Az ajtó függönye megsuhant, a vöröskeresztes ápolónő simára fésült feje
megjelent a könyvtár-szobában. Odaát meg valami halk nyöszörgés
hallatszott.
A tanár úr nem hallotta, elmélyedve dolgozott íróasztalán, tolla sebesen
szántott végig a fehér papiron.
A fehér papiron nyílegyenesre gyöngyözött betűsor, – az írás maga is oly
erős, logikus és kérlelhetetlen, oly harcias, mint a gondolat, melyet
szóba füz…
Az írás csatakiáltás az évszázados háboruban: itt a tudós, ott a hit
fanatikusai!
A tudós elméje acéléles, szíve jéghideg, lelke kristálytiszta… Kezében a
tudás fáklyája. Amint vakító fénynyel a hegyestornyu templomok homályába
világít, odabenn szétfoszlik a tömjénfüst, sápadtabban csillognak a
gyertyák, az aranykoronával kérkedő szentek, meg a véres mártirok
alakjai eltorzulnak…
– Nagyságos úr!
A vöröskeresztes asszony szól a tanárhoz, halk hangon.
– Nagyságos úr, jönne át egy kicsit, a kisasszonyka nagyon nyugtalan…
Rögtön leteszi a tollat, eszébe jut, hogy a kisleány beteg.
A kisleány ott fekszik összegyűrt párnáin, kuszált hajjal, zavaros
szemmel, láztól égő arccal.
– Te vagy, apa? Ülj hozzám, mondanék valamit.
A tanár megfogja a kisleány két kezét. Kicsi, forró kéz, puha és
erőtlen, mint a selyemfátyol.
– Apa, mondanék valamit… Tudod, én azt hiszem, hogy meg fogok halni…
A tanár egyszerre magához kapja az egész pehelykönnyü termetet, melynek
szőke feje erőtlenül hanyatlik vállára. Kétségbeesetten néz a mosolygó
arcba.
Így, éppen így mosolygott reá, évekkel ezelőtt, egy másik lázvörös arc,
melyhez ez oly csodálatosan hasonlít. Mosolygó gyermekarc – egy ifjukori
álom édes emléke. Lázas volt az az álom és édes, nagyon édes és nagyon
rövid, mint a csók, melyet egy szerelmes pár vált virágillatos hajnalon.
A leány halkan beszél.
– Nem akarok meghalni, jobb élni… A szép ruháimat sajnálom, a
virágaimat, a madaramat, meg téged is, apa…
A tanár ezért megcsókolta a keze csuklóját, a leány pedig tovább beszélt
halk, szakgatott hangon:
– Nem tud engem meggyógyítani senki, csak valaki: a tóparti csodatevő
szűz… Igen! Herta nővér mondta, tudod, az a szép, sápadt, szent a
kolostorban… Egyszer este kivezetett a boltives folyosóra, mikor a hold
odasütött… Igen! Azt mondta, a fülembe sugta: a tóparti szűz ott lakik a
víz fölött, a sziklacsucson, bádogtetejü templomában… nagyon szereti az
orgonaszót, meg a gyertyafényt, azért éjjel-nappal száz gyertya ég
előtte, meg szól az orgona… Hatalma van a fiatal leányok élete fölött,
az égben pedig nem tagadják meg semmi kivánságát… Ha egy fiatal leány
halálán van, akkor el kell küldeni egy jámbor asszonyt a szűzhez, hogy
hirt vigyen a veszedelemről… a jámbor asszony vigyen ajándékul annyi
vastag viaszgyertyát, ahány éves a beteg leány, aztán tegyen a fejére
bádogkoronát, térden állva csusszon a Mária-oltár körül és mondjon el
hét üdvözlégyet…
A leány szava elakadt, kissé gondolkozott, aztán hozzátette:
– Tizennégy éves vagyok, hát tizennégy gyertya kell, jó vastag gyertya…
A Náni asszony mehetne, a mosóné, az jól tud imádkozni… Hanem a Rézi is
menjen vele, mert a Náni szeret inni és be találná inni a gyertyáimat…
Ostobaság! De mit nem tesz meg az ember egy kisleány kedvéért, ha a
kisleány beteg? Egy beteg gyermek szeszélye is megér tizennégy gyertyát.
