Ha Prutkay őrnagy, ez az emberbe oltott orrszarvu, valami idegen helyre
ment, az emberek meghökkenve néztek össze. Hát ezt ki ütötte pofon?
A fekete ábrázatján valóban egy óriás tenyér nyoma piroslott, már vagy
tizenöt esztendő óta. A pofont legalább is két-három lóerővel mérhették
az arcára, mert az állkapcsa ma is ferde volt tőle, a fél száját pedig
félszeg mosolylyá torzította a rosszul beforrt seb.
Az óriás pofon nyomát egy elintézetlen ügy emlékeként viselte az őrnagy;
az ügy közte és egy öles barna medve közt folyt le, valamelyik erdélyi
havason. A medve különben nyugodt lelkiismerettel gondolhatott vissza az
összekoccanásra, melyet nem ő kezdett és melyet a maga részéről
tisztességgel fejezett be. Még a miatt sem kellett restelkednie, hogy
Prutkay arcát egész életére elrútította, mert az őrnagy, szavahihető
tanuk vallomása szerint, már azelőtt is förtelmes képü férfiu volt.
Förtelmes volt a lelke is a házsártos, erőszakos embernek.
A nagyfoku népszerűtlenség, mely az őrnagy úr személyét övezte, az
Alpáry-párbajjal vette kezdetét. Azóta bizalmas körben csak úgy
nevezték: az a vén gazember!
Az őrnagy, aki egyébiránt is kóbor természetü ember volt, e botrányos
párbaj óta ideje javarészét külföldön töltötte. Nem mintha terhére lett
volna neki honfitársai gyűlölete, hanem – mint mondani szokta – utálta a
pesti pletykákat.
A szegény Alpáry pedig két esztendő óta alszik az ibolyától illatos
családi kriptában.
Huszonnyolc esztendős volt, mikor a vén gazember golyója leterítette,
mint a hajtásra került nyulat. A sírköve márványba faragott szelid
géniuszt ábrázol, aki mélabúsan nézi a kettétört lantot… Mert a
megboldogult, bár nagy vagyon örököse volt, nem ölte idejét a vadászaton
és kártyaasztalnál, hanem könyveinek és a zenének szentelte életét.
Epedő, mélabús dalait, melyek a miszticizmus iránt fogékony lelkéből
fakadtak, ajkára vette a nép és az országban ma is szólnak még Alpáry
dalai. És ennek az életnek, mely nyugodt, melankolikus és mély volt,
mint az erdei patak folyása, ennek a harmónikus életnek egy éles
diszakkord vetett véget, egy párbajpisztoly csattanása. A pisztoly
Prutkay őrnagy kezében füstölgött.
A házsártos öreg, mikor megtudta, hogy ellenfele beleit széttépte a
golyó, közömbös arccal ment ki a vasutra, mintha egy kártya szívét lőtte
volna ki a céltáblán. Megint elutazott valahová, aki tudni akarta, hogy
hová, annak azt mondták: Valahová a pokolba…
Az emberek kutatták a párbaj okát. Az előzményekből nem lehetett
kiokosodni. Annyit tudtak csak, hogy az őrnagy, miután éveken át idegen
földön kóborolt, krokodilusokra vagy vizilovakra vadászva, megint
hazajött Budapestre és első este elment az Operaházba. Ott
összetalálkozott Alpáryval. A fiatalember jókedvüen kezet nyujtott neki.
– Jó estét, kedves bátyám! Hát megjöttél?
Az öreget megint a csúz bánthatta, mert az arca elsárgult az epétől, a
két gonosz kis rinócerosz-szeme pedig villogott, mint a tőr hegye.
Köhögött, krákogott, zsebre tette a két kezét, majd odafordult a
színházi szolgához.
– Hallja – izé – mondja meg ennek a fiatal rüpőknek, hogy ne tartsa a
tenyerét az orrom alá!
Pedig egy vármegyéből való urak voltak és a két család rokonságot is
tartott egymással.
Ennyi volt az egész: semmi! A csúzos vén fenevad egy pillanat alatt
ösztönszerűen meggyűlölte Alpáryt, miként a varangy gyülöli a
szentjánosbogarat.
