Emberi hang hallatszott a hegytetőn, ahol az elhagyottság csendjét csak
a sziklák közt tévelygő szél süvöltése és a ragadozó madarak károgása
szokta zavarni.
Ádám és a felesége ott jártak a hegycsúcs puszta, lepörzsölt gyepén, a
törpe fenyőbokrok és fehér szikladarabok közt, melyek úgy heverésztek
szanaszét, mint egy özönvíz előtti állat korhadó csontjai. Ádámné aztán
fölmászott az egyik meszes kőszálra, a legmagasabbikra, amely messzire
fölnyúlt a levegőbe, mint a vízben fuldokló ember keze. Fölötte semmi
sincs, alatta, a tízezer lábnyi, hajmeresztő mélységben, mohlepte
vakandtúrásokként símulnak az erdős halmok a hegyóriás lábához. A halmok
közt van egy tenyérnyi világos folt: a fürdő parkja, hol mikroszkopikus
tarka pettyek, piros és fehér napernyős infuzóriák végzik a déli
sétájukat. A vékonyan csillogó vízfonál szélén pedig egy kis fekete
féreg tolja magát előre, fehér füstöt eregetve: a déli gyorsvonat, amely
a szemhatáron ezüstködbe borult oceánként elterülő rónaság felé halad.
Ádám lefeküdt a vörhenyes gyöpre, messzilátóval a kezében. Nem a
vidéket, hanem a feleségét nézte, aki lobogó ruhával támaszkodott a
hegymászó-botjára. Az asszony arca sápadt volt; szótalan megindulással,
szinte rémülten nézte a kolosszális térséget, amelyben a lelke eltévedt,
mint a madár, amelyet a vihar elsodor a nyilt tengerre.
Az asszony kivánságára jöttek föl ide. Korai szürkületkor indultak,
végigmentek a fürdőhelyet övező parkon, napfölkeltekor pedig betértek a
szüzies, baltát nem látott őserdőbe, hol a bükkfák lombja a szélben
zizegő, titokzatos kupolát vont a kidőlt faóriások korhadó törzse fölé.
Aztán végtelen, fehér kőomlásokon haladtak végig, majd egy kiszáradt
patak sziklás medrében folytatták útjukat. Minden kanyarulatnál azt
hitték, hogy már elérték a hegy legtetejét, a tetőre érve pedig ujabb
lejtőt láttak maguk előtt, elérhetetlennek látszó, ködös magasságban.
Összekapcsolt kezekkel, egymást emelve haladtak fölfelé: elől a férfi,
nyomában a társa. Néha meg-megálltak, összenéztek, sápadt mosolylyal és
lihegve. Ádám hatalmas tüdeje szivta a vadon szabad levegőjét. Valami
gyermekes büszkeség töltötte el, hogy kiemelhette az asszonyt a völgynek
párás köréből. Ő nem szerette azt a levegőt odalenn, a fürdői élet
idegsorvasztó páráját, hol titokzatos, előtte érthetetlen beszédekkel
gyötörték és hol rejtelmes vágyak idegenítették el tőle az asszonyt.
Most, mikor megfeszített izmokkal és harmonikusan összevágó léptekkel
törtek a magasba, a hűvös szélben szétfoszlottak sötét töprengései és
hetek után először érezte megint, hogy az asszony mégis csak az övé. Az
övé, a vadon fölséges csendje közepett, az övé itt, hol senki sincs, aki
elragadhatná tőle. A felhőket szántó keselyük rémült szárnycsapásokkal
menekülnek, az erdei nyulak és őzök pedig hanyathomlok illannak el a
bokros lejtőkön, ha közeledik a teremtés legfélelmetesebb ragadozója, az
ember. Az ember pedig, gyöngébb társa kezét fogva, kevélyen teszi reá
lábát a hegyóriás szűzies nyakára.
