Jer, szomoru szemü istennője a lombot hervasztó ősznek, és segítsd
megénekelnem a jegenyetermetü asszonyt, aki azzal hivalkodott, hogy
sikerült megállítania az idő kerekét, s aki – miután igen sokszor
ünnepelte meg harmincharmadik születésnapját – egyetlen délután
megöregedett húsz esztendővel.
Mert nem való, amivel csacska mesemondók példálóznak, hogy az ember
élete hasonlatos az égő gyertyához, amely percről-percre szemmel
láthatólag fogy. Inkább hasonlatos az a vízmosásos parthoz, melyet
évekig észrevétlenül kiváj az ár, míg aztán a legelésző kecske könnyü
lába alatt dörögve leszakad.
*
A boltosok igen sokáig _kisasszonynak_ nevezték a fiatal menyecskét,
ismerősei pedig a _gyermek-asszony_ névvel kényeztették. Később a _szép
asszonynak_ nevezte az egész város. Végül az _érdekes_ és a _még mindig
szép asszony_ lett a neve. (Az irigyei pedig mindenkor _kacérnak_
nevezték.)
Olga férje megőszült és hosszu szakált növesztett, a hajdani udvarlói
pedig, ezek a szép, vékony aljegyzők és nyalka hadnagyok, idővel kövér
főispánok és törzstisztek, vagy kedvetlen öreg nyugdíjasok lettek. Ha az
öreg urak összeszólalkoztak Olgával az utcán, csodálkozva és
gyönyörködve fordultak utána.
– Nem fog az ilyen asszonyon az idő! Még ma is többet ér a fiatal
gárdánál.
A fiatal urak pedig mosolyogva mondták:
– Valaha nagyon szép lehetett…
Túlságosan divatos ruhákat viselt, hetyke léptekkel járt, a termete
karcsu volt, a szeme pedig csillogott a kacér jókedvtől.
– Ezredes, az istenért, el ne árulja, hogy mióta ismerjük már egymást!
– Ugyan vallja be már egyszer, szép asszony, hogy hány esztendős?
– Mit kiván tőlem, boldogtalan! Tanulja meg, hogy egy asszony annyi
idős, amennyinek látszani tud…
Lámpafény mellett, különösen ha kivágott ruha volt rajta, még királyi
szépség volt. A válla, a karja üde és tiszta volt, mint a márvány, az
arcán pedig kacér gödrök mosolyogtak. Nappal sem mutatott sokkal többet
harminc esztendőnél, ha az ember húsz lépésről nézte. Csak egészen
közelről látszott, hogy a mosolygó gödrök helyén merev ráncokban hervad
az arc bőre.
*
Egy verőfényes délután történt az a nevezetes eset, hogy Olga egy
háromujjnyi vastag, hófehér hajfürtöt fedezett föl a homloka fölött. Egy
éles szúrást érzett a szíve tájékán, a szeme elhomályosult… Az időt
mutató ébresztő óra ezalatt alattomos flegmával ketyegett tovább az
éjjeli szekrényen.
Micsoda ostobaság ez? Hogy őszülhetett meg ilyen hirtelen?
Sok esztendővel ezelőtt, mikor a szép asszony még fiatal volt,
fésülködés közben egy-egy ezüst hajszálat talált a fekete fürtök közt,
amelylyel aztán kacérkodva eldicsekedett. Fiatal asszony korában az ősz
hajszálak szaporodni kezdtek és Olga feljogosítva érezte magát arra,
hogy a természet e különös szeszélye ellen egy hajfestőszerrel
védekezzék, mely szerre nagy előszeretettel alkalmazta az _ártatlan_
jelzőt. Rendesen használta a festéket és csak három héttel ezelőtt
hagyott föl vele, mikor a gyöngélkedése miatt az ágyat kellett őriznie.
Amikor most, ágyából fölkelve, kibontotta vastag haját a tükör előtt,
meggyőződött róla, hogy híres szép haja, amelyre valaha verseket írtak a
poéták, egészen megőszült.
