Nánay Janka Lotte jelmezében jelent meg a kevei urak nyári bálján. A
kosztüm korhű volt, korhű a nagy bébékalaptól kezdve egészen a keresztbe
kötött cipőszalagig, csak a Janka arca nem volt korhű. Ez a józan, okos
arc, maliciózus szemével és szkeptikus mosolyával, nagyon magán viselte
a század régészeti bélyegét és sehogysem illet a szentimentális
jelmezhez.
A bált az idén is a jerinai parkban tartották meg. Mikor alkonyatkor a
párok az első négyeshez sorakoztak, Janka vagy féltucat kosarat osztott
szét tisztelői közt, aztán felmászott a Bimbószobor márványtalpára és
onnan nézte a táncot. Bimbó tudvalevőleg a gyorslábu Gyöngyöm leánya
volt. A jerinai kegyelmes úr nagy tisztelője volt Bimbónak és mikor a
jeles kanca a hamburgi derbyn kitörte a nyakát, ezt a szobrot állította
emlékének, két szomorú fűz közepett.
Nánay Janka tehát a bronz-ló két első patája közt ült, meglehetős merész
helyzetben és cipőjesarkával a márványon dobolva, kimondhatatlan
unalommal nézte a táncot. Mikor később elásította magát, odaát a
büffénél valaki szintén ásított. Lisztes arcu pierot volt, pries helyett
nagy japáni legyezőt tartott a hóna alatt. Janka állhatatos
pillantásainak az lett az eredménye, hogy a pierot monoklit keresett elő
és lassan közeledett feléje. Most már fölismerte benne Pogány Gyulát. Ő
sem táncolt, bár külön e bálra hozatták le a magas Tátrából, ami –
tekintettel arra a szép asszonyra, akinek ott élet-halálra udvarolt –
nem volt éppen könnyü dolog. Valami cinikus szeszélye vihette reá, hogy
férfias szép arcát belisztezze és hatalmas termetét ebbe az idétlen
jelmezbe bujtassa.
– Jó helyet kerestél ki magadnak, hogy megbámultasd a lábaidat, – mondta
Pogány.
Már megszokta, hogy Nánay Jankával ilyen hangon beszéljen. Janka vállat
vont.
– Harminchatos számu cipőt viselek, Bojtárné lába két számmal kisebb…
A kevei familiák mind rokonságot tartanak egymással és ezért, kezdve a
jerinai grófoktól egészen a legendi hétszilvafásokig, össze-vissza
tegezik egymást. Tulajdonképpen csupa rokon volt a bálon is, kivéve azt
a pár katonatisztet, akit a fiatal gróf hozott magával a svadronjától.
– Ha föl akarsz ide kapaszkodni, adok egy kis helyet, – mondta a leány.
Mikor Pogány mellette ült és most már négy cipősark verte a
Boccaccio-négyes taktusát, Janka cigarettát kért szomszédjától.
– Nem szívnánk el egy békecigarettát?
– Igaz, hiszen mi tulajdonképpen haragosak volnánk?
Két évvel ezelőtt vesztek össze, valami vidéki lóversenyen. Pogány
akkoriban egy kicsit udvarolt is Jankának. Hanem az összetűzés okára már
egyikük sem emlékezett.
– Szabad neked dohányoznod? – kérdezte a fiatalember, cigarettás dobozát
keresve elő, amelynek ezüstfedelén zománcos ballerina pompázott.
Janka keserűen mosolygott.
– Hogyne! Nekem két év óta minden szabad.
Két év előtt halt meg az édesapja, egy eladósodott katonatiszt. Azóta a
nagynénjénél élt a jerinai kastélyban.
– Miért nem táncolsz tulajdonképpen? – kérdezte később Pogány.
– Mert a táncot ostobaságnak tartom.
– Ugyan? Pedig magad is híres táncosnő vagy.