Ádámné jóideig elgondolkozva nézte a vidéket, aztán egyszerre nem látott
semmit. Felhők torlódtak össze a völgy fölött, aranyos hátu, barna
felhősárkányok, melyek lomhán gomolygó csordákban úsztak a levegőben és
útjukban elnyelték az erdőket, a fürdőt és a folyót. Az egész mindenség
elmerült a ködben, a világból nem maradt meg semmi, csak egy puszta, vad
kis földdarab, a hegy csúcsa, amely elhagyottan úszott a szürke
semmiségben, mint egy parányi korálsziget a messze oceánon. Minden
elveszett a ködben: a föld, az emberek. És elvesztek azok a titokzatos
erők is, amelyek fölülemelkednek az emberek tömegén és irányítva,
parancsolva és zsarnokoskodva belenyulnak az egyesek életébe. A
társaság, a szokás, az illem, a divat… Nincs! Nem is volt soha. Csak
Ádám álmodta ezeket a zürzavaros ostobaságokat, mikor a mészkőnek
támasztva fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét.
Csak ők vannak a világon, a két ősember, a szélesvállu, bátorszemü férfi
és a délceg, rejtelmes pillantásu asszony. Barnahaju mind a kettő.
Egyszerre valami különös nesz üti meg Ádám fülét; a ködös mélység hangot
ad, szabályszerü időközökben csökönyösen ismétlődő hangot, mintha valami
óvatosan közeledő fenevad talpa alatt mállana a kő. A ködfátyol mögött
egy óriás körvonalakban szétfolyó, fantasztikus alak bukkan föl.
Fölemelt fővel, két lábán jár: a ragadozók legfélelmetesebbike, az
ember.
És amint ruganyos, erőteljes léptekkel halad föl a lejtőn, egyenesen
Ádámnak tartva, aki párja oldalán pihen a sziklák közt: Ádámnak egy
különös hallucinációja támad. Ő maga az ősember, saját fajának dédapja:
a harcias, barna barlanglakó. Az ott, aki közeledik, a szőke ellenség,
idegen, ravasz nemzetség szülötte. Hetek óta érzi már közellétét. Hetek
előtt fölbukkant az erdőben, azóta folyton a nyomában van és egyre
szűkülő ívben környékezi. Esténkint, ha künn ül párjával a víz partján,
látja a szőke ellenséget, amint fantomként oson el a túlsó parton. És
olykor is látja, mikor hazatér a vadászatról, látja meglapulni a távoli
fatörzsek mögött. Öklében kőbaltáját szorongatja, nesz nélkül surran el
a bokrok mögött, izzó pillantása pedig egyre az asszonyt keresi, a barna
ember asszonyát… És az asszony? Hallgat, a lelke pedig egyszerre
bezáródik a férje elől is, mint a mimóza kelyhe…
A szőke most egyenesen feléje jön. Vállát és csipőjét állatbőr borítja,
hosszu karján és lábán vasizmok feszülnek, irtóztató kőbaltáját vállán
viszi. Fölemelt fővel, barátságot színlelve közeledik. A barna ember
körülnéz, a szeme megakad egy hatalmas kődarabon. Ha ezt most hirtelen
fölragadná és szóhoz nem juttatva ellenségét, szétloccsantaná az
agyvelejét…
A szőke megállott előtte és megszólalt.
– Ah, tehát ez a rengeteg még sem annyira elhagyott, mint gondoltam? Azt
hittem, csak magam vagyok szenvedélyes hegymászó…
Aztán mosolyogva Ádám felé nyujtotta a kezét.
– Engedje meg, hogy hasznomra fordítsam ezt a szerencsés véletlent és
bemutassam magamat: Reinard báró vagyok…
Látásból már jól ismerte Ádám a kalandos hirü fiatal bárót, a személyes
ismeretséget máig sikerült elkerülnie. Most nem védekezhetett ellene
többé és mikor kelletlen arccal elfogadta a feléje nyujtott kezet, egy
gyors, gyanakodó pillantást vetett a feleségére… Vajjon tudott-e a báró
idejöveteléről? Előre kicsinált dolog volt? Ki tudná? Az asszony arca
nyugodt és kifürkészhetetlen maradt, mint a bezárt ablak. Ilyen maradt
akkor is, mikor a báró udvarias kérdéseire válaszolt.
Mind a hárman ott álltak a mélység előtt. A felhők foszladozni kezdtek
és egy résen át látni lehetett a fürdőt, a vasutat és egy darabot a
kéklő rónaságból. Tehát még sem volt álom – gondolta Ádám magában – a
világ, az élet, az emberek, az illem és a divat nem álom, hanem valóság.
Minden való, – álom csak a nyugalom.