Sűrűn havazott.
Az idő éjfél felé járt és a József-utcai házsorok homályba borultak.
Csak az egyik kisebb palotában, melyet gazdái ujabban bérházzá
alakítottak át, lehettek még ébren; a földszinten és emeleten lámpafény
szűrődött át az ablakfüggönyökön.
Éjfélkor a földszintes lakásban pisztolylövés dördült el. A lövés után –
mely alig hallatszott ki az utcára – jó ideig várakozással teljes csend
borult a sötét folyosóra, aztán egyszerre riadás támadt a házban:
futkosás és ajtócsapkodás.
Mária akkor még olvasva virrasztott emeleti lakásában, a hová nem
hallatszott el a dördülés. Nem tudott megválni kedves könyvétől, melyet
most olvasott el vagy tizedszer. Az érdekes könyv címe különben: _Hyrtl
– Descriptive Anatomie_.
Letette azonban a könyvet, mikor odakünn hirtelen megszólalt az előszoba
csengetyűje, szemtelen kitartással vinnyogva. Aztán valaki a cipője
sarkával dühösen döngetni kezdte az ajtót…
Inkább csodálkozva, mint ijedten lépett ki Mária az előszobába. Az ajtót
azonban nem nyitotta ki.
– Ki van odakünn? – kérdezte erős, nyugodt hangon.
– Hamar, kisasszony, hamar! – könyörgött kivül egy szepegő férfihang. –
A gazdám keresztül lőtte magát!
– Ki a gazdája? Hol lakik?
– A méltóságos úr, a földszinten… A diványon találtuk – csupa vér…
– Rögtön megyek.
A dolgozószobából kihuzott egy kis böröndöt, amilyenben orvosok szokták
tartani a sebészeti szerszámaikat. Már akkorra előkerült a
cselédszobából az öreg Kata is.
– Hová megy, kisasszony?
– A sebesülthöz.
– Nem okos dolgot művel. A miniszter megengedte a doktorkisasszonynak,
hogy a női kórházban gyógyítson, de a magángyakorlattól eltiltotta.
Mária vállat vont.
– Akkor is segítségére mennék a haldoklónak, ha nem volna orvosi
diplomám. Emberi kötelességemtől nem tilthat el a miniszter. Hozd a
bundámat!
Vállára kanyarította a bundáját és lement a széles lépcsőn a földszintes
lakás ajtajáig, melynek keskeny réztábláján e név volt olvasható:
_Risztory György gróf_.
Az első szobában, a hatalmas sárga ernyő alatt égő állólámpa fényében,
egy széles bőrkereveten, ott feküdt a sebesült eszméletlenül, sápadt
arccal, ökölbe szorított kezekkel. Frakkban volt; a hófehér plasztronon,
a ragyogó gyémántgomb alatt, nagy vérfolt piroslott.
Mária nyugodt hidegvérrel hozzá látott a seb megvizsgálásához, közben
halk hangon kérdéseket intézett a cselédekhez. Később a kis groomot és a
házmesteréket, akik fogvacogva állottak az ajtóban, kiküldte az
előszobába, csak a komornyikot hagyta maga mellett.
– Még él, – mondta aztán.
A lövés a tüdőt érte, a golyó a szív fölött haladt el és benn maradt a
testben.
– Meg fog menekülni? – kérdezte a szolga.
Mária vállat vont.
– Nem tudom.
A doktorkisasszony határozott föllépése és hidegvére szinte hipnotikus
hatást tett az emberekre. Egy óra felé a gróf antiszeptikus kötéssel a
mellén, már hálószobájában feküdt. Mikor az ágyba emelték, halk hangon
megszólalt:
– Nem akarom, hogy a rendőrséget értesítsék… És az ujságokat sem… Senkit
se zaklassanak miattam…
– Ne beszéljen, – szólt rá Mária.
– Nem akarom a botrányt, – szólt a sebesült, de aztán Máriára esett a
pillantása és elhallgatott.
Mária később előfogta a komornyikot.
– Bizonyos benne, hogy a gróf öngyilkossági kisérletet követett el? Én
rám azt a benyomást tette, hogy a lövés egy-két lépés távolságból érte.
A szolga elmondott mindent, amit tudott az esetről. Mikor a lövést
hallotta, be akart sietni a gazdájához, de az ajtó be volt zárva. A
házmester segítségével törték be. A gróf már akkor eszméletlenül feküdt
a kereveten. Senki sem látta a grófot hazajönni. Ha éjjel jött, nem
csöngette ki a házmestert, hanem az utcáról egyenesen benyitott a
lakásába, egy kis tölgyfaajtón keresztül, melyet a hálószobája mögött
levő fülkébe töretett.
– Hol van az a fegyver, amelylyel a gróf magára lőtt?
A sebről itélve, a lövés kiskaliberü fegyverből történt. A revolvert
azonban hiába keresték.
