Mária egy szökéssel ott termett az ágya mellett és erős fogással elkapta
a kezét.
– Gróf úr? Mit tesz?
– Letépem a kötést, amit rám rakott, ha nem hallgat végig…
Mária rendbe hozta a kötést, aztán sötét arccal tekintett a grófra.
– Mit akar tőlem?
– Üljön le és hallgasson rám.
Mária leült.
– Mondja kisasszony, mi jogon vet meg engem? Megvetés és kicsinylés
hangján beszél velem, méltatlannak tart még arra is, hogy hálás legyek
ön iránt…
– Visszaadom a kérdést: mi jogon vet meg ön engem?
– Én – önt?
– Azzal fogadott, hogy bájos doktorkának nevezett. Kérdem először: Miért
vagyok én doktorka? Kicsinyli a tudásomat? Azt hiszem, bebizonyítottam
önnek, hogy én egész doktor vagyok…
A gróf az ajkát rágta.
– Bizonyára nem kicsinylem.
– Hát akkor?
– Magam sem tudom… Nem kicsinylés akart lenni, inkább – gyöngédség.
Mária szürke szép szemével merészen és hidegen nézett Risztory arcába.
– És mi jogon gyöngéd irántam?
– Istenem kell ahhoz külön jogcím? Azt hiszem, aki önt látja, bájosnak
fogja találni…
– Bájosnak talál! – Újra kérdezhetem most: miért vet meg engem?
– Teremtőm! – Nem értem önt, kisasszony… Sértés az, ha valakit bájosnak
találnak? Ön nem tudná magáról, hogy szép?
– Tudom magamról, hogy fiatal, egészséges és rendes alkatu vagyok. Ha ez
szépség, akkor szép vagyok.
– Tehát elismeri, hogy szép. És ha én is elismerem, azzal megsértem?
– Azzal sért meg, ha megmondja nekem, mert abból a lealázó föltevésből
indul ki, hogy ilyen jelentőség nélkül való külsőségek konstatálásával
örömet okoz nekem; azaz: ön hiúnak tart; más szóval: ostobának! Ahhoz
pedig nincs joga önnek, gróf úr, aki kevesebbet tanult és kevesebbet
tud, mint én.
A gróf elnevette magát.
– Százszor többet tud nálam, aki százszoros szamár vagyok! Bocsásson meg
izetlenségemért. Igérem, hogy jövőben udvariasabb leszek…
Mária vállat vont.
– Ha már belekezdtünk az őszinteségbe, mondok önnek még valamit. Nem
kérek abból a külön udvariasságból, melyet önök a nők számára
tartogatnak. Azt akarom, hogy tiszteljenek engem, úgy, miként egy
kötelességtudó és becsületes embert tisztelni szokás. Én önnek csak
ember vagyok, nem nő. Nevetségesnek és lealázónak találom a nő
kiváltságos helyzetét – amint önök nevezik… Önök, akik a nőt gyermeknek,
virágnak, állatnak, tárgynak és minden egyébnek nevezik, csak
embertársuknak nem. Arcomba szökik a vér és föllázad az emberi
méltóságom, ha elgondolom, hogyan gondolkoznak önök felőlünk. Meglátják
egyikünket az utcán és csinosnak találják a járását meg az alakját –
mintha csak valami nemes állatról volna szó… Aztán udvarolni kezdenek
neki. Ostromolják bókkal, virággal és verssel…
A kisasszony-doktor egy kicsinylő mozdulatot tett a kezével és
elhallgatott. A gróf csillogó szemmel nézte.
– Az első fecske! – mondta aztán halkan. – Egy új kor tavaszának első
fecskéje.
– Tavasz! Fecske! – mondta Mária gúnyosan. – A gróf talán verseket is
ír?
– Most már nem… De mondja, ismerni fogják az önök világában a szerelmet?
– Mit tud ön szerelemről? Önnek vannak rossz szokásai, amelyekre
rákapott és amelyekről nem tud letenni; ilyen a dohányzás, a kártyázás
és az, amit ön szerelemnek nevez. Önnél megvan mindig a szerelem, csak
az objektuma változik… Ha majd elkövetkezik az új idő, a mi időnk, akkor
nem a nőket fogja szeretni a férfi, hanem a nőt, individuális
szerelemmel…
– Ha hű marad elveihez, – szólt a gróf, – akkor nem veheti rossz néven
egy kérdésemet. Szeretett ön már olyan individuális szerelemmel?
