A nánási várkastély a parti domb tetején emelkedik, a sötét fenyvesek
alján. Fekete rácsos, ósdi ablakai a Vágra néznek. A főépületet Mátyás
korában építette valami velencei mester, a lagunák ó-gótikájának komor
motivumai szerint. A kastély különben inkább falainak óriás tömegével,
mint stilusának arányaival imponál. Az oldalszárny kapujától, a hajdani
bástyák helyén, ma márványkorlátokkal és gyöpös lejtőkkel szegélyezett
kerti terrászok hosszu sora vonul le a víz partjáig. A kastély boltives
erkélyének magasságából tekintve, olyan ez a park, mint egy óriás
lépcső, melyre virágos arabeszkekkel himzett, zöld szőnyeget terítettek.
Valami kisebb fajtáju király igen jól ellakhatnék itt.
A kastély hajdani gazdái egy ideig tényleg kiskirályok módjára székeltek
a Vág fölött. A török- és a németjárás zavaros napjait a régi Bertalan
grófok, azok a rakoncátlan és cselszövő oligarkák, arra használták föl,
hogy hatalmukba kerítsék a szomszédos vármegyéket és városokat. Pénzt
verettek, vámot szedtek a Vágon, néha megtámadták szomszédjaikat, a
náluk nem kevésbbé rakoncátlan és cselszövő Hadfalussy hercegeket. Hol a
némettel szövetkeztek, hol a pogánynyal, hírük pedig eljutott a római
pápáig is, aki többízben külön kiátkozó bullában emlékezett meg róluk.
Ma már csak egy ember viseli a Bertalan nevet: az is asszony. Egy szép
szőke asszony, özvegye az utolsó Bertalan grófnak, a volt párisi
nagykövetnek és aranygyapjas vitéznek.
A grófné – aki özvegységének napjait télen Párisban, nyáron pedig
vágvölgyi kastélyában töltötte – már elérte azt a kort, mikor a
grófnékat kellemetlenül kezdi érinteni a gótai almanaknak az az
indiszkréciója, hogy számon tartja a születésök évét. Habár különben az
arca már nem is volt rózsás, hanem érdekesen halvány: még szép asszony
számba mehetett; olyanféle érett szépség volt, minőnek a nagy Zrinyi
Ilonát szokták elképzelni: fölségesen kevély, magas, karcsu és izmos. A
szemének felső pillája egyenes metszésü volt és állandóan eltakarta a
pupillája felét; emberismerők ezt a fölényes elmésség, az energia és a
forró vér jelének mondják. Meglehet, hogy elméssége tartotta vissza a
grófnét attól, hogy első házasságában szerzett tapasztalás után
másodszor is férjhezmenjen.
Egy nyári nap alkonyán történt, hogy a kastélyba vendégek érkeztek. A
grófné leánykori barátnője, Hadfalussy hercegnő, meg a kis fia.
A grófné a terrász lépcsőjén várta vendégét és mikor a két özvegy, tíz
esztendő után megint megölelte egymást, kicsit elérzékenyedtek és sirva
fakadtak. Különösen a hercegnő sírt keservesen, mint mondják,
nyárspolgári módon boldog volt a házasságában.
A hercegnő alig volt öt esztendővel idősebb, mint a barátnője, de ha az
ember egymás mellett látta őket, bátran a grófnő édesanyjának nézhette
volna. Fiatalabb korában is igénytelen külsejü beteges nőcske volt, most
meg, hogy a haja két esztendő alatt teljesen megőszült, egész öreg
anyókává töpörödött. Sárga kis arcát csak a szeme tette rokonszenvessé,
ez a jóságos, szelid tekintetü anyai szem, mely annyit könnyezett
csöndes éjszakákon.
A grófné volt az első, aki erőt tudott venni megindulásán.
– Meddig maradsz nálam? – kérdezte.
– Csak két napig, édesem, mert orvosi rendeletre Karlsbadba kell mennem;
de a fiamat hat hétig nálad hagyom, aztán majd eljövök érte… Nem akarom
magammal vinni a fürdőbe, mert féltem a nagyvilági élet zavaros
benyomásaitól… Jó, okos gyermek, nem lesz sok bajod vele…
– És hol van a kicsike?
– Most a podgyászszal bajlódik… Szeret egy kicsit fontoskodni…
E pillanatban valaki, két óriás bőrönddel a vállán, fölszaladt a
lépcsőn. A hercegné korholó hangon fordult feléje.
– Lehel! Miért avatkozol a cselédek dolgába?
