A nyíló galagonya- és kökénybokroktól olyan fehér volt a domblejtő, mint
a tavaszi vihartól tajtékzó tenger. A kis város végén a fehér özönvíz,
mely elöntötte az egész vidéket, zátonyra talált és hatalmasan
fölágaskodó hullámokkal ostromolta, óriási kavargó tölcsérrel
körülfolyta a Torontálné kis kertilakát. A nyíló mandulafák és
barackfák, a körtefák és a bodzafabokrok virágzó förgetege kidagadt a
kertkerítés fölött, odabenn pedig elöntötte az utakat, csipkés hullámai
körülözönlötték a házat és körülnyaldosták az alacsony tetőt. Olyan
volt, mintha a tavasz kiáradt volna medréből és el akarná nyelni az
egész világot.
A hegyi úton állottunk, a kőkereszt alatt, ahol hajdanában Török Ábrist,
Bercsényi hadnagyát leütötték lováról a labancok.
A tavaszi nap édesen sütött az arcunkba, a kis városból pedig békés
vasárnapi harangszó hallatszott. Nekem úgy rémlett, mintha minden egyes
harangkongás hosszu uszályu, fehér fantom képében, hulló csillag
módjára, lassu ívben végigszántaná a napfényes égboltozatot.
A harangszó eszünkbe juttatta a régi diákmisét, mely elől
meg-megszöktünk, ha vasárnap reggel itt gomboztunk a Török Ábris
keresztjének rücskös talpán, Sándor cimborám meg én. Egymásra vihogtunk
diákos jókedvünkben, aztán egyszerre szörnyen ostobának találtuk, hogy
egyszerre, csak úgy tegnapról mára, szakállas, meglett emberekké lettek
a gombozó diákok. Talán csak megálmodtuk, ami azóta történt… Az egyetem,
a hivatal, az öregedés és a kopás: semmi sem igaz belőle. Kis diákok
vagyunk megint, nem játszunk többet férfiasdit, megint a mi titkos
tolvajnyelvünkön beszéltünk. Senki sem érti, ha megfordítva ejtjük ki a
szavakat.
– Rámasz gyav!
– Rökö!
Talán még hajba is kaptunk volna és meghempergettük volna egymást a
gyöpön, ha meg nem szólal a kerítés mögött egy csengő hang.
– Ügyvéd úr! Kérem szépen!
A virágzó bokrok közt, mint a najád a tajtékzó habokból, egy csinos,
sötét leányarc bukkant föl.
– Ügyvéd úr!