Mária véget vetett a keresgélésnek, kijelentve, hogy virrasztani fog a
beteg mellett, senkire sincs szüksége, a komornyik is menjen aludni.
Később oda lépett az ágyhoz és érdeklődve szemlélgette a beteget, aki
álomszerü kábultságba merült. Körülbelül harmincöt esztendős lehetett.
Karcsu termetü, izmos ember volt. Férfiasan szép, bár kissé már fonnyadt
arcáról a halálos sápadtság nem tudta elmulasztani az elmésség, a
malicia és az elbizakodottság kifejezését.
A lakás berendezése arra vallott, hogy gazdája nagy lábon élő világfi. A
keresetlen elegáncia és a disztingvált izlés jellemezte ezt a lakást,
melynek hatalmas angol kerevetei gazdájuk raffinált elpuhultságáról
tettek tanuságot. A lakásról Mária következtetéseket vonhatott a lakó
hajlamaira és jellemére is. A sok fegyver azt bizonyította, hogy
szenvedélyes vadász, az exotikus vadászati trofeumok arról tanuskodtak,
hogy vadászva járt délszaki vidékeken is. A dohányzószobában csinos
könyvtárt talált, egy futólagos pillantás, melyet a bőrkötetekre vetett,
meggyőzhette, hogy Risztory gróf nem foglalkozik a tudományokkal, a
modern franciákat azonban és főleg az analitikusokat, jól ismeri. Hogy
mindenek fölött pedig nagy tisztelője a női nemnek, azt számos kép és
szobor bizonyította, mely utóbbiakon a doktorkisasszony kiegészíthette
anatomiai ismereteit.
Kiváncsiságának engedve, melyet magában érdeklődésnek nevezett, Mária
nesztelen léptekkel járta be a lakást.
Mikor a hálószoba mellett levő fülkéhez ért, elmosolyodott: két
üvegszekrény a gróf kalap- és cipőgyüjteményét tartalmazta. Hanem azért
hirtelen elkomolyodott: a szeme megakadt egy fehér keztyün, mely a
földön feküdt. Fölemelte. Keskeny kézre szabott finom fehér keztyü volt.
A keztyüből erős mályvaillat áradt…
A fülke sarkát zöld függöny takarta el. Mária fölemelte a függönyt és
most megpillantotta az utcára vezető kis ajtót, melyről az inas beszélt.
E pillanatban hideg léghuzam csapta meg arcát: az ajtó félig nyitva
volt! A kulcs a zárban.
– A merénylő nő, aki ismerte erre a járást… Mikor a gróf a kerevetre
rogyott, a gyilkos esze nélkül elrohant…
Mikor Mária visszatért a beteg-szobába, a gróf nyitott szemmel feküdt
ágyában. Jó sokáig figyelmesen nézte ápolóját.
– Az emeleti doktorkisasszony? – kérdezte bágyadt mosolylyal.
– Az vagyok. De ne beszéljen kérem.
– Akkor hát beszéljen ön… Olyan kellemes hangja van…
– Bocsánat, gróf úr nem azért vagyok itt, hogy önt mulattassam, hanem
hogy ápoljam… A szomszédszobában töltöm az éjt… Ha szüksége lesz
valamire, nyomja meg a csengetyüt…
*
A kézirat, melynek olvasásába belemerültem, ilyenformán folytatja az
elbeszélést:
Elmult egypár nap. Risztory állapota rohamosan javult és Mária azt
mondta a háziaknak, hogy a beteg két-három hét alatt teljesen föl fog
épülni. A golyó benne maradt ugyan a testében, de az nem baj és nem is
veszedelem.
Mikor Mária egyszer megint a beteget látogató doktor komoly ábrázatával
belépett a lakásba, a gróf megszólalt:
– Bájos doktorkám, szabad most már beszélnem?
A doktor láthatólag kellemetlen meglepetéssel, kicsinylően mérte végig
páciensét.
– A gróf beszélhet, de keveset és halkan.
Azzal kissé meghajtotta a fejét és távozni akart.
– Miért hagy magamra? – kérdezte Risztory. – Hiszen önhöz van szavam.
Mária megfordult.
– Mi tetszik?
– Zavarban vagyok, hogyan köszönjem meg önnek, hogy megmentette az
életemet.
– Véget fogok vetni zavarának. A gróf nem marad a lekötelezettem, ha öt
forintot, vagy – ha vagyoni viszonyai megengedik – tizet fizet egy
látogatásomért. A pénzt a kórházi alapnak szántam, mivel magam nem
vagyok följogosítva magángyakorlat folytatására.
Azzal megfordult a sarkán és távozni készült. A gróf elképedve nézett
utána.
– Maradjon, kérem!
– Nem maradok, nincs már itt semmi dolgom.
– Nincs? Majd adok önnek dolgot!