– Nem, – szólt Mária kissé elpirulva, de nem kerülve a gróf tekintetét.
– Azt hiszem, nem is fogok szeretni soha. Az individuális szerelem
föltétele két rokonlélek találkozása. Hol találjak rokonlelket én,
szegény árva cölöp, az új korszak határmesgyéjén?
A kisasszony-doktor az óráját nézte.
– Most a kórházba kell mennem.
A gróf elgondolkozva tekintett utána.
– Tulajdonképpen roppant pikáns! – mormogta magában. – Azt hiszem,
könnyen bele tudnék szeretni…
Ha Risztory gróf jobban ismerte volna önmagát, konstatálta volna, hogy
már is beleszeretett doktorába. A különös leány fantasztikus,
idegenszerü varázst gyakorolt a grófra, akit betegsége kissé
szentimentálissá tett.
Az este Mária doktor és az öreg Kata közt a következő párbeszéd folyt
le.
– Hogy van a beteg? – kérdezte Kata.
– Egypár nap mulva újra kezdheti a léhaságait… Örülök különben, hogy
megismerhettem ezt a különös embert… Fiziológiai szempontból érdekes és
ritka tipust képvisel… Összes férfiismerőseim közt ő az egyetlen, akiben
megvan az, amit _bájnak_ szoktak nevezni… Csodálatos, hogy ez a női
tulajdonság nem esik a férfiassága rovására… Elképzelem, hogy közönséges
asszonyokra szenzációs hatással lehet az ilyen ember…
*
– Szerencse, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, – mondta Mária, mikor
egypár nap mulva meglátogatta betegét. – Ha egy csepp prüdéria volna
bennem, nem látogatnám meg többet, mert hiszen már jóformán egészséges…
– Ha nem látogat meg többet, gondoskodni fogok róla, hogy újra beteg
legyek.
Mária félvállról mérte végig betegét.
– Vallja be, gróf, titokban mégis szokott verseket írni?
– Miért ütközik meg azon, ha azt mondom, hogy szükségem van önre? Ha így
bánik velem, kénytelen leszek sajnálni, hogy nem férfi.
– Ugyan?
– Szeretném, ha férfi volna… Akkor megkérném, hogy legyen barátom, mert
– úgy érzem – nem tudok már ellenni ön nélkül. Önnek ugyan nincs
szüksége rám, mert nem adhatok semmit, ön azonban mindent adhatna nekem…
– Példának okáért?
– Példának okáért: tartalmat adhatna az életemnek. A betegségem ideje
alatt foglalkoztam ezzel és úgy láttam, hogy az én életem rettenetesen
üres. Így már folytatni sem érdemes… Tudom, hogy ennek magam vagyok az
oka, vagy azok, akik neveltek. Romlott ember vagyok… Henye és léha…
Semmiben sem hiszek… Elveim sincsenek… Hazárd vérmérsékletem van,
szeretem az izgalmakat… Önző vagyok és lelkiismeretlen… Ami megtetszik
nekem, az után kinyújtom a kezemet… Amit meguntam, azt eldobom… Fél
tőlem, Mária?
– Nem félek, de sajnálom… Azt hiszi különben, hogy ezek a tulajdonságai
megszerzik önnek a barátságomat?
– Azt hiszem. Mint orvos nem vállalja el minden könnyü beteg
gyógyítását, de nem tagadja meg segítségét a súlyos betegtől.
– És ha azért nem akarok foglalkozni az érdekes esettel, mivel
reménytelennek tartom?
– Tudnia kell, hogy a beteg bizalma fontosabb tényező az orvosi
tudományban, mint az orvosé…
A komornyik belépett s egy levelet adott át gazdájának. Risztory
megütközve szemlélte a boríték kuszált, szeszélyes női írását. Nem
bontotta föl a levelet, hanem maga elé tette az asztalra. A borítékból
finom, de erős mályvaillat áradt.
– Most ír először ama éjszaka óta? – kérdezte Mária, aki élesen figyelt
a gróf minden mozdulatára.
Risztory elcsodálkozva nézte vendégét.
– Először… De mit tud ön erről?
– Annyit tudok csak, hogy ezt a levelet ugyanaz a kéz írta, amely önre
fogta a fegyvert…
– Honnan tudja ezt? – álmélkodott a gróf.