Az ősz anya aztán zokogva borulhatott a fia ravatalára, miközben a
cigány még egyszer, utoljára, elhúzta Alpáry bús, halálos sejtelmekkel
telt nótáját. Prutkay akkor már gyapotsipkával a fején és vastag
szivarral a szájában ült a génuai gyorsvonaton és érdeklődve tudakolta
egy olasz utitársától a vidék részleteit.
Prutkay nevének puszta említése is elég volt arra, hogy idehaza egész
sereg ember szívét keserü haraggal töltse el. Gyilkosság volt, amit
Alpáryn elkövetett, közönséges gyilkosság. A csalhatatlan biztosság,
melylyel a vén spadasin a fegyvert kezelte, módot nyujtott neki, hogy
förtelmes lelke vadállati ösztöneinek a _lovagiasság szabályai szerint_
tegyen eleget.
Legjobban és legszívósabban gyülölte, a szerelmes asszony fanatizmusával
gyülölte a vén gazembert Pongráczné.
A híres szép asszony nevét valaha sokat emlegették az Alpáryéval együtt.
A fővárosi pletyka közönséges szerelmi viszonyról beszélt – és e
csökönyös következetességgel föllépó hírt számos apró bizonyítékkal
erősítgették – a valóságban azonban csak valami érdekes barátságféle
fűzte Alpáryt Pongrácznéhoz. Néha összetalálkoztak, ilyenkor elmés
szofizmákban variálták a szerelem örök témáját, a szép asszony, saját
hideg temperamentumának tudatában és barátja tiszteletteljes
tartózkodásának láttára, megvető mosolylyal válaszolt a világ
rágalmaira.
– Engem nem bánt, önt se bántsa, – mondta Alpáryhoz akárhányszor.
A hűvös barátságba csak akkor vegyült a szenvedély egy akkordja, mikor
Alpáry már halálos ágyán feküdt. Az asszony felzokogott fájdalmas
rémületében, aztán egyszerre úgy érezte, hogy nagyon szerette barátját.
Mikor pedig a halál megváltotta a boldogtalant szenvedéseitől, az
asszony megsiratta, mint elvesztett boldogságát. Érezte, hogy nem fog
többet szeretni és volt egy pillanat, mikor átkozta kicsinyes okosságát,
melylyel legyőzte és eltagadta szerelmét. Az öreg Prutkayt pedig – óh,
hogy gyűlölte. Mint egy fekete, formátlan szörnyeteget, egy hideg,
ocsmány hüllőt, mely meg-megjelent lázas álmaiban, rászegezte zöld
szemét és halálos félelemmel töltötte el.
A nyáron történt, hogy a véletlen összehozta megint ezt a két halálos
ellenséget. Pongráczné egyik tengeri fürdőben időzött és egy nap egy
gyanus alakot látott a parton sétálók közt. Másnap megint
összetalálkoztak és az asszony rettenetes sebforradásáról most már
megismerte Prutkay őrnagyot. Elsápadt a félelemtől és az undortól. Soha
sem gondolta, hogy valaha még szemtől-szembe fogja látni a vén
gazembert. Az őrnagy megemelte sapkáját.
Ezután gyakrabban látta az öreget, aki egész nap a parton lézengett. Hol
a rakodó bárkák körül házsártáskodott, hol a gyerekekre ügyelő
cselédekkel gorombáskodott. Szokása szerint mindenkivel törődött és
mindenbe beleártotta magát. Ha az utcán két kutya verekedett, közéjük
ment és a botjával szétválasztotta őket.
Pongráczné egyszer alkonyatkor a tengerbe kinyuló keskeny mólón sétált.
Mire visszafordult, szembe találta magát az őrnagygyal. Jobbra-balra a
tenger – most már nem térhetett ki előle…
A félelemtől és a haragtól elhalványodva nézte az emberölőt.
– Jó estét, nagyságos asszonyom. Nem ismer reám?
Az asszony nem tudott mindjárt válaszolni. Csak nagy sokára suttogta:
– Mit akar tőlem?
– Semmi különöset. Csak szeretném tudni, miért nem fogadja a
köszöntésemet?
– Miért?
Most már nem félt az öregtől. A szeme szikrázott az őszinte, mélységes
gyűlölettől. Összeharapott fogakkal suttogta:
– Gyilkos!
Az öreg kurtán elnevette magát.