A szürke hajkorona, mely a homlokára símult, egyszerre oly különös,
idegen kifejezést adott az arcának. És most vette csak észre, amit eddig
is láthatott volna, de látni nem akart, hogy a szeme és szája körül száz
apró, alig látható ránc fut össze, mint egy selyemháló rostjai…
Egyszerre valami kegyetlen kiváncsiság fogta el, az a kiváncsiság, amely
egy hóbortos császárt arra ösztönzött, hogy még élve koporsóba feküdjék
és temetést rendeztessen magának. Olga magára zárta a szoba ajtaját és
előkészítette a saját temetését: öreg asszonynak öltözött.
A rizsport lemosta az arcáról, az ősz haját símán hátra fésülte a fején.
Aztán füző nélkül egy régi szabásu, sötét ruhát vett magára, s egy
bársonyszalagos kalapot tett a fejére. Mikor így a tükör elé lépett, az
örökös mosoly megfagyott az ajkán, a szemében pedig könnycsepp
villogott… Óh, a maskara rettenetesen jól sikerült! Öreg asszonynak
akart öltözni, és most látta, hogy öreg asszonynyá lett.
*
Lehetséges az, hogy valaki ünnepelt szép asszonyból minden átmenet
nélkül öreg asszonynyá legyen?
Az asszony ott ült a széken, összekulcsolt kezei közé fogva térdét, és
elszomorodva gondolt vissza elmult napjaira. Az élete _egy_ tavasz volt,
tavasz, amelyet mesterségesen nyujtott ki. Most arcába csapott a
közeledő tél jeges lehelete s ő követelte a sorstól az elmaradt nyarát
és az őszét. Hiszen az élete nem is volt élet, csak előkészület az
életre. Úgy emlékezett, hogy mindig készült valamire, mindig várt
valamit, ámbár jóformán maga sem tudta, hogy mit. Talán valami mesés
boldogságot, amelyről valaha a nevelőintézetben álmodozott és amelynek
reményéről meghidegült, elöregedett férje oldalán sem tudott lemondani.
De hát igazán megöregedett, visszavonhatatlanul? Hátha csak valami
gonosz tréfa az egész, amely ellen tiltakoznia és kétségbeesetten
védekeznie kellene? És megértette, hogy mások is úgy vannak az
öregséggel, mint ő: nem akarják észrevenni. Kacér asszonyok és
vénleányok, akik füzőbe szorítják a formátlan termetüket és kiknek az
ibolyás kalapja alatt ráncos vén arc mosolyog. Fogatlan agglegények,
akik az utcán karonfogva járnak fiatal suhancokkal, és a táncteremben
halálra fárasztják öreg testüket. Milyen nevetségesek ezek az emberek!
És ami a legrettenetesebb: mindegyikük kacagja a többit, de egyikük sem
hiszi el, hogy rajta is kacagnak…
Az utolsó farsangból maradt még egynéhány kinos emléke. Azok a léha
fiatal urak, akik olyan fesztelenül viselkedtek a _még mindég szép
asszony_ társaságában, akiről tudták, hogy jobban megbecsüli őket, mint
a többi fiatal asszony… Miért tűrte el ezt ő, aki különben olyan büszke
volt? Hogy fiatalnak lássék. És miért akart fiatalnak látszani? Hogy ezt
eltűrhesse.
*
Az ajtón kopogás hallatszott, hazajött a férje. Olga ajtót nyitott. Az
öreg meghökkenve mérte végig nejét. Valami változást látott rajta, de
maga sem tudta, hogy mit. A nagy tenyerei közé fogta a szép matrona
tiszta arcát és megelégedetten mondta:
– Milyen szép vagy ma, öregem!
Olga szeliden mosolygott, aztán könnyes szemmel mondta:
– Ezentúl mindig ilyen szép leszek.