Szerdaynéról följegyezte a krónika, hogy büszke, kissé hiú, eléggé
csinos, kimondhatatlanul ideges és alapjában véve kifogástalan életü
úrhölgy volt.
Mindazáltal kacér volt. A kacérságának azonban különös volt a
természete: ő nem úgy kacérkodott, mint a könnyüvérü asszonyok szoktak,
hanem mint azok a szentimentális leányok, akik férjhez szeretnének
menni. (Az ilyen asszonyok hasonlatosak ama gyanus kártyásokhoz, akik
pénz nélkül ülnek le játszani. Csak nyerni akarnak, de a veszteségre nem
készülnek el.)
A szép asszony valóban férjhez is akart menni. Természetesen valami
előkelő, legalább is vagyonos, jellemes és – ezt elsősorban kellett
volna mondanom – a szerelemtől lángoló férfihoz. Nem akarta, hogy csinos
legyen a jövendőbelije, – a csinos férfiakat, mint sok más asszony is, ő
is lenézte, – inkább legyen előkelő külsejü, gondolta. Kissé komornak
képzelte, nagyon gyöngédnek, a vakmerőségig bátornak és az őrjöngésig
féltékeny embernek. Olyan féltékenynek, hogy egy kacér pillantásaért
megölje a feleségét.
A nyersanyagot ehhez a férfi-mintához egy utazása alkalmával szerezte
be. Egyszer Tirolban járt és valamelyik fürdőhelyen egy angol herceget
látott, aki a beteg feleségét maga emelte le a kocsiról. Féltucat
libériás inas állott a kocsi mellett, de az angol nem engedte, hogy
megérintsék a sápadt, szőke hercegnét, hanem hatalmas karjára vette,
mint a pólyás babát. Nagyon elegáns, szélesvállu, barnaarcu férfi volt
és végtelen gyöngéd embernek látszott a herceg. Az ilyen embert nagyon
lehet szeretni.
Ezek után különösen hangzik, ha elmondom, hogy Szerdaynénak férje volt
és hogy elég jó békességben együtt is élt a férjével. Ez a Szerday úr
igen rokonszenves képü, de tényleg kétségbeejtően flegmatikus úr volt,
aki minden idejét és erejét a rétháti nagy láp lecsapolása kérdésének
szentelte.
Két esztendő óta jóformán se látott, se hallott; fülig belemerült a
lápjába. A feleségét, – amióta elültek házasságuk első viharai és amióta
az asszonynak rögeszméjévé lett, „hogy a férje nem képes őt megérteni“,
– a feleségét, mondom, sehogysem akarta komolyan venni. Kissé
félvállról, olyanformán beszélt vele, mint egy kedves és elkényeztetett
gyermekkel szokás, akivel az ember nem akarja éreztetni, hogy unja a
csacsogását.
Nem egy ilyen _félreismert_ asszony jár-kel a világban. A nagy
csalódásuk rendszerint akkor következik be, amikor a férjük első ízben –
ingujjra vetkőzik ebéd után. Attól kezdve nem tudnak többet megbékülni a
helyzetükkel. Látszólag csendesen elélnek az uruk oldalán, titokban
pedig hóbortos terveket szőnek, melyek mindama nagy, elementáris
boldogság körül fordulnak, amelylyel – meggyőződésük szerint – a sors
adósuk még. Erről a bizonyos boldogságról csak akkor mondanak le, ha
őszülni kezd a hajuk. Kivétel csak az a félreismert asszony, aki festi
haját: ő soha sem mond le.
Ismétlem, hogy Szerdayné kifogástalan asszony volt, de azért, mint a
jóvérü iskolásleány, örökké szerelmes volt valakibe, vagy legalább is
érdeklődött valaki iránt, akit titokban figyelemmel kisért, hogy hátha ő
az a bizonyos valaki, az igazi, aki őt meg tudná érteni.
Egyszer aztán az történt, ami a mesékben szokott történni: eljött az a
bizonyos, az igazi.
A földbirtokosok közt, akiket a láp lecsapolásának kérdése közelebbről
érdekelt, volt valami Simon nevü úr is. Nem volt már egészen fiatal
ember, de testileg, lelkileg is egész fejjel kimagaslott a vármegyei
hadból. Előkelő modoru, hallgatag, kissé sötét arcu és izzó tekintetü
ember volt, olyan, kinek pillantása villámos ütésként éri az ideges
nőket. A multja is elég regényes volt. Gazdag családból származott, de
fiatal legénykorában ellenkezésbe jutott a szüleivel és kivándorolt
Braziliába, ahol kávét vagy talán dohányt termelt és ahelyett, hogy
elkallódott volna, vagyont szerzett a saját emberségéből. Mostanában nem
igen beszélt a tengerentúli élményeiről, de meglátszott az egész
emberen, hogy erős viharokat állott ki.