– A merénylő akkor éjjel itt felejtette a keztyüjét, amelynek éppen
ilyen mályvaillata volt, mint e levélnek… Különben olvassa el a levelet.
A rövid levél így szólt:
„Legyen irgalmas és engedje meg, hogy a lába elé borulva kérjek
bocsánatot őrült tettemért, amely önt csak arról győzheti meg, hogy esze
nélkül imádja – _Jolán_.“
– Mit szándékozik most tenni? – kérdezte Mária, mikor átfutotta a
levelet, melyet Risztory eléje tett.
– Nem tudom.
– Szereti még?
– Azt sem tudom, hogy szerettem-e valaha. Ez az asszony nagyon bájos,
nagyon kacér és egészen kiszámíthatatlan. Tipusa annak, amit ön a régi
kor asszonyának nevezne. Egyenes ellentéte önnek. Nem ember, hanem
gyermek, virág avagy csinos állat… Lehet az ilyet szeretni?
– De ő szereti magát?
– Szeret, ha szerelemnek lehet nevezni a hiúság, a kíváncsiság és a
romlottság vegyi kompozitumát… A féltékenysége egyenesen a hiúságból
fakadt… A fegyvert is akkor fogta rám, mikor egy levélből, melyet
véletlenül az asztalomon felejtettem, azt gyanította, hogy szeretem egy
régi ellenségét. Mindent megbocsátott volna, csak ezt az egyet nem… Rám
szegezte a revolvert, melyet magánál szokott hordozni, a mióta kedve
jött a halállal kacérkodni… Valljon be mindent – kiáltotta – vagy
megölöm! A bébékalapos hölgy, a fegyverrel a kezében, olyan
ellentállhatatlan nevetség volt, hogy a könyezésig kacagtam. A jó kedvem
annyira bántotta a hiúságát, hogy a kis gyáva elvesztette az eszét…
Lőtt… A többit már ön is tudja…
– Förtelmes! – mondta Mária megrázkódva.
– Förtelem volt eddig az egész életem…
– Mit fog tenni? – kérdezte Mária később.
Risztory vállat vont.
– Nem tudok elhatározáshoz jutni. Az út kétfelé válik előttem… Ha
virágbokrétát küldök a szép asszonynak és bejelentem neki a
látogatásomat, biztos vagyok benne, hogy könnyek közt kacagva fogad
majd… Aztán ott kezdem az életet, ahol félbe hagytam… Meglehet, hogy ez
az én végzetem, teknősbékaként a mocsárban élni…
– A hasonlataival el fogja rontani az étvágyamat. És a másik út?
– Gondolkoztam azon, hogy talán mégis lehetne új életet kezdeni…
Tisztább, nyugodtabb és tartalmasabb életet… A saját erőmből azonban nem
tudok rá vállalkozni… A lelkiismeretem régóta eltompult, az akaraterőm
elgyöngült…
A komornyik ekkor újra belépett és jelentette, hogy a méltóságos asszony
inasa választ vár a levélre.
Risztory lassan fölkelt és íróasztalához telepedett. Tollal a kezében
fordult Máriához, aki keresztbe font karokkal ült az ablakban.
– Azt fogom írni, amit tollamba mond.
– Nem avatkozom a dolgába.
– Miért avatkozott a dolgomba, mikor átlőtt mellel feküdtem? Akkor nem
félt a felelősségtől, – miért fél most?
– És ha kész vagyok önnek tanácsot adni, miféle kötelességet vállalok
magamra?
– A barátom lesz.
Mária vagy tíz percig gondolkozott. A gróf ezalatt lehajtott fővel ült
íróasztala előtt.
– Írja! – mondta végre a leány.
És a tollába mondta a következő levelet:
„Asszonyom! Nincs semmi megbocsátani valóm. Amit ön tett, az
megérdemlett büntetésem végrehajtása volt. Türelmesen szenvedtem el ezt
a büntetést és most már bevallhatom önnek bűnömet is, amelyet még senki
sem ismer: hazudtam, mikor önnek szerelemről beszéltem.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jogászkori cimborám diványán feküdve, eddig jutottam az olvasással.
Aztán félbe kellett hagynom, mivel a hálószoba ajtaja megnyílt és az
ügyvéd belépett.
