Amit most mondok el, az már nem volt álom.
Tizenöt esztendővel később történt, hogy egyik fővárosi lovardában
párbajban agyonlőttek egy urat. Inkább véletlen baleset volt, mint
tragédia, mert senki sem kivánta a halálát, még az ellenfele sem, aki
harminc lépésnyi távolságból, irgalmatlan rossz pisztolylyal lőtt rá.
Egy vad tivornyán történt, hogy a két jó cimbora ellenségeskedésbe
került, valami sáfránhaju szépség kedveért. Mikor (inkább a világ, mint
becsületük kedveért) egymásra sütötték a pisztolyukat, azzal a
szándékkal tették, hogy azután majd meg fogják egymást ölelni… A
véletlen azonban másképp akarta és a győztes fél elszégyelte magát.
– Ezt igazán nem akartam… Egy ilyen semmiség miatt! Most már szeretném,
ha szegény Lajos inkább pofon vágott volna…
Pedig ezentúl következett csak a dolog kellemetlen része: a halott
embert át kellett adni a családjának, amelylyel édes-keveset törődött
életében, hogy legyen, aki gondoskodik róla a halála után.
A felesége, Magda, akiről azt beszélték, hogy válni készül tőle,
hosszabb idő óta már vidéken lakott a szüleinél, de a segédek táviratára
azonnal fölutazott a fővárosba.
Az özvegyasszony sápadt arccal és nedves szemmel lépett az ura
koporsójához. Az emberi részvét csalta szemébe a könnyeket, de nem a
hitves gyásza. Ő özvegynek érezte magát már régóta, amióta az ura a
becsülésével együtt elvesztette a szerelmét is. Sőt, ha őszinte akart
lenni az asszony, be kellett magának vallania, hogy nincs oka zúgolódnia
a Gondviselés ellen, mely egy fekete vonással befejezte Lajos erkölcsi
csődjének zárószámadását: fájdalmas megaláztatások szakadatlan soránál
egyebet már nem várhatott volna tőle.
Egy imazsámolyt talált a koporsó lábánál, arra letérdepelt Magda és
imára kulcsolta két kezét. De nem tudott imádkozni, inkább tenyerébe
hajtotta arcát és elgondolkozott a multja fölött. Vajjon mivel szolgált
rá arra, hogy annyira boldogtalan legyen? Amíg az ura szerette – ami
ugyan rövid ideig tartott, – addig nemes volt, önzetlen és jóindulatu.
Mikor aztán ráúnt a felesége határtalan odaadására: sívárlelkünek és
önzőnek mutatta magát. Nem titkolta többet, hogy a fonnyadó asszony már
nem vonzza őt, ő pedig, mintha egyre fiatalodnék, szükségét érzi, hogy
kitombolja ifju kedvét. Egy kényelmes teóriát csinált magának az
udvarias férjről és a türelmes feleségről… Óh, azzal az udvariasságával
gyülöltette meg magát végleg a lealázott asszonynyal!
Magda meg ott térdepelt előtte. Azon járt az esze, hogy neki most meg
kellene siratnia az urát és illendő volna, ha nemcsak a ruháján, hanem a
szívében is özvegyi gyászt viselne. De nem lehet! Ha könnyezik: csak
önmagát siratja meg. És amit a szívében érez, az nem gyász, hanem valami
szomoru megkönnyebbülés, hogy elmult az örökös veszedelem, mely a
családja nyugalmát és büszkeségét fenyegette…
Az özvegy aztán félénken oda lépett a koporsóhoz és habozva fölemelte a
szemfedőjét. A halott arca megnyult kissé, sápadtabb is volt és jóval
fiatalabbnak látszott. Éppen ilyen volt, ilyennek látta a felesége,
egyszer, álmában, mikor átlőtt mellel hozták haza a vadászatról…
Az asszonynak hirtelen a fejébe szökött a vére, váratlanul megérintette
megint az a szenvedélyes fájdalom, amelynek tengerében egykor álmában
fuldoklott. Szédülés fogta el s miközben lehunyt szemmel támaszkodott a
koporsójának, különös, zavaros vágy fogta el, amelyet halk szavakban
rebegett el mintha imádságot mondana:
– Óh add, nagy ég, hogy mindez csak álom legyen… Minden, ami tizenöt
esztendő óta történt, szörnyü álom… És édes valóság, hogy az én ifju
uramat halva hozták haza az erdőből és én soha sem szünő könnyárban
kisírhatom utána a két szemem világát.