– Óh igen, nekem minden ostobasághoz van tehetségem. Hanem amióta
először megkérdeztem magamtól, hogy mire való a tánc, már csak elvétve
járom a bolondját… Két emberfia összeölelkezik, aztán végigugrál a
homokon… Ezt csak azért hozták divatba, hogy két félig idegen ember
összeölelkezhessék… Ha valakivel meg akarom magamat öleltetni, akkor
táncolok vele, de különben nem, azt már nem teszem, hogy sorra
öleltessem magamat az egész világgal, csakhogy egyvalaki, az igazi is
sorra kerüljön… A Bojtárné már másképp gondolkozik.
A nyalka Bojtárné ott táncolt előttük. Az öreg alispán volt a párja,
hanem egy főhadnagy a szomszédja. Az alispán karján forgott, hanem a
szeme a huszár pillantását kereste. Ezek a szomjas pillantások határosak
voltak a tettlegességgel…
– Én azt hiszem, – folytatta elmélkedését Janka, – Bojtár Béni nagy
szamár lehet!
– Mit tudsz te ehhez?
Janka félvállról nézte végig a pierot, majd szárazon mondta:
– Ugyan ne affektálj! Huszonhárom éves korában mindent tud az ember, még
ha véletlenül kisasszony is az ember!
Pogány halkan nevetett. Ez a Nánay Janka különben mindig különös gyermek
volt. Azelőtt híres volt a lármás jókedvéről meg a kacérságáról, ujabb
időben pedig a cinikus őszinteségéről. A fiatal urak nagyon szerették,
de az asszonyok ki nem állhatták. Talán csak azért nem, mert főleg velük
szemben adta a rosszkor megszólaló enfant terrible-t. A fiatal urak
sorra udvaroltak neki, – ezen keresztül kellett esniök, mint a
bárányhimlőn, – komoly kérője azonban máig sem akadt. Más okból sem, de
azért sem, mert szegény leány volt…
Janka összecsapta a legyezőjét, keskeny ajkán mosoly futott végig.
– Tudom, hogy mi jár a fejedben! – mondta.
– Ugyan?
– Azon gondolkozol, hogy nem szeretnéd, ha én lennék a feleséged?
Pogány körülbelül találva érezhette magát, mert nagyon szabadkozott.
– Janka, mi jut eszedbe!
– Sohse mosakodjál előttem! Tudom, hogy nemcsak te vagy így velem, a
többiek is így vannak… Egyideig udvarolgattok nekem, elmulattok velem,
mert olyanféle vagyok, amit ti a kaszinótokban jukker-leánynak neveztek…
Kényelmesnek találjátok a társaságomat, mert fabatkát sem adok a
legszellemesebb bókra és igénytelen jó cimbora tudok lenni… De éppen ez
az én bajom! Nekem csupa jó cimborám van a férfiak közt, szerelmesem még
egy se volt. És ha valaki többet érez irántam a jóbarátságnál, akkor úgy
végez velem, hogy elgondolja: milyen kár is, hogy ez a tűzről pattant
kis teremtés nem menyecske! Pompásan lehetne neki udvarolni, csak volna
neki férje! Valami jó öreg mamlasz, mint Bojtár Béni, – mi?
Janka kihívóan mutatta a fogait, majd hirtelen elkomolyodva rázta a
fejét.
– Pedig nem úgy van, – én jobban ismerlek titeket is. Ha asszony volnék,
sem kellenénk egymásnak… Ti az asszonyban is jobb szeretitek az alamuszi
fajtát, aki úgy tud mosolyogni meg pillantani, mint ez a Bojtárné…
Szokása szerint száraz, gúnyos hangon beszélt, de Pogány mégis úgy
érezte, mintha a mellette ülő leány lelkét végtelen szomorúság töltené
el. Bizalmas mosolylyal mondta hát:
– Megállj, Janka, majd másképp beszélsz te is, ha elérkezik az a
bizonyos valaki… Az igazi!
A leány fitymálva mérte végig.