– Jóizűen aludtam! – mondta nyujtózkodva. – Ha úgy tetszik, kocsit
hozatok és elhajtatunk a hajóállomáshoz…
Visszatettem a füzetet az íróasztalra és aznap, mikor a szigeten
jártunk, nem is gondoltam többet _Az első fecské_-vel. Egypár nap mulva
külföldre utaztam és útközben már éppen nem értem rá Risztory gróffal és
a doktorkisasszonynyal törődni. Csak a rákövetkező télen jutott eszembe
megint a névtelen szerző elbeszélése és akkor nagy kiváncsiság fogott
el. Hanem azért az ügyvédnek csak tavaszszal hoztam szóba _Az első
fecské_-t, egy véletlen találkozás alkalmával.
– _Az első fecske?_ Sohasem hallottam ilyen könyvről. Tévedés lesz a
dologban; bizonyára másutt olvastad.
– Az íróasztalodon meg tudnám mutatni a helyet is, ahol a füzet a többi
írás közt feküdt.
– Megálljunk csak! Augusztusban, mondod? Akkortájban a Kiss-féle
csődtömeg gondnoka voltam és Kiss összes írásai nálam voltak egypár
napig. Meglehet, hogy azok közt volt _Az első fecske._
– Tehát Kiss volna a szerzője?
Az ügyvéd elkacagta magát.
– Esernyőkészítő és magyarul alig tud…
– Föl fogom keresni az esernyős Kisst.
– Az bajos lesz. Úgy tudom, hogy még elmult őszszel elköltözött
Dél-Amerikába.
– Akkor Risztory gróf és a doktorkisasszony alkalmasint vele
vándoroltak.
Két esztendővel később különös véletlen esett meg velem. Két napra
lerándultam Kolozsvárra, ahol valami dolgom akadt. Fájó foggal és
megdagadt képpel érkeztem oda. Huszonnégy órán át gyötört a fogam,
azután dühös elszántsággal bekopogtattam a fogorvoshoz.
Jó sokáig kellett a várószobában lézengenem. A rendelőszobából egy
boldogtalan embertársam nyöszörgése és gargalizálása hallatszott ki. A
várószoba asztalán egypár nagy, fekete keztyü feküdt és egy borzas
köcsögkalap. A kalap alatt kékkötésü füzet. A kezembe vettem a füzetet,
találomra kinyitottam és szórakozottan olvasni kezdtem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bizalmas komornája különös hireket hozott Jolán bárónénak a józsef-utcai
palotából. A gróf nem jár emberek közé. Reggel kilovagol rendesen, a
délutánt és az estét otthon tölti. Egy-két barátja jár csak hozzá, más
senki. A gróf sokat olvas. És ennek a különös átalakulásnak Risztory
legújabb imádottja az oka, egy doktorkisasszony, aki félesztendő óta
lakik az első emeleten…
(Teremtőm! – mondtam magamban – hiszen ezek az én régi ismerőseim: a
józsef-utcai Risztory gróf és Mária doktor. Azt hittem, hogy
kivándoroltak Dél-Amerikába, hogy ott megalapítsák az individuális
szerelem köztársaságát és most, ime, összetalálkozom velük a kolozsvári
dentista várószobájában… Lássuk hát, hogy mit művelnek tovább!)
Egy nap Mária mályvaszagu levelet kapott.
– Ő ír! – mondta a doktorkisasszony meglepetten. – Vajjon mit akar
tőlem?
„Tisztelt kisasszony! Ön nem folytat ugyan nyilvános orvosi gyakorlatot,
de ismeretes dolog, hogy kivételes esetekben nem szokta megtagadni
embertársaitól segítségét. Egy boldogtalan szenvedő, aki minden reményét
az ön tudományába helyezte, esdve kéri, értesítse őt, mikor áldozhat
neki egy órát. – _Jolán_ báróné.“
– Jól sejtettem, hogy szemtelen, – mondta magában Mária.
Aztán okoskodni kezdett: Ha véletlenül nem ismerném Risztoryt, akkor
bizonyára nem tudnék ellentállani a báróné kérésének. És most a Risztory
kedveért térjek le az egyenes útról? Senki kedveért nem változtatom meg
az elveimet! Elfogadom a bárónét…
Másnap Jolán báróné suhogó selyemből készült eperszínü ruhában lépett a
józsef-utcai házba. Bájosan, mosolyogva ölelte meg a doktorkisasszonyt,
aki állig érő fekete ruhában fogadta. A két asszony aztán jó ideig
mereven, telhetetlen kiváncsisággal és erőltetett mosolylyal nézte
egymást.
