– A nénike kéreti, ha ráérne egy pillanatig…
– A Torontálné kis unokája, – mondta a cimborám.
Amint a ház felé menve, sarkon követtük a mosolygó kisleányt, titokban
meg-megtaszigáltuk egymást, mint hajdanában, diákkorunkban, ha az erdész
Sárija billegtette előttünk hetykejárásu, formás lábacskáit, a gimnázium
előtti járópadlón.
Az öreg Torontálné ott ült a kertilak üvegfolyosóján. Galambősz,
rózsásarcu, szelidszemü, édes megadással mosolygó öreg asszonyka volt.
Húsz esztendő óta várta a halálát, mert szívbeteg volt, de az ilyen
megrepedt üveg néha tovább tart az épp üvegnél. Soha sem láttam még
szemtül szembe, de jól ismertem az egész pereputyát, valamint ő is az
enyémet.
– A barátja is meghallgathatja, amit akarok, – szólt az öreg asszony. –
Egy kis változást szeretnék tenni a végrendeletemen…
– Már megint? – mondta Sándor.
A szoba ajtaja nyitva volt és a szemben levő falon egy képet láttam.
Arckép volt, egy pelyhes ajku, tizennyolc esztendős gyerek képe, aki
bakaezredesi egyenruhát viselt.
Az öreg asszony tehát meg akarta változtatni a végrendeletét.
– Úgy gondoltam, jó lesz, ha ezt a kis gyümölcsöst is a Janikának
testálom…
Sándor komolyan csóválta meg a fejét.
– Ejnye, – hiszen a házát is rátestálta!
– Azt is, – mondta Torontálné szelid mosolylyal.
– És a földjét is?
– Azt is…
– De hiszen nemrégiben még úgy beszéltük meg, hogy legalább a gyümölcsös
a nagyobbiké legyen, Ákosé?
– Most mégis úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha Janikának hagyom…
Szelid, zavart mosolylyal mondta, de a mosolya alól kiéreztem acélkemény
makacsságát. Sándornak láthatólag sehogy sem tetszett ez a dolog és
kapacitálni akarta Torontálnét.
– Ákos fiának tehát nem hagy semmit?
– Ákos elég jól bírja magát…
– Janika is jól bírja magát. Legényember és ezredesi fizetést kap…
– De hátha valami baja esik? Hátha később rosszra fordul a sora?
– Ákossal is megeshetik…
– Óh, Ákos, majd csak segít magán valahogyan…
– Pedig Ákos családos ember!
– Ha bajba kerülne Ákos, tudom, hogy Janika nem hagyná cserben. Neki
aranyszíve van…
– És Ákos talán rossz fiu?
– Ne mondjon ilyet, ügyvéd úr!
Az öreg asszony szeliden mosolygott. Szemmel látható volt, hogy a
katonafiát jobban szerette a másiknál.
Sándor összeráncolta a homlokát.
– Ha a köteles részt is megvonja tőle, akkor ki kell tagadnia.
Torontálné nyugodtan bólintott a fejével, aztán szeretettel magához
vonta a mosolygó kisleányt, Torontál Ákos leányát.
Elhallgattak, én meg a szobában függő képre mutattam.
– Talán a fia képe? – kérdeztem.
– A Janikáé! – mondta az öreg asszony büszkén.
– Ilyen fiatal és már ezredes?
– Nagyon fiatal… Még negyven esztendős sincs…
– Negyven? Ezen a képen tizennyolcnak látszik!
Az asszonyka pirulva sütötte le a szemét, Sándor pedig elnevette magát.
– Ezt a képét még kadét korában festették meg… Amint aztán előléptették,
Torontálné mindig hozzáfestett egy csillagot, majd hozzáfestette az
aranygallért is.
Elmosolyodtam az anyai szív édes együgyüségén, de elkomolyodtam, mikor
felém fordult a Torontálné vizsgáló, okos pillantása, mely oly különös
ellentétben volt arcának szelid, igénytelen kifejezésével.
– Mikor látta utóljára a fiát? – kérdeztem később.
– Régóta nem láttam, mert messzi vidéken él, Boszniában és az ezrede nem
tud ellenni nélküle… Hanem ír, minden esztendőben ír nekem, hosszu
levelet. És ajándékokat is küld… Ezt a szép karosszéket is tőle kaptam…
Ő mindenre gondol és el fog jönni… Karácsonykor biztosan el fog jönni…
– Ha ír neki, hát írja meg, hogy tisztelem, – mondta Sándor.
– Megírom!
Elmentünk és a kisleány elkisért bennünket a kapuig. Ott megszólalt.
– Csinálja meg, ügyvéd úr, azt az irást, mert különben nem lesz nyugtunk
a nagymamától…
– Megcsinálom, kisleány!
Mikor aztán megint a Török Ábris keresztje alatt voltunk, szóba hoztam
Torontálnét.
– Különös asszony! Az egyik fiát kitagadja a másik kedveért. Pedig
jóravaló fiu Ákos is.
Sándor meghökkenve nézett rám.
– Hát te nem ismered ezt a dolgot? A Janikáét?
– Nem. Magam sem tudom, hogy miért, de eddig úgy rémlett előttem, mintha
Torontál Jankó elesett volna Boszniában…
– Hetvennyolcban, mikor hadnagy korában Boszniába ment, az első lövés,
mely eldördült, őt találta mellbe… Ott temették el a Száva partján…
– Mit beszélsz! És az édesanyja nem tud róla?
– Az öreg asszony akkoriban halálán volt és a családja eltitkolta előtte
a hírt. Később fölépült valamennyire, de az orvosok azt mondták, hogy az
első izgalom előidézheti a katasztrófát… Így történt, hogy a hazugságot
állandósították. Mikor az öreg asszony gyanakodni kezdett, leveleket
hamisítottak Jankó írásával és mikor később türelmetlenkedni kezdett a
fia lassu előléptetése miatt, előléptették a szegény Jankót. Ma már
ezredes… A hazugságot nem volt nehéz fentartani, mert Torontálné nem
igen jár ki a házából, a cselédjei és ismerősei pedig ki vannak tanítva.
Sokan a városban különben tényleg azt hiszik, hogy Torontál János él és
egy ezredet vezényel…
Leültünk a kuruc-kereszt talpára.
– És az öreg asszony boldog!
– Végső elemeiben az ő boldogsága is csak olyan reális, mint
akármelyikünké.
Elhallgattunk és a tavasz dagadó árja közepett elgondolkoztunk
Torontálnéról, akit anyai szivének sejtelmes ösztöne arra készt, hogy
jobban szeresse egyik fiát a másiknál.
Az egyiket, aki délceg, lovagias, kötelességtudó, gyöngéd, hálás, aki
királyi hercegekkel szokott ebédelni és akit a felség hadi parancsaiban
meg szokott dicsérni… Aki mintaképe volna a katonának és a fiunak, ha
nem volna egy titkos fogyatkozása: az, hogy tizenhat esztendővel ezelőtt
meghalt.