– Ej, el akarsz csitítani, mint a síró gyereket? Barátom, én nem hiszek
már semmiben. Óh, a szerelem sem egyéb természeti ösztönnél, akár az
éhség. Az okos ember le tudja küzdeni az éhséget, ha bolondgombát
tálalnak föl neki, – miért ne tudja leküzdeni a szerelmét is? Egyszer
azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Valami névtelen emberbe, valami
írófélébe. Az is csak azért szeretett belém, mert nem ismert. Ha ismert
volna, ő is beállott volna jó cimborámnak… Csak látott messziről, a
jockey-klub páholyában vagy lawn tennis-nél a grófokkal. Tudta, hogy
leánya vagyok Nánay tábornoknak és unokája a kegyelmesnek, azért is
szeretett tán belém… A többit nem mondom el. Hanem a vége mégis az lett,
hogy kétfelé mentünk és érintetlenül hagytuk a bolondgombát az asztalon…
Egyikünknek sem lett komolyabb baja, pedig én azt képzelem, hogy
komolyan szerettük egymást… Olyan simán ment a dolog! Akkoriban így
kezdődött a legkedvesebb versem: És sírok, mert már semmim sincs, amért
sirhatnék… Ej, én nem hiszek már semmiben, mert nekem az egész mindenség
bliktri!
A négyes véget ért és Nánay Janka leszökött ülőhelyéről.
– Azt hiszem, keringőt fognak most játszani?
– Mégis táncolsz?
– Táncolok. Épp az előbb láttam bejönni Horkay Istvánt…
– Ezzel szívesen ölelteted meg magadat?
– Nem éppen, de nem szeretnék vénleány maradni, a néni kedveért sem. Nem
hiszem ugyan, hogy Horkay főkötő alá hozna, de nem akarom, hogy rajtam
múljék.
– Mennyire vagy Pistával?
– Eleintén nagyon udvarolt, de most már nem küldöz virágokat és tízszer
is mondja napjában, hogy nagyon szeret. Az egész világ előtt mondja…
Rossz jel, ő is kezd már a jó cimbora stádiumba lépni…
Janka azzal a tánchely felé ment. A pierot utána nézett és ilyesmit
gondolt magában:
– Szeretném, ha Horkay elvenné ezt a tűzről pattant leányt… Pompás
menyecske lenne belőle, Pistából meg jámbor, öreges férj.
Miért halt meg Izaura?
A nagybátyám kisleányát, a Luca hugomat, nemrégiben könnyek közt
találtam. Az ablakfülkében ült, a csipkés függöny mögött, az alacsony
zsámolyon. Erősen csuklott, csinos szeme könnyben úszott, a szája szélén
pedig ott vonaglott a bánatos keserűség. Egy kövér kis Niobe, aki
elmerült, szinte fölolvadt bánatának mérhetetlen oceánjában.
E látvány nem lepett meg túlságosan. Ismerem a mi Lucánkat. Láttam én
már Lucát fölbontott hajjal és jajveszékelve futkosni a házban, mikor a
szakácsné a forró vasalót ráejtette a pettyes macska farkára. És
hallottam Luca szívrepesztő zokogását, mikor a kanárija csömört kapott a
kendermagtól és világgyülöletében fölfujta magát golyóbissá.
Azt hiszem, Luca egészsége megkivánja, hogy egyszer hetenkint alaposan
kisírja magát. Ha egyéb jogcíme nincs a síráshoz, akkor előkeresi a régi
képes lapokat és – nem tudom hányadszor! – elolvassa a mexikói császár
utolsó óráit, vagy az Elba hajó elsülyedését.
Érzékeny lelke különben nem akadályozza meg Lucát abban, hogy asztalnál
hatalmas étvágyat fejtsen ki, a fiúkkal pedig hébe-korba keményen össze
szokott perelni. Ezt, persze, csak mellesleg mondom.
Mondom, az ablakfülkében könnyek közt találtam Lucát. Nem is kérdeztem,
rögtön tudtam, hogy az a piros kötésü könyv ríkatta meg, melyet a térdén
tartott. Az utolsó lapnál volt. A kezembe vettem a könyvet és átfutottam
az utolsó, rövid fejezetet.