Szerdayné az első találkozás után esze nélkül belebomlott Simonba. Míg
vendége volt, közömbösen elbeszélgetett vele, de mikor magára maradt és
gondolkozni kezdett, valami titkos zár pattant ki a szívében és az
asszony egyszerre megértette, hogy a sok férfi, akit eddig ismert, nem
volt férfi, és a szerelem, amit eddig érzett, nem volt szerelem.
Szerelmében is következetes maradt önmagához és úgy viselkedett, mint
egy fiatal leány; ábrándos lett és ellustult, folyton Simont emlegette,
közbe meg el-elpirult, mintha tetten érte volna önmagát. A különben
annyira elbizakodott asszony egyszerre szelid és kezes lett; a
keszkenőjét teleitatta a Simon parfümjével, a ruháin is a Simon kedves
színeit viselte.
Az indiánus, – ez volt Simon becéző neve, – nőkkel szemben jóval
tapasztaltabb lehetett az átlagos férfiaknál, mert jóideig barátságnak
nézte Szerdayné rajongó ragaszkodását és megőrizte fölényes nyugalmát.
Színt csak akkor vallott, mikor a szép asszony, barátjának rettenetes
nyugalmán fölindulva, szenvedélyes jelenetet rögtönzött.
Úgy történt, hogy Szerdayné megkarmolta a kezét egy virág tövisén. Az
indiánus fölitatta a vércsöppet zsebkendőjével és mosolyogva
végigsimított az asszony puha, finom kezén. Szerdayné ekkor
megborzongott.
– Fázik? – kérdezte az indiánus becsületes naivitással.
Ez több volt, mint amennyit a szép asszony elbírhatott. Fatuskó ez az
ember, vagy mulat rajta? Dühbe jött, gorombáskodni kezdett, majd sírva
fakadt és meg akart halni. Olyan félelmetes erő volt ebben a
kitörésében, hogy az indiánus komolyan megszeppent.
– Az istenért, mi bántja?
Annyira nem volt fatuskó Simon sem, hogy mikor a szép asszony könnyes
szemébe pillantott, meg nem értette volna a rajongó odaadás, a gyöngéd
könyörgés kifejezését.
Két-három hétig ráért ezen gondolkozni az indiánus, aztán azon vette
észre magát, hogy nem tud már tovább gondolkozni, a saját gondolatai
elvették az eszét. Úgy járt, mint a vincellér, aki megrészegszik a saját
termésétől. Mikor újra fölkereste Szerdaynét, hamar megértették egymást.
Ekkor is Szerdayné volt a támadó fél. Finom asszonyi ösztönével
megérezte, hogy mi lappang már most Simon komor nyugalma alatt és
vallomásra kényszerítette.
– Mit játszik velem? Minek alakoskodik? Bűn az, ha az ember elmondja
azt, amit gondol?
– Nem tudom tovább elhallgatni: szeretem. És maga is szeret, ugy-e?
Az asszony édesen mosolygott zavarában.
– Ellent kellene mondanom, érzem, hogy drágábbra kellene magamat
tartanom – de nem lehet… Nem fog azért elitélni?
Simon úgy emlékezett, hogy Julia is ilyesmit mond Romeónak. Hogy a
szerelmes asszonyok mind egyformák!
De a férje! Arra nem is gondolt, hogy a szép asszonynak férje is van…
Szerdayné erre csak keserűen mosolygott.
– A férjem? Nekem nincs férjem! Az az ember, akit a világ a férjemnek
nevez, akkor volna csak boldog, ha megszabadulhatna tőlem… Nyűg vagyok a
nyakán! A férjéről kezdett beszélni, aki őt soha sem tudta megérteni,
sivár családi életükről és a saját martiriumáról. Olyan keserü,
kicsinylő hangon beszélt Szerdayról, hogy az indiánusban fölülkerekedett
a jó fiu és védelmébe vette barátját.
– Nem rossz ember, – de nem illik magához…
Ettől kezdve mindennap eljárt Szerdayékhoz, korántsem mint az asszony
szeretője, hanem mint a vőlegénye. A férj házában végigélték a mátkaság
boldog tavaszát, nem engedvén el egymásnak amaz apró-cseprő viharokat
sem, amelyeknek elvonulása után tudvalevőleg annál édesebben tűz alá a
szerelem napja.