– Veszedelmesen bájos, – gondolta magában Mária.
– Szemtelenül szép! – konstatálta magában a báróné.
– Hírből ismer már, ugy-e? – kérdezte később Jolán.
– Egy jóbarátom, Risztory gróf, több ízben említette előttem a báróné
nevét, – mondta Mária szokott merészségével.
A báróné a Risztory név hallatára oly alázatosan mosolygott, mint a
Bellini Magdolnája.
– Tudja, kisasszony, – kérdezte Jolán, – hogy önt egészen másnak
képzeltem?
– Másnak?
– Azt hittem, hogy férfias szabásu ruhát, rövid hajat és pápaszemet
visel… A helyett egy elragadó szépséget találok…
– Beszéljünk a betegségéről, báróné!
Igen, a betegsége! Ideges volt, álmatlanságban szenvedett,
hallucinációi, nevető és sírógörcsei voltak. Néha rettenetes félelem
fogta el. A rózsa szagától undorodott, a kátrányszagot imádta. Ha
valamelyik utcában aszfaltot raktak le, a szaga kedveért két óráig is
ácsorgott a füstös katlanok körül…
Másnap a báróné délután váratlanul betoppant Máriához, mikor Risztory
éppen ott ült a doktorkisasszony szomoru kis szobájában. A gróf hidegen
meghajolt és távozni akart, Mária egy parancsoló pillantására azonban
leült megint. Érdekelte a doktorkisasszonyt – tisztán lélektani
szempontból érdekelte, – hogyan fognak a volt szerelmesek egymással
szemben viselkedni. Kifogástalanul viselkedtek; a gróf udvarias volt és
fagyos, a báróné szeretetreméltó és szerény.
Harmadnapra is együtt találta a kettőt a báróné.
– Tolakodó vagyok, – mondta Jolán, – tudom, de nem tehetek másképp. Édes
Máriám, legyen elnéző egy szegény félbolonddal szemben. Nem képzeli,
hogy milyen csodálatos, megnyugtató hatással van rám az ön fölséges
nyugalma. Engem csak az ön társasága gyógyíthat meg, semmi más.
A gróf később azt mondta a doktorkisasszonynak, hogy ezentúl majd más
időben fogja meglátogatni.
– Fél a bárónétól? – kérdezte Mária élesen.
– Tudja, hogy nincs okom félni.
– Meglássuk! Nem akarom, hogy a báróné kedvéért megváltoztassuk az
életszokásainkat. Én semmiben sem titkolódzom, az ön barátságát nem
akarom rejtegetni…
*
A gróf azt a megjegyzést tette magában, hogy ellentétesebb két női
tipust képzelni sem lehet, mint azt a kettőt, melyet Mária és a báróné
képvisel. Az egyik a régi tipust reprezentálja. Ez a rokokó Daphne, aki
bájos, csélcsap, jószívü, alattomos, könnyelmü és ravasz egyszerre.
Azonkívül még elmés, babonás, szentimentális és szemtelen. A másik a
jövő asszonya: tiszta, éles, becsületes és öntudatos. Ő egyenrangu társa
kíván lenni a férfinak, zsarnoka épp oly kevéssé, mint rabszolgája.
Mária, bár ezentúl már maga hívta meg a bárónét és érthetetlen
makacssággal ragaszkodott hozzá, hogy Risztory részt vegyen
összejöveteleikben, csakhamar elszomorodva konstatálta, hogy a gróf nem
közömbös Jolán iránt. Tanuskodnak erről azok az elmés és rejtett
célzások, melyek néha elröppentek a báróné szájáról és amelyeket a gróf
mosolyogva fogott föl. Ez a titkos egyetértés bántotta Máriát és szokott
nyiltságával egyszer szóba is hozta a gróf előtt.
– Nevessen ki, de bánt az ön modora. Nem a féltékenység, csak a sértett
büszkeség, vagy ha úgy tetszik: a hiúság beszél belőlem.
– Rémképek gyötrik, – mondta Risztory boldog mosolylyal. – De ha valóban
úgy gondolkozik, miért kényszerít mégis, hogy a bárónéval találkozzam?
– Mert ki akarom önt gyógyítani. Ha nem látnám együtt önöket, akkor
mindig az a gondolat bántana, hogy ön csak a báróné távollétében tud
erős és józan lenni.
