Nem történt meg, amit most el akarok mondani, csak álom volt. Valaki
álmodott: egy ijedős, szerelmes asszony, miközben alkalmasint
lidércnyomás gyötörte…
Éjfél volt és Magda, aki gyönge lázzal feküdt le az este, egyszerre
fölriadt álmából. Az éj némaságában egy irtóztató hang hallatszott,
inkább állati üvöltés, mint emberi hang, olyan vérfagyasztó és
baljóslatu volt. És egyszerre megelevenedett az éj sötétsége is. Vörös
lámpafény csillogott az ablakok alatt, a lépcsőn pedig egy nehéz testet
cipeltek föl, nyöszörögve támolygó emberek. Aztán mélységes csend lett
megint.
Az asszony a szíve rémült dobogásán olvasta a múló másodperceket. Nem
tudott mozdulni, sem szólni, gondolkozni sem tudott, csak annyit érzett,
hogy valami történt. Valami kimondhatatlan bánatos esemény. Egy többé
soha jóvá nem tehető szerencsétlenség, amely ezermázsás, fekete terhével
ráhengeredik a rémülten dobogó szívére.
S most már tudta is: a férjét, Lajost, holtan hozták haza a vadászatról.
A legkedvesebbik pajtása lőtte agyon, véletlenül…
Azt mondta Magda: Nem igaz, nem igaz! Hazugság, – álom! Én most ágyamban
fekszem, álmodom… De reggel fel fogok ébredni s akkor nem lesz igaz
semmi!
Az apja meg az édesanyja ott álltak az ágya mellett. Sirtak vele,
simogatták és beszéltek is hozzá.
– Kelj föl, Magdánk, szegény Magdánk. Nem álom, hanem siralmas valóság:
ifju urad holtan fekszik az ebédlő diványán.
Magára kapott valamit és odafutott az ajtóhoz: az ura ott feküdt a
diványon, sápadtan, mozdulatlanul, összevérezve. Körülötte meg idegen
emberek állottak, feketeruhás, fakóképü öreg emberek, akik fejükkel
bólintgattak és halk kórusban sóhajtották: Óh, a szegény özvegyasszony!
Magda lábujjhegyen közeledett a divány felé.
– Lajos, kelj föl, – mondta halk, remegő hangon. – Ez rossz tréfa ám…
Aztán maga is megborzadt attól a kiáltástól, amelyet hallatott. Térdre
rogyott, rávetette magát a halott urára, hozzásimult és szenvedélyesen,
szinte dühösen magához ölelte.
– Nem bánom, akár álom, akár valóság. Ha valóság, akkor együtt fognak
bennünket eltemetni, ha meg álom, akkor együtt fogunk fölébredni…
Megint egyedül találta magát a néma sötétségben. Dacosan lehunyta a két
szemét és aludni akart, álomra fordítani az eseményt és félálmában is
érezte, hogy mellette van az ura hideg és mozdulatlan teste.
A lelke pedig végigkalandozott a közelmult emlékein.
Hathónapos házasok voltak. Még jóformán gyerekek voltak mindaketten,
mikor megfogadták, hogy egymáséi lesznek. Egykorúak voltak, Lajos talán
félesztendővel idősebb, mint Magda… Mielőtt egymáséi lehettek volna,
hosszu és elkeseredett küzdelmükben próbálták ki a szerelmüket. Mindenki
ellenezte a házasságukat, az egész világ az ellenségeik sorába
szegődött, még az édes szülőjük is. Hanem ősi szokás szerint a
szerelmesek energiája végül mégis kifárasztotta az öregek ellenállását
és megtarthatták a lakodalmat.
A hat hónap, ami aztán következett, úgy mult el, mint egyetlen tavaszi
hajnal. Oly ifju volt akkor még a boldogságuk, hogy nem mertek benne
hinni. Minden éjjel azt álmodták, hogy még iskolába járó gyermekek, akik
az ablakon át kacérkodnak egymással. Ha aztán fölébredtek,
megkönnyebbülten sóhajtottak föl: De jó is ilyen öregnek lenni, férjnek
és feleségnek, akiknek a csókjait nem tartja számon se a tanító, se a
nevelőnő…
Minden eszébe jutott megint Magdának, mikor álmában ott feküdt a halott
ura mellett. Tudta, hogy csak álmodik és mégis hideg szomorúság, majd
sötét félelem vett erőtt rajta. Föl akart ébredni, küzködött a ködös ár
ellen, amely akarata ellenére sodorta magával, de minden erőfeszítés
után megbénultan hanyatlott vissza megint. Végül imádkozni kezdett
kétségbeesésében. Csudálatosan zavaros imát mondott.
– Édes jó Istenem, add, hogy álom legyen minden, ami most a lelkemet
gyötri. És add, hogy fölébredjek megint és világosság legyen körülöttem
és béke szívemben…
A kérése teljesült. Valaki megrázta a karját és a szívén megszünt az az
irtóztató nyomás. Az ágya mellett gyertya égett.
– Magda! Mi bajod? Miért sírsz álmodban?
Az ura szólt hozzá, de azért jó negyedóráig is eltartott, míg az asszony
teljesen visszanyerte öntudatát. Addig szenvedélyes zokogással ölelte
magához Lajost és egyre csak azt hajtogatta:
– Álom volt! Ugy-e? Álom volt!