Ha magukra voltak, a jövőjükről beszélgettek. Az indiánus, aki energikus
ember volt és minden föladatot, melyet az élete eléje tűzött, gyorsan és
alaposan szeretett megoldani, kész tervvel lépett a szép asszony elé.
– Legjobb lesz, ha egyszerűen elviszem Szerday házából. Ne ijedjen meg:
egyenesen az édesanyámhoz fogom vinni… A jó asszony azt teszi, amit
akarok és sírva, de tárt karokkal fogadja majd magát… Aztán rögtön
fölkeresem Szerdayt és elmondom neki, hogy mi történt. Olyan helyzetben
találja majd magát, hogy föltétlenül bele kell egyeznie a gyors válásba…
Amint egybekeltünk, külföldre utazunk és félesztendőt Olaszországban és
Franciaországban töltünk. Akkorára lecsendesedett a föltünés és mi
békében bevonulhatunk a simonfalvi kastélyba…
Később rátértek a részletekre is és szóba hozták a simonfalvi lakásuk
berendezését. Az indiánus elmondta minden tervét, csak az asszony
szobájáról nem akart beszélni, azt meglepetésnek tartotta fenn.
Bevallotta azonban, hogy a pejcsikóját iskoláztatni akarja, az lesz a
felesége paripája.
Szerdayné lángvörös arccal és édes mosolylyal hallgatta ezeket.
– Mikor lesz az? – kérdezte alig hallhatóan. – Mikor?
– Hamarább, mint gondolja! Készüljön és bízzék bennem. Ha elérkezett a
pillanat, nem fogok habozni.
Szerdaynénak akkoriban egyszerre sok dolga akadt a házban. A ruháit
rakosgatta, az ékszereit rendezgette, meg a kedves könyveit. A cselédek
el nem képzelhették, hogy mi készül, az ura pedig nem törődött vele…
Végre megjött a várva várt értesítés. Egy este Simon inasa levelet
hozott Szerdaynénak.
„Holnap délelőtt tíz órakor kocsin várom a temető alatt. Tegyen úgy,
mintha sétára indulna. Alkalmasint esni fog az eső, de azért legyen
pontos.“
Szerdayné remegő kézzel írta meg a választ:
„Pontos leszek!“
Az indiánus az éjjel nem aludt semmit. Éjfél felé irtóztató izgatottság
vett erőt rajta; bekocsizott a városba, aztán elment a szép asszony háza
elé. Szerdayné ablaka ki volt világítva. Hajnali három órakor megeredt
az eső, de a szép asszony lámpája még akkor is égett.
Reggeli kilenc órakor a négyes fogat már ott állott a szakadó esőben, a
temető fala mögött. Simon tíz óráig türelmesen várt. Semmi! Gyötrő
türelmetlenséggel figyelt a ködös utcába, mikor az óra a féltizenegyet
is elverte. Tizenegy – és senki sem jön!
Most egy bepólyázott női alak közeledett, esernyővel a kezében. Nem
Szerdayné volt, hanem a szobaleánya. Levelet hozott Simonnak. A
plajbászszal írt, átázott céduláról nagy nehezen a következőket
betűzhette le:
„Édes barátom! Nem lehet! Meg akartam tenni a kivánságát, de nem lehet!
Tízszer is lementem a kapuig, de amint kinéztem az idegen, ködös
világba, visszarettentem megint. Ha elgondolom, hogy mit szólna a világ
és hogy mit szólna az én szegény, jó férjem, – nem lehet! Ezerszer nem!
Meghalnék, ha megtenném. Összetett kézzel kérem, hogy bocsásson meg és
ne háborgassa többet a nyugalmamat. Isten önnel!“
Simon háromszor is elolvasta a levelet, amíg megértette, aztán rekedt
hangon szólt rá a kocsisára:
– Haza!
Jó sokáig, majdnem félesztendeig, nem látták aztán a városban, ahol azt
beszélték, hogy az indiánus megint külföldön utazgat.
Félesztendő mulva, mikor meg kellett látogatnia az új főispánt,
váratlanul összetalálkozott megint Szerdaynéval.
A szép asszony első pillanatban nagyon megszeppent, de mikor Simon hűvös
udvariassága megnyugtatta, csakhamar szentimentális lett. Ez később is
megesett vele akárhányszor, ha az indiánus csengő négyese elrobogott az
ablaka alatt. Ilyenkor csak nehezen tudta fölvidítani az a költői
hajlamu fiatal tanár, akivel ujabb időben teoretikus fejtegetéseket
folytatott a meg nem értett asszony martiriumáról és akinek verses
kötetét az ágya párnája alatt őrizte.