Egy verőfényes tavaszi reggel történt, hogy Kata, mikor Katalin hercegnő
kidugta bolyhos szőke fejét az ágy függönyei közül, kezében két hosszu
selyemkeztyüvel, letérdepelt az ágy előtt levő szőnyegre. A hercegnő jó
ideig meghökkenve nézte a keztyüt.
– Minek az, Kata?
– A fenség harisnyái.
– Lelkem, én nem vagyok majom, hogy keztyüt viselhessek a lábamon…
Kata most vette csak észre végzetes tévedését. Az arca lángvörös lett,
aztán hirtelen lehajtotta fejét az ágy szélére és szégyenében elkezdett
keservesen sírni. A hercegnő maga is megszeppent a Kata szeméből patakzó
könnyártól és csitítgatni kezdte a komornáját.
– Ne sírj, druszám, – ha éppen akarod, fölveszem a keztyüt a lábamra.
Kata, ámbár a hercegnő körül ő végezte az összes bizalmas szolgálatokat,
nem ment cselédszámba, hanem kivételes helyet foglalt el a hercegi
udvartartásban. Az udvarhoz tíz esztendővel ezelőtt került, mikor
édesatyja, a szegény bányamunkás, harmincadmagával ott veszett a
bányában. A rémes eset híre akkoriban eljutott a hercegi kastélyba is és
a kis Katalin hercegnő, hallgatva jó szíve szavára, az egyik
bányász-árvát játszótársul maga mellé vette. A játszótársból később
komorna lett és a komorna kifogástalanul végezte szolgálatát mindaddig,
míg egy nap a fenség csinos lábát keztyübe nem akarta bujtatni.
E naptól kezdve Katán a szórakozottság aggasztó szimptomái mutatkoztak.
A sok közül elég lesz még egy példát említenem. A hercegnő egyszer a
parkba készült és a lépcsőről visszaküldte Katát, hogy hozza utána a
japáni napernyőjét. Ő fensége jó negyedóráig várakozott a lépcsőn, a
lenge öltözetü homokkő Herkules lábánál. Végül megunta a félisten
társaságát és Katája keresésére indult. Katát ott találta a fehér szalón
erkélyén, amint kipirult arccal délfelé tekintett és a japáni
napernyővel a várkert százados bükkfái felé integetett. Mikor úrnője a
vállára tette kezét, Kata halálra rémült és megint sírva fakadt, a
hercegnő minden kérdésére pedig csak újabb könnyárral válaszolt.
A probléma megoldása különben nem váratott sokáig magára. Mikor Katalin
hercegnő félórával később a kert bükkfái alatt sétált, egy vadászruhás
fiatalemberrel találkozott össze. A hercegnő elcsudálkozott, hogy a
kertben idegen ember jár, még inkább elcsudálkozott azonban, mikor az
idegen levett kalappal megállott előtte és krétafehér arccal dadogta:
Fenség! fenség!
– Mit akar tőlem?
Az idegen kuszált beszédéből megérthetett annyit, hogy Farkas Sándornak
hívják, hogy gyakornok a hercegi erdőhivatalnál, hogy szereti Katát,
hogy továbbá Kata őt viszont szereti és hogy ezért leste meg Katalin
fenségét reggeli sétáján, hogy megkérje tőle Katája kezét…
A hercegnő, mikor később Katának elmondta ezt az élményét, egy
sajnálatos germanizmussal élt, mondván: – Mikor az az ember így
megfogott a kertben, egészen paff voltam!
Majd perelni kezdett komornájával.
– Miért nem szóltál te nekem erről?
– Ő is akarta, hogy én szóljak, – de én megmondtam neki, hogy meghalok
inkább…
– És ha nem adlak hozzá?
– Óh, fenség, akkor meghalok!
Kata – ujabb szokásához híven – megint sírni kezdett és Katalin hercegnő
szintén közel volt a síráshoz. Szívét anyai aggodalmak szállták meg.
– De hát legalább becsületes ember az a hogy is hivják?
– Oh, fenség, hát nem látta az arcát?
– Igazad van, Kata, becsületes embernek kell lennie… Nyilt, barna arca
és őszinte kék szeme van… Jól megnéztem ám!
Estebédnél a hercegnő óvatosan szóba kozta a szülei előtt Kata
kiházasításának kérdését, és mivel ötletét felsőbb helyen tetszéssel
fogadták, boldogan sietett vissza komornájához.
Kata elsápadt a nagy boldogságtól és némán csókolgatta Katalin kezét.
Aztán még éjfélutánig elbeszélgettek a kis szalónban. A csillár lámpáit
eloltották, csak a velencei tükör üvegrámájában égtek a villámos rózsák,
bágyadt fényük pedig átszűrődött a csipkefüggönyökön. Katalin fehér
pongyolában telepedett a sátoros kis kerevetére, Kata pedig úrnője
lábainál helyezkedett el, a vastag szőnyegen.
– Kata, – hát nagyon szereted?
– Nagyon szeretem!
– Mondd meg, milyen az, ha az ember szerelmes?
– Én Istenem, hát különös… Az ember mindig ő reá gondol, aztán olyan
édes szédülést érez és éjjel nem tud aludni… Olyan szomoru boldogság ez,
hogy az ember szeretne sírni örömében…
– És mikor ismerted meg? Hogy kezdődött? Tudni akarok mindent!