A Náni asszony útra kelt, a Rézi is vele ment. Egy ponyvás tetejü
szekéren mentek, mindketten vasárnapi ünneplőben. A Náni asszony büszke
volt a missziójára, mint egy kinai követ, a Rézi meg előre örült a
búcsujáró legények léhaságainak.
A tanár azalatt a leányát ápolta, a könyvéről pedig egészen
megfeledkezett.
Pedig milyen könyv volt az!
Szakasztott olyan, mint a szerzője: acéléles, jéghideg, kristálytiszta.
Egyik helyén mondja:
„… szánalom fogja el az emberbarátot, ha látja a sötét csodahit
áldozatait. Aggok, gyermekek, fanatikusok, nyomorékok, hosszu sorban
vánszorognak a csodatevő bálványkép elé. Amit a hegyek ózona még
meggyógyíthatna, azt elsorvasztja a tömjénfüsttől, gyertyagőztől romlott
levegő, a nyugalomra vágyó idegeket elgyötri a rejtélyes kultusz ingere,
az orvosság, az erősítő táplálék árát elnyeli az örökké éhes áldozati
persely…“
Náni asszony rendben elvégezte az imádságait, saját jóvoltából meg is
toldotta néhány miatyánkkal és hiszekegygyel, be is dobta a perselybe,
ami a szűznek kijárt, visszajövet sietett is egy kicsit, mert nem
szerette volna, ha más mosdatná meg, öltöztetné fel az aranyos
kisasszonykát, ha időközben meg találna halni.
A kisasszonyka nem halt meg, szépen fellábolt.
A tanár nyugodtan be is végezhette, ki is nyomathatta könyvét.
_Több világosságot!_ Írta: _Mikrokozmosz doktor_, – ez a volt a címe.
Milyen könyv volt! Fölényes, harcias, ellentállhatatlan, – ilyet csak
oly ember írhat, aki lerázta évezredes előitéletek bilincseit és nem
hajt térdet semmiféle bálvány előtt, mert nem remél, nem vár semmit,
megtalál mindent önmagában. Egy ember, aki nem fél semmitől, nem fél a
haláltól sem, mert tudja, hogy az nem egyéb az organikus lét
befejezésénél és nem félelmetesebb a születésnél. Egy ember, aki tudja,
hogy a világ nem templom, hanem műhely…
A világosság barátai örömmel fogadták a könyvet, három feketecsuhás pap
pedig tüstént neki ült választ írni, sárga epébe mártva tollát.
A kisleány annyira fölépült, hogy fürdőhelyre mehettek. Elmentek a
tóparti fürdőbe.
– Föl kell látogatnunk a csodatevő szűzhez, mondta a leány, – meg kell
köszönnünk a szívességét… Mert egy leány egyszer fogadalmat tett a
szűznek és nem tartotta meg, – mikor letelt a nap és az óra, a leány
egyszerre egy szúrást érzett a szíve tájékán és szörnyet halt… Herta
nővér mondta, igen…
Mit nem tesz az ember egy kisleány kedvéért, ha a kisleány beteg? Aztán
– egy kis hegymászás jót fog neki tenni…
Végigmentek a lombos parton. Odafenn, a bádogos toronyban, diadalmasan
zúgtak a harangok. Karonfogva mentek, a leány fehér szoknyában, karjára
akasztva szalmakalapját.
A csodatevő szűz ünneplő ruhájában fogadta vendégeit, aranyhimzésü,
szélesredőjü, kék bársonyruhában, ezüstkoronával fején. Akkora nagy
koronával, mint egy főkötő. Lába előtt száz gyertya égett, trónusa körül
ezüstfelhőben kavargott a tömjénfüst, az orgona meg zúgott.
A pap felmutatta a híveknek a csodatevő ruhafoszlányt, a kisleány
egyszerre térdre vetette magát, a tanár pedig, egyedül állva a térdeplők
között, úgy érezte, mintha elvesztette volna egyik inggombját, azért
lehajtotta a fejét és keresgélni kezdett a földön.
A csodatevő szűz kőajkai mereven mosolyogtak. Ha beszélni tudott volna,
valószinüleg azt mondta volna:
– Nagy volnál te, óh ember, nagy és fölséges, csak a kisleányod ne volna
néha beteg…