– Olyan gyönge legények ezek a lakájok, kismamám, négyen sem birnak egy
tisztességes kufferrel…
A grófnő hangos kacagásra fakadt.
– Hogyan, édesem, hát ez a _kis_ fiad?
– Lehel! Köszönj a néninek, Lehel!
Lehel letette a terhét és a jónevelésü fiu udvarias zavarával hajolt meg
a grófné előtt.
Tizennyolc éves fiu lehetett, de két fejjel magasabb volt az
édesanyjánál, a válla és a karja pedig erős volt, mint egy fiatal
gladiátoré. Meglátszott rajta, hogy meg tudna verekedni egy fiatal
bikával, – pedig a rózsás arca bájos és szelid volt, mint egy fiatal
leányé, a tekintete pedig tiszta és ártatlan.
– Éhes vagy Lehel? – kérdezte a hercegné gyöngéden.
– Óh, de mennyire! – sóhajtott a fiu őszintén.
Ő mindig éhes volt. Ő tulajdonképpen még soha sem lakott jól életében,
mert a villáját mindig csak az édesanyja kérésére tette le a kezéből és
sohasem a saját jószántából.
*
Hadfalussyné megnyugodva utazott el Karlsbadba, miután a kis herceget
nevelőstül a grófné gondjaira bízta. Tényleg nem volt a fiúval sok baj;
az édesanyja igazat beszélt; engedelmes, okos gyerek volt.
Igaz, hogy a nap nagy részét nyaktörő sportgyakorlatokkal töltötte el,
de a nevelő megnyugtatta a grófnét, hogy e tekintetben nem kell a
herceget félteni semmitől. Ügyes és erős, mint egy akrobata, úgy
lovagol, mint egy csikós és evezni is tud, akár egy matróz. Ha a vad
csikó sehogysem akar a kezére járni, kemény rántással leülteti a földre,
ha megfordul alatta a csónak, legrosszabb esetben két mértföldet is
elúszik a Vágon. Különben is az anya nevelési tervébe tartozik, hogy a
fia tanuljon szembe szállani minden veszedelemmel. Hadd gyönyörködjék a
saját izmai játékában, száguldozzon végig a verőfényes réteken és
kalandozza be tomboló jókedvében a fenyves rengeteget.
Akármilyen viharosan pezsgett is a hatalmas gyermek életkedve: megérzett
rajta az asszonyi nevelés, alapjában véve lágyszivü és szelid fiu volt.
A grófné iránt ismeretségük első napjától kezdve valami gyerekesen
lovagias rajongást mutatott; a nevelője, az a vékonymellü pap, egy-egy
pillantással könnyen el tudta kormányozni; mindenkivel szemben, a
cselédekkel szemben is, udvarias volt a gyöngédségig és jószivü a
gyöngeségig. Ez a fiu, aki nem ejtett ki még a száján egy hazugságot és
akinek nem volt még egy tisztátalan gondolata, csodálatos lelkesedéssel
csüngött az édesanyján. Mindennap írt neki a fürdőbe, egy-egy hosszu,
bolondos levelet, valóságos szerelmi vallomást. Néha felolvasta levelét
a grófnénak, aki megindultan nevetett és titokban irigyelte barátnőjét.
Ebédután, ha a pap elment egyet szundítani és ők ketten tovább elültek
az asztalnál, a háziasszony a könnyezésig el tudott kacagni Lehel
naivságán.
– Adok magának egy cigarettát, Lehel, – mondta Bertalanné.
A fiu megrázta a fejét.
– Édesanyám nem akarja, hogy dohányozzam.
– Soha sem fog dohányozni?
– Talán, majd ha férfi leszek…
– Ismerek ám sok fiatal urat, aki a maga korában úgy viselkedik, mintha
férfi volna…
A kis herceg nevetett.
– Én is ismerek! A fiatal Pardubicz bárók – monoklit viselnek, a fülükig
érő kráglit, aztán rácsolnak és lóversenyekre járnak fehér gamásniban… A
kabátjuk csupa vatta és hatot közülök félkézzel földre vágok…
– Mi szeretne maga lenni férfikorában?
– Katona, mint az édesapám. Szeretném ha a muszkaháborút elhalasztanák
addig, míg én is elmehetnék… Hogy aprítanám őket.
– Borzasztó ám a háboru!
– Nem félek!
– És nem sajnálná azokat a szegény embereket, akiket meg kellene ölnie?
Képzelje el őket: sápadt arccal, véres csonka tagokkal hevernének ott,
otthon pedig megsiratnák őket szüleik meg a gyermekeik…