– Akkor talán mégse leszek katona, – mondta szomorúan…
*
Kicsit lusta asszony volt különben a grófné, mint az ilyen junói termetü
nők többnyire, most azonban, hogy mulatságosnak kezdte találni gyámanyai
tisztét, gyakran hosszabb kirándulásokon is elkisértette magát a kis
herceggel. Kocsin elhajtatott vele a szomszédos apátságig és a fiu,
akinek különben öröme telt benne, hogy szárnyukra eressze a gyors
muszkákat, ilyenkor szilárd marokkal fogta a gyeplőt és óvatosan figyelt
az útra. Ha meg a csónakban ültek, akkor éles szemmel ügyelt a fodros
árban úszó fatörzsekre.
Egyszer megesett, hogy az alkonyat az uradalmi fenyvesben érte őket.
– Most már jó volna hazamenni, – vélekedett a grófné.
A fiu, aki már pompásan ismerte a járást a rengetegben, egy mesgyére
tért.
– Öt perc alatt otthon leszünk!
Otthon is lettek volna, ha egy veszélyes folyásu hegyi patak nem szeli
át az útjukat.
– Hát ezen hogyan megy át az ember? – kérdezte Bertalanné.
– Úgy, hogy leveti a cipőjét meg a harisnyáját, aztán átgázol rajta.
– Okosabbat nem tud? – nevetett a grófné.
– Fél, hogy meghül? Én nem szoktam meghülni!
A kis herceg levetette a cipőjét és átdobta a tulsó partra.
– Jőjjön, majd átviszem!
A grófné megrázta a fejét. Nem, öreg napjaira nincs kedve Daphnis-t és
Chloe-t játszani…
– Igazán nem tudom, hogy miért nem akarja… Az édesanyámat már
akárhányszor vittem… Háromszor ekkora terhet is elbirok ám!
A grófné elmosolyodott.
– Igaza van, fiam… képzelje el, hogy megint az édesanyját viszi és nem
is fog csalódni…
A fiu karjára ültette a grófnét, könnyen és gyöngéden, mint a pólyás
babát, aztán óvatosan belegázolt a kavicsos mederbe. A ruha csipkéi
széles hullámban simultak a melléhez, a nyakán pedig a szép asszony két
karjának szorítását érezte. Lassan ment előre, a patak közepén a szép
asszony megállította.
– Egy pillanatra!
Egy óriás fenyő hajolt a patak fölé, annak letépte egyik galyát és
odatűzte a fiu kalapjára.
– Most már mehetünk…
Egy-két lépést előre tett Lehel, aztán megint csak megállott.
– Nehéz vagyok?
– Nem, nem… Dehogy!
Mégis úgy látszott, mintha egyszerre ólomsúlylyal nehezednék a karjára
ez az édesen meleg selyem- és csipkegombolyag, mely elvette a lélegzetét
és arcába kergette a vért. A patak csendes vize egyszerre szédítő
sebességgel vágtatott a bokája körül, a parti fák pedig forogni kezdtek
a szeme előtt.
A parton aztán fölvette megint a cipőjét és szó nélkül haladt tovább a
grófné oldalán. Szórakozott volt és komoly.
*
– Lehel barátom, maga három nap óta rettenetesen ellustult… Ki sem
mozdul többet a kastélyból… Pedig a szürkékre is ráférne már, hogy
megjártassa őket egy kissé…
– Majd befogatok, – mondta a kis herceg szolgálatkészen. – Hová megyünk?
– Én nem megyek sehová sem, mert kissé fáj a fejem, de maga hajtson át
az apátságba…
Lehel arca kissé elborult, de szó nélkül engedelmeskedett. Félóra mulva
a kocsi már tova robogott a part mentén kanyargó országúton, gyorsan,
mint a szélvész. A grófné pedig, akinek tényleg fájt kissé a feje, egy
angol könyvvel a kezében letelepedett a legfelső terrász sarkán álló
kerti pavillonba.
