Fontos eseményeket néha csodálatosan rövid idő alatt elfelejtek,
semmitmondó dolgok pedig gyakran érthetetlen szívóssággal ragadnak meg
az emlékezetemben. Így homályosan tudok csak visszaemlékezni egy igen
kedves emberem arcára, aki öt esztendővel ezelőtt halt meg, de tisztán
látom magam előtt – mintha csak tegnap történt volna – azt a
kanáritemetést, melyet huszonöt esztendővel ezelőtt rendeztünk a
kertünkben. Hárman voltunk gyermekek, a kis hugom volt a pap, én voltam
a sírásó. A halott madarat egy gyujtó-skatulyába tettük és elástuk a
mogyoróbokrok árnyékában. A skatulyára sárga cédula volt ragasztva,
német nyomtatással és kétfejü sassal.
Ilyen érthetetlenül erős benyomást tett rám egy kis füzet, amelyben
nyolc esztendővel ezelőtt lapozgattam.
Nyolc esztendővel ezelőtt a fővárosban töltöttem a nyár egy részét és
egy augusztusi napon a véletlen a Váci-utcában összehozott egy
jogászkori cimborámmal. (Cimborámnak mondom, mert a _barát_ cím sok
volna neki, az _ismerős_ pedig kevés.) Az én cimborám akkor ügyvéd volt
és családapa, és bár ujabb időben nem igen törődött velem, most,
szalmaözvegyi unalmában, őszintén megörült a látásomnak.
– Szép volna tőled, ha nálam ebédelnél… Egyedül vagyok a lakásban… A
délutánt eldiskuráljuk, alkonyatkor pedig kimehetnénk együtt a szigetre.
Lusta voltam valami ürügyet keresni, hogy kitérjek a meghivása elől és
nála ebédeltem. Az ebéd jó volt, de a lakása nagyon barátságtalan volt;
a gondos menyecske, mielőtt elutazott volna, leszedte a függönyöket az
ablakról és vászonba varratta a bútorokat.
Fekete kávénál mind a ketten elszomorodtunk. Úgy tapasztaltuk, hogy
nagyon idegenek lettünk már egymáshoz és nem tudunk beszélni egymás
nyelvén. Titokban mindegyikünk szeretett volna már szabadulni a
másiktól.
– Szoktál aludni ebéd után? – kérdezte a gazdám szeliden. – Mert én
mindennap alszom egy órát.
– Majd megpróbálom én is…
A dolgozószobájába vezetett, ő maga bevonult a hálószobájába.
Jó ideig nyitott szemmel feküdtem a diványon, egy kövér dongóra
figyelve, mely egymásután vagy húszszor vágódott az ablaknak, aztán
rettenetes unalom fogott el és mérgemben elnevettem magamat. Mit keresek
én ebben a házban? miért fekszem én most ezen a diványon? miért
ajándékozom oda a fél napomat ennek az idegen embernek?
Olvasni valót kerestem a cimborám könyvei közt. Jogi munkákat találtam,
törvénykönyveket, lexikonokat. Petőfit és sárga borítékos regényeket,
minőket a pályaudvarokon kinálgatnak az utazóknak. Az íróasztalon nagy
csomó írás feküdt, azokat is végignéztem. Egy bekötött, vastag füzet
akadt a kezembe. A kőnyomatu címlapon ezt olvastam: _Az első fecske,
elbeszélés, írta_ *** A második lapon egy jegyzet: _kézirat gyanánt!_
Ki írta ezt az elbeszélést? Hogyan került ide, kisebb és rendes polgári
periratok társaságába? Mindegy! Ha egyébre nem jó _Az első fecske_,
legalább bosszantani fog és akkor már nem unatkozom.
A következőkben elmondok a füzet tartalmából néhány töredéket, amely
megmaradt az emlékezetemben. Azt is – természetesen – a saját szavaimmal
leszek kénytelen elmondani.