A doktorkisasszonyon – (folytatja aztán tovább _Az első fecské_-ről
szóló elbeszélés) – csudálatos változás ment végbe. Ő, aki mindig meg
tudta őrizni fagyos nyugalmát, ideges, zárkózott és kedvetlen lett. Néha
igen rossz színben volt és szenvedőnek látszott, pedig főszépsége viruló
egészsége volt. Néha különös ötletei támadtak. Analizálni akarta Jolán
hatásainak titkát. Mivel bolondítja a férfiakat? Az öltözködésével? Az
ideges modorával? Azzal, hogy beszédközben néha oldalvást hajtja a
fejét? Megérdemelné ez az asszony, hogy saját fegyverével sebezzék meg:
a kacérsággal.
Mikor a báróné egyszer megint fölkereste _imádott Máriáját_, meglepetten
látta, hogy a doktorkisasszony igen elegáns szabásu, bár raffinált
egyszerűségü, világos ruhát visel. Fűző ugyan nem volt rajta, de erre –
a báróné szavait használom – hál’ Istennek nem is szorult rá. A haját is
divatosabban fésülte.
Az este történt, hogy Mária oly fölfedezést tett, mely arcába kergette a
vért. Jolán lakcipője az asztal alatt a gróf angol topánjának
veszedelmes szomszédságába tévedt. A gróf kabátjában egy gardénia
virított és a báróné már több ízben elég világos célzásokat tett a
világra… Mária egyszerre végett vetett a kacér játéknak.
– Adja nekem azt a virágot, gróf!
– Ugyan mit csinál vele? – kérdezte a báróné, aki tudta, hogy Mária
izetlennek találja a nők virág-kultuszát.
– Ezt!
A keblére tűzte, sőt belesimította a ruhája fodrai közé.
– Tudtam, hogy szereti, – mondta magában a báróné.
*
Előkelő fiatal urak zártkörü álarcos bált rendeztek az Operában. A
bárónénak az a bizarr ötlete támadt, hogy el fog oda menni, és Risztory
– aki ujabban megint többet járt a társaságba – megigérte, hogy ő is ott
lesz. Aztán Máriát kezdték biztatni, a doktorkisasszony azonban hallani
sem akart léha tervükről.
A bál napján szóba hozta a dolgot Risztory előtt.
– Igazán el fog menni?
– Nem szívesen, mert maga nem lesz ott… De lekötöttem a szavamat…
Este a gróf unatkozva járt az álarcosok tömegében, mikor egy lángvörös
dominó a karja alá fűzte a kezét. A báróné volt.
– Csakhogy eljött! Már attól féltem, hogy a nevelőnője nem ereszti el…
Szegény Gyurkám! Mi lett magából!
Fecsegve és kötekedve járták körül a termet, aztán leültek az egyik
sarokban, egy óriás legyezőpálma alá. A gróf úgy találta, hogy a
bárónénak ma jó napja van…
Most egy fehér dominó, aki eddig dölyfösen utasította vissza a fiatal
urak közeledését, letelepedett a szomszédságukba. Legyezőjét az állához
szorítva úgy ült ott, mintha várna valakit, – csillogó szürke szeme
pedig féltékeny éberséggel követte a fecsegő pár minden mozdulatát. Most
suttogássá tompult a beszélgetés, Risztory pedig mosolyogva csóválta a
fejét. Végre egy kis aluminiumkulcsot vett ki és odanyujtotta a vörös
dominónak.
– Elhiszi most már? – kérdezte.
A vörös dominó a keblére csusztatta a kulcsot.
– Elhiszem…
A fehér dominó éles tekintetét nem kerülte el ez a jelenet.
A vörös dominó eltünt a tömegben, a gróf még vagy félóráig ülve maradt
helyén, aztán az óráját nézte és otthagyta a bált.
Mikor az előcsarnokba lépett, egy fehérkeztyüs kéz érintette meg a
karját. A fehér dominó volt.
– Én vagyok, gróf… kisérjen haza…
– Hogyan, Mária? Ön az? És én nem tudtam, hogy itt van!
– Láttam, hogy jól mulat, és nem akartam háborgatni…
A doktorkisasszony szófukar volt a kocsiban. Idegesnek és kedvetlennek
látszott. Mikor kiszálltak a József-utcában, Mária a kapu mellett levő
kis tölgyfaajtóhoz lépett.
– Nem szükséges felköltenünk a házmestert, bemehetünk az ön ajtaján is.
A gróf sorra kezdte tapogatni a zsebeit.
