, mindig kissé elszomorodtam. Heine ezt az országút poézisének
nevezi.
Miss Kant tudhatta, hogy egy magánosan utazó nőnek nem szabad
ismeretséget kötni. A hajóstiszteken kívül senkivel sem állott szóba.
Mikor az _Oreste_ megkerülte velünk a Matapan-fokot, a tavaszi szél
hosszu hullámgátat sodort elénk; a hajó erősen mozogni kezdett, miss
Kant elszédült mellettem a födélzeten, de mikor feléje nyujtottam a
kezemet, gőgösen végigmért és szó nélkül lement a kabinjába. Nem is
láttam többet, csak a Pireuszban, mikor a danaida fiakkeresekkel
alkudozott.
És miss Kant most egyszerre itt állott megint mellettem, az akropóliszi
Nike-templom márványlépcsőin, mely templomot a marathoni ütközet
emlékezetére építették Perikles korában. Most sem vett tudomást rólam.
De a tolakodó franciáról sem, aki ott leselkedett a Parthenon oszlopai
közt és aki már az _Oreste_-n is megvesztegette a szolgákat, hogy az
asztalnál miss Kant oldalán adjanak neki helyet.
Mondom: miss Kant ott állott mellettem. A szemüveget a kezében tartotta
és elgondolkozva nézett a ködös messziségbe. A szél kissé szétkuszálta
homlokán a hajat, arcán, melyet a gőg különben kissé merevvé tett, most
egy lágy, asszonyias vonás mutatkozott.
Egyszerre az a biztos, erős meggyőződés vert bennem gyökeret, hogy miss
Kant most azon gondolkozik, miképpen szólítson meg engem. Megunhatta az
örökös zárkózottságot, szeretne egy óráig megint asszonynyá lenni.
Szeretne egypár bókot vagy léhaságot hallani…
A púpos vezető hadaró hangon magyarázta a tájékot.
– Odaát látják a Nimfák hegyét. A másik oldalon, az a kék hegycsúcs, a
Pentelikon, mely márványbányáiról híres.
– És mi van azon túl? – kérdezte miss Kant.
– Azon túl megint tenger van, a marathoni öböl, ott folyt le a híres
marathoni ütközet.
A marathoni ütközet? Erre már nekem is meg kellett szólalnom. Félig a
vezetőhöz fordulva mondtam:
– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának életével
vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének
babérkoszorújában…
Miss Kant ekkor hirtelen hozzám fordult. Egy pillanatig mosolyogva
tekintett a szemembe, aztán szelid, kissé fátyolozott hangon kérdezte:
– Oh uram, mikor volt a marathoni ütközet?
A marathoni ütközet! Ha az aranybullát kérdezte volna, vagy a mohácsi
vészt, vagy Luthert, vagy Amerikát: minden jó lett volna… Hanem éppen a
marathoni ütközetet kérdezte! Az iskola füledt levegője járt megint
eszemben, a szegény Török páter fisztulás hangja, a távolból sistergő
lokomotiv és az _Új földesúr_, – aztán valami csodálatos
gondolattársulás által okozott szuggeszció következtében köhögési
rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem tudtam beszélni…
A miss rémülten nézett rám, a vezető pedig ijedten ütötte a hátamat.
Attól félt, hogy itt halok meg a Nike-templom lépcsőin, mint a marathoni
ütközet százkilencvenharmadik áldozata.
Mikor magamhoz tértem, miss Kant már a Parthenonnál járt, mellette
léptetett a francia. A francia élénken beszélgetett, – nem tudom, hogy a
marathoni ütközetet magyarázta-e neki, – miss Kant pedig mosolyogva
hallgatta szavát.
Én ekkor elhatároztam, hogy most már soha sem fogom megtanulni a
marathoni ütközetet. Miss Kant iránt való kegyeletből üresen hagyok egy
helyet az emlékezetemben; olyan lesz ez, mint Deák Ferenc helye a
budapesti képviselőházban.