– Ej, – hát _azért_? Ez furcsa!
Majd hozzátette:
– Pesten egyszer azt beszélték, hogy _az az úr_ önnek kedvese volt…
– Hazugság! Hazugság! – kiáltotta Pongráczné lángoló haraggal.
– Tudom, hogy hazugság, – mondta az öreg nyugodtan. – _Annak az úrnak_
nem volt vére, csak hiusága. Talán nem is akarta, hogy ön a kedvese
legyen, megelégedett azzal, hogy a világ önt annak tartja.
– Még rágalmazza a boldogtalant?
Az őrnagy elgondolkozva nézte a tengert, majd odafordult az asszonyhoz.
– Soha sem beszéltem erről, de önnek elmondom, miért öltem meg _azt az
urat_, mert nem akarom, hogy megsirassa. Úgy esett, hogy Fiuméból
hazajöttem… Még aznap este elmentem az Operába… Előttem az első sorban,
ott ült _az az úr_, virággal a kabátján és messzilátóval kezében, ön
pedig ott ült a páholyában, egy társalkodónő formáju asszonysággal… Ön a
színpadot nézte, _az az úr_ pedig önt nézte… Az első felvonás vége felé
ön fölemelkedett helyéről, magára vette a bundáját, mosolyogva bólintott
_amaz úr_ felé és eltünt a páholyból. _Az az úr_ egy percig várt, aztán
fogta a kalapját és felvonás közben, nesztelen léptekkel ugyan, de
jókora feltünést keltve, szintén eltünt a színházból. Az emberek
mosolyogtak, néhányan az üres páholy felé néztek és én magam is azt
gondoltam magamban: No, ezek ugyan értik egymást!
(Pongráczné arca lassankint elpirult a gallérjáig, az öreg pedig
nyugodtan folytatta.)
– Az első felvonás elmult, a második felvonás is vége felé közeledett,
mikor _az az úr_ egyszerre megint megjelent a színházban. Nesztelen
léptekkel jött, most is jókora feltünést keltve. Mikor megint elfoglalta
a helyét, egyik mellette ülő barátja odaszólt neki:
– Haza kisérted a szép Pongrácznét?
– Haza kisértem. Tudod, visszajöttem megint, hogy feltünő ne legyen…
– Ah, értem…
A két fiatal úr diskrétül mosolygott össze. Én ekkor ezt gondoltam: _Ez
az úr_ tulajdonképpen rüpők.
(A szép asszony arca ekkor már lángvörös volt.)
– A második felvonás után, – folytatta az őrnagy, – fölmentem a
buffetbe, hogy megigyam egy pohár cognacot… A guta majd megütött, mikor
ott láttam önt, nagyságos asszonyom, néhány barátnője társaságában a
vörös kereveten ülve… Valami szenzációs új ruhamintáról folyt a szó…
Mondom: a guta majd megütött, mert hiszen _az az úr_ azt mondta, hogy
haza kisérte önt. Emlékezhetik, hogy megszólítottam önt. Ön nevetve
mondta, hogy már az első felvonás alatt haza akart menni, de a lépcsőn
összetalálkozott a barátnőivel és azóta egyre itt ülnek és pletykáznak,
ruhákról és más egyébről. A barátnői is reáhagyták, hogy úgy volt,
később a cukrászkisasszony is, akit bizalmasan kivallattam… _Az az úr_
nem is beszélt önnel az este… _Az az úr_ nem volt a kedvese önnek, talán
nem is vágyott azzá lenni, ő csak azt akarta, hogy a színházi bérlők
annak tartsák…
Nincs tovább, nagyságos asszonyom. Visszamentem a nézőtérre, hogy
meghallgassam a harmadik felvonást is, – _az az úr_ ekkor megismert,
felém sietett és mosolyogva odanyujtotta a fehérkeztyüs kezét. Persze,
hogy dühbe jöttem és pokrócgoromba voltam… Ennyi az egész.
Az őrnagy elhallgatott.
Később, mialatt az asszony csökönyösen nézte a tengert, az öreg
egyszerre összecsapta a két bokáját és kurtán mondta: Alászolgája!
Elment, magára hagyva az asszonyt, aki még egyre elgondolkozva nézte a
partnak vágtató tajtékos taraju hullámsort.