Két lapot olvasott csak, abból sem maradt meg semmi a fejében; a pillái
aztán lecsukódtak és ő elaludt kényelmes kerti székében. Nem is volt
igazi álom, inkább valami álomszerü, édes zsibbadás. Puha, kellemes köd
borult az öntudatára, de azért mindent érzett és mindent hallott, ami
körülötte történt. Érezte a fenyőszagot és a szék karjának a szorítását
és hallotta a tücskök cirpelését és távozó komornájának halk lépteit, –
de képtelen volt megmozdulni, vagy a szemét kinyitani.
Jó ideig szendergett így, mikor lassankint az a biztos tudat kerekedett
felül benne, hogy valaki szemben ül vele, a kis puffon és figyelmesen
nézi az arcát. Azt is tudja, hogy kicsoda; ő – a kis herceg. A grófné
szeme le van hunyva, de azért tisztán látja a fiut, amint a boldogságtól
ittasan, a bálványimádó rajongásával, csillogó, szomjas szemmel nézi,
közbe meg a kalapjával óvatosan zavarja el a zümmögő szúnyogokat…
Egészen más a fiu tekintete most, nem többé gyermekiesen nyugodt, inkább
zavaros és tüzes. A grófnét nyugtalanítja és megzavarja ez az állhatatos
tekintet. Viaskodik az idegeit megbénító zsibbadás ellen, föl akar
emelkedni, meg akar szólani: de semmire sem képes, csak sóhajtani tud. A
fiu aztán egyszerre gondol egyet, mélyen lehajlik és bár az ajkával csak
a ruhája szegélyét érinti: a grófné mégis minden idegével érzi ezt a
perzselő csókot. Lehel aztán fölemelkedik, még egyszer visszanéz és
eltünik a bokrok közt.
Bertalanné hirtelen fölriad álmából. Körülnéz: semmi! A komornájától
hallotta később, hogy a fiatal herceg már régóta visszatért útjáról,
azóta a kertben látták és most a szobájába vonult…
A vacsoránál látta megint. A kis herceg nagyon nyugodtnak látszott,
ámbár az arca sápadt volt kissé. Némán lesütött szemmel ült helyén. Csak
egyszer pillantott föl, mikor azt hihette, hogy senki sem látja: megint
az az idegen tűz ragyogott a szemében.
Másnap a grófné levelet írt barátnőjének.
– Vidd el, édesem, a fiadat, vidd el, mert szerelmes belém. Sajnálom,
hogy így van, én nem tehetek róla…
*
Mikor a hercegné negyednapra eljött a fiáért, nem tudakolta a
részleteket és a grófné nem is mondta el neki.
– Nem jó színben vagy, Lehel, – mondta az anya.
– Az éjjel egy kicsit fájt a fejem…
– Úgy látom, a levegő nem tesz neked jót. Jó lesz, ha haza megyünk?
– Óh, a levegő itt nagyon jó, de én kalap nélkül jártam a napban…
Elhallgatott és elpirult.
– Már hazudik! – mondta Hadfalussyné magában. – Most hát vége a
gyermekkor nyugalmas tisztaságának, mindenkorra vége a tavaszi
verőfénynek… Jön a perzselő, viharos nyár, az ifjukor, minden
küzdelmével, hazugságával és tisztátalan titkolózásával… Eddig az én
fiam volt, ezentúl mindenkié lesz, csak az enyém nem…
Mikor a kocsi megindult, Lehel sötét arccal ült az édesanyja oldalán. Az
ajkát rágta, a szíve pedig – amely fölött egy fenyőgalyat őrzött – oly
viharosan dobogott, mintha meg akarna szakadni forró, dühös bánatában.
Nem mert többet visszanézni a kastély felé és így nem is láthatta, hogy
az erkélyen egy magas női alak áll, aki keresztbe tett karokkal,
elgondolkozva bámul a kocsi nyomában kavargó fehér porfelhő után. Utána
bámul, míg könny nem szivárog a szemébe, amelytől elborul a tekintete.
Amint aztán zsebkendőjével fölitatja ezt a könnyet, valami különös, édes
sejtelem érinti meg, melyet nyomon követ a bús lemondás.
– Ha én még egyszer húsz esztendővel fiatalabb lehetnék, – mondja
suttogva, – húsz esztendővel fiatalabb!