– Nagyon kellemetlen, – elvesztettem a kulcsot!
A fehér dominó gúnyosan elnevette magát. Odafenn, a saját lakása ajtaja
előtt, egyszerre megint nagyon barátságos lett.
– Álmos? – kérdezte.
– Legkevésbbé sem.
– Akkor jőjjön be, a dolgozószobámban elbeszélgethetünk még egy félórát…
A gróf aki tudta, hogy Mária nem törődik az emberek itéletével és
ismerte barátnője tiszta gondolkozását, nem akadhatott fönn a
meghiváson, amelyhez hasonlóban már máskor is részesült.
Mikor Mária levetette dominóját, a gróf meglepetten látta, hogy kivágott
fehér ruha van rajta, mely remek karját födetlenül hagyja. A
doktorkisasszony kivágott ruhát viselt!
Tizenöt percig beszélgettek csak – a gróf közbe idegesen nézte az óráját
– midőn odalenn az utcán kocsidübörgés hallatszott. A kocsi a ház előtt,
vagy a közel szomszédságban állapodott meg.
A gróf fölkelt helyéről.
– Valóban, nem alkalmatlankodhatom tovább…
– El akar menni? – kérdezte Mária, aki elálló lélegzettel figyelt az
utcáról fölhangzó zajra.
– El kell mennem…
Mária ekkor fölemelkedett a helyéről és lángoló arccal állott meg a gróf
előtt. A keble viharosan pihegett, az ajkát pedig megremegtette a
mérhetetlen keserűsége. Jó ideig farkasszemet néztek egymással. A gróf
pillantása, ez az izzó és könyörgő pillantás, amelyben már-már
fölvillant a diadalmámor, – oly hatással volt reá, hogy a leány
lehajtotta a fejét és elfordult tőle. Alig hallható, puha hangon mondta,
alig észrevehető mosolylyal az ajkán:
– Ne menjen…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eddig olvastam a kolozsvári fogorvos várótermében. Hogy Mária még mit
mondott Risztory grófnak, azt már nem tudhattam meg, mivel a
rendelőszoba ajtaja kinyilt és egy sápadt arcu, borzas úr vánszorgott
felém, kendőjét arcához szorítva.
Az ajtóban pedig megjelent a fogorvos, egy nagy gonddal öltözött,
aranyláncos úr, aki fényes acélfogót tartott a kezében és rettenetesen
mosolyogva csalogatott befelé:
– Legyen szerencsém! Parancsoljon beljebb sétálni!
Beljebb sétáltam. Előbb még egy búcsuzó pillantást vetettem a verőfényes
rendelő szobára: a borzas úr már akkor fölhúzta a két fekete keztyűjét,
a fejére tette a köcsögkalapját, a hóna alá vette _Az első fecské_-t s
aztán sietve elkotródott.
A következő órában nem törődtem sem az elegáns Risztory gróffal, sem az
érdekes Mária doktorral, sem a kacér Jolán bárónővel. Még az este
elutaztam Kolozsvárról és aztán évekig nem is hallottam semmit _Az első
fecské_-ről.
A nyáron Bécsben jártam. Mikor hazajöttem, Pozsonyig ketten utaztunk a
félkupéban, Pozsonyban pedig beszállt hozzánk egy harmadik úr. A
harmadik úr azon kezdte az ismerkedést, hogy szó nélkül ledobta a
bőröndömet a hálóból és a saját bőröndjét tette a helyére. Én erre
leemeltem a harmadik úr bőröndjét és így szóltam hozzá:
– Ha nem teszi vissza rögtön a kufferemet a helyére, kidobom a magáét az
ablakon!
Ellenfelem ekkor megragadta a bőröndömet és így válaszolt:
– Tessék, de a maga cókmókja az enyém után repül!
Nem mondom el, hogyan oldottuk meg a dilemmánkat, a kalauz és a vasuti
főnök segítségével; elég annyi, hogy Budapestig együtt utaztunk, még
pedig igen feszült hangulatban.
Alig hogy a vonat megindult, ellenfelem egy vastag füzetet vett ki a
zsebéből és olvasni kezdett.
Érsek-Ujváron a vonat megállott egypár percre, az ellenfelem ekkor
kiszállott és a perronon beszédbe ereszkedett egy zsandártiszttel. A
füzetet ott hagyta az ülésen.
– Vajjon mit olvas ez a vadállat? – kiváncsiskodtam.