Kata híven elmondott mindent. Egy erdei kiránduláson ismerte meg, aztán
a hivatalnokok bálján látta megint. Aztán az erdőben látták egymást,
majd a kertben…
– Írtatok egymásnak?
– Írtunk egymásnak.
– Szerelmes leveleket?
– Hát persze – szerelmes leveleket…
A hercegnő sokáig elgondolkozott, majd halkan mondta:
– Kata, most valami nagy dolgot kérdezek, – füllentened nem szabad…
Megcsókolt?
Kata ajkaival némán szorongatta a hercegnő kezét. A hercegnő pedig
csillogó szemmel hajolt hozzá:
– Mindent el fogsz nekem mondani! Megcsókolt?
A homály bátorságot adott Katának. Bevallott mindent. Megcsókolták
egymást, – egyszer, tízszer, százszor… Ki tudná azt számon tartani? Az
erdőben, a kertben.
A két leány még félóráig együtt volt, némán és mozdulatlanul egymáshoz
símulva. A tükör szines rózsái sötét tüzben csillogtak, de a szobát nem
tudták megvilágítani. Katát egészen elkábította a boldogsága. Katalin
hercegnőt pedig valami édes, bánatos sejtelem fogta el.
*
Két esztendő mult el azóta.
Farkas Sándor erdész úr egész nap künn veszekedett az erdőkerülőkkel és
mikor alkonyatkor hazaért a cselei erdészlakba, maga mondta, hogy
fáradt, mint a kutya és éhes, mint a farkas. Kata – aki időközben szépen
nekigömbölyödött – csinos szabásu háziruhában jött eléje.
– Füh, de elegántos vagy! – mondta az erdész, megcsókolva felesége fehér
nyakát.
Kata előkelő tartózkodással fogadta a férje konfidenciáját.
– Délután itt volt a fenség, – mondta később.
– Ördögöt? – csodálkozott az erdész. – Azért vagy ma olyan finom?
– Azért jött, hogy megcsókolja a keresztfiát és hogy elbúcsúzzék tőlem.
Képzeld, engem is megcsókolt!
– Be kár, hogy nem voltam itthon! Ha már benne volt a csókolózásban,
talán nekem is kijutott volna…
Kata, aki az udvarnál nevelkedett, lojális megbotránkozással
hallgattatta el a férjét.
– Igazán szemtelen vagy!
Az erdész időközben elnyúlt karosszékében és egy erélyes perdítéssel a
térdére ültette feleségét.
– Aztán miért búcsuzik a kis fenség?
Kata most már végleg kilépett előkelő tartózkodásából és kényelmesen
elhelyezkedett az ura ölében.
– A jövő héten elviszik a Fridolin herceg székvárosába… Ott tartják meg
a lakodalmat…
– Hát mégis elveszi a herceg? Hiszen egy félévig azt beszélték, hogy
felbomlott az eljegyzésük…
– Bolond beszéd! Hogy bomlott volna föl? Csak akadályok merültek föl,
amelyeket el kellett hárítani az útból…
Az asszonykán most már erőt vett a pletykázó kedve és töviről-hegyéről
elmondott mindent a férjének.
– A hercegnek van egy énekesnő szeretője… Tavaly megigérte a szüleinek,
hogy szakítani fog vele és eljött ide, hogy megkérje a Katalin hercegnő
kezét… Otthon azonban megint meggondolta magát és visszatért
énekesnőjéhez… A herceg és apja közt akkoriban viharos jelenetek folytak
le, de a jó Fridolin makacskodott és nem akart többet tudni a
menyasszonyáról… A két udvar akkor elhatározta, hogy az esküvőt
bizonytalan időre elhalasztják, míg a herceg ráun a kedvesére… Most, –
úgylátszik, – ráunt…
– És ismeri Katalin hercegnő ezt a szép históriát?
– Hogyne ismerné, mikor én is ismerem… Az ujságok is kiírták már…
– És mégis hozzámegy Fridolin herceghez?
– Barátom, te kissé ostoba vagy! Azt hiszed, a hercegeknél is úgy járja,
hogy: szeretlek – elveszlek? Fridolin herceg királyi vérből való és
rokonságot tart három nagyhatalommal…
Az erdész gondolkozni kezdett.
– Ugyan melyik az a Fridolin herceg? Tavaly vadászott nálam egy egész
csapat nagyúr… Volt köztük egy epésképü, hirtelenszőke, egyik cigarettát
a másikon gyújtotta meg, a feje pedig olyan furán mozgott, mintha a
Vitus-táncot járná…
– Az, az! – mondta Kata.
– És annak odaadják ezt a mi orgonavirágunkat?
Kata nem válaszolt.
– Mit szólt a hercegnő a porontyunkhoz? – kérdezte később az erdész.
– Mikor megcsókolta, a szeme tele volt könynyel. Azt mondta: – A
keresztfiamat sem fogom többet látni! Föl akartam vidámítani és az új
székvárosáról beszéltem… Szép város, – mondta a hercegnő, – de sokszor
ködös. És én úgy irtózom a ködtől! Úgy irtózom!
Az asszony közelebb huzódott a férjéhez és az arcán meglátszott a
csöndes, önző öröm, hogy nem született hercegnőnek.