kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő
felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné,
pogány török császárnak a rabfelesége.
Óh mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őt ebben a kristálykoporsóban,
hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne
mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orczáján, hogy szépsége vásárra
bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen
arcza! Csak legalább arczát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt.
S az álmodónak csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.
A rabnők előhoznak egy kis szelenczét, abban van egy arany fátyol. Az
egész nem nyom talán többet egy aranynál.
Egy nehezék arany olyan finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot
képes tetőtől talpig eltakarni, mint egy palást.
De ez a finom, vékony aranylepel úgy odatapad minden tagjához, mintha
semmi sem volna rajta, még az arczvonásai is mind oly hiven kitünnek
alóla: az maradt a ki volt; csak egy élő aranybálvány lett belőle, a ki
mozdul és jár.
S hogy még feszesebben álljon rajta az aranypihe: a derekára övet
körítenek.
De nem is őv az, hanem egy olvasó, csat helyett a közepén a feszület van
rajta.
– Távozz tőlem sátán!
Ez meg épen hivogatás volt. Az aranyozott túlvilági alak ismerős
mosolylyal jön hozzá közelebb s meg nem állhatja, hogy mikor őt meglátja
ebben a zárkában, fel ne kaczagjon rajta. A kaczagástól szétreped az
arczán az aranyfüstlemez s most már egész mivoltában látja őt maga
előtt.
Az ő Ilkája az, nem más.
Ha most megölhetné! Csak ez az egy vágya.
A fantóm leveszi derekáról az olvasót. Tán imádkozni fog, keresztyén
módra?
Dehogy azt cselekszi! Sőt inkább letépi az olvasóról az egyes szemeit a
rózsafüzérnek s aztán szemenkint belehajigálja a parázszsal telt
füstölőbe s a fejével bólint hozzá: «Ez a miatyánk! Ez a hiszekegy! Ez
az Ave Mária!» s aztán tovább megint szemenkint: hiszekegy! úr imája!
üdvözlégy!
A tűzbehajított golyócskák izzóvá lesznek ott, s mint megannyi haragvó
angyal szeme, úgy sugárzanak a szentségtörő arczába, a ki egyre nevet és
bólintgat.
Az álomlátó szeretné ledobni magáról azt az átlátszó koporsó-fedelet, s
aztán beletemetni abba a tűzbe azt a bűbájos vétkezőt, a ki minden
mozdulatával, de minden szempillantásával őt öli meg ugyanannyiszor.
Hanem hát a koporsó födele olyan nehéz, hogy azt egy Toldi Miklós sem
tudná ledobni, az ő kezei pedig olyan gyöngék, hogy csak egy kosár
födelét sem birnák fölemelni.
Az a sok rabnő, milyen dévajul kaczag ott köröskörül!
Az utolsó szem is lepergett már az olvasóról: csak a feszület maga
maradt még meg a zsinóron. A csábalak most azt is odaveti a tűz közé.
A zsarátnakon izzó felfeszített alak a halálkinoktól látszott vonaglani;
Damokos Tamás a megváltónak minden végmondását hallani véli, mik a
keresztfán haldokló ajkairól aláhangzottak; düh és keserüség szállja meg
idegeit; izmait, inait emberfölötti erőkitörésre feszíti; sikerül
ledobni magáról a nehéz koporsó födelet, s azzal odaugrik a
rézmedenczéhez, a parázstól izzóhoz, az olvasó gyöngyöktől ragyogóhoz s
felragadva azt két sámsoni öklébe, a fogantyúnál fogva, odazúdítja: – –
igen is az egész nagy kosár tulipánhagymát Kálme asszonyság és
lubiczkoló rabnőinek a nyaka közé…
A fürdő hölgyek e tulipántos felköszöntésre, de még inkább az égből
cseppent férfinak a látására iszonyú sikoltozásnak eredtek, s nosza
rejtegették az arczaikat a tenyereikbe. Csak Kalme nem takargatta a
képét szeméremrejtő kézzel, hadd égjen azon a haragnak lángja teljes
lobogásában!
– Fogjátok meg a vakmerőt és korbácsoljátok halálra! kiálta istennői
durczával, félig befont hajtekercsét ökölre szoritva, mintha az is
korbács volna. Mire a rabnők csoportja nagy sivalkodással rohant rá
Tamásra minden oldalról.
Az pedig csak állt ott, mint Lót felesége, sóbálvány korában, elámulva s
azt sem tudva, égen jár-e, vagy a földön? Vajjon ez is álomlátás-e még?
A dévaj mænadsereg körülfogta, üstökébe kapaszkodtak, karjait hátra
csavarták, s ő csak állta mindezt csendesen, mint a megbénult, a ki se
kezének, se lábának nem tudja hasznát venni. Azt is eltűrte, hogy az
egyik hölgy hajából kitépett selyemszalaggal a hátrafacsart ökleit
egymáshoz kötözze. Hanem a mint az a feketebőrü leánycseléd egy
irgalmatlan nagy bőrkorbácscsal reá rohant, egyszerre visszatért a
szivébe a lélek; nagyott sikoltott, szétszakítá az öklére tekert
selyemszalagot, s azzal hirtelen nyalábra kapta a fekete rabszolgálót,
mint egy gyermeket s a fejét a hóna alá fogva, annak a lábszáraival,
mint két cséphadaróval, úgy szétverte az egész rátámadó asszonynépet,
hogy mind elfutott az a bokorba; végre pedig a verekedő eszközül
használt szerecsennőt visszadobta a vízmedenczébe, s akkor aztán oda
állt annak a szélére s kevélyen kifeszitve széles mellét s megrázva
büszkén felemelt fejét, így szólt a kadinához:
– Én nem vagyok gyáva rabszolga czenk; hanem igazi magyar nemes! Hivass
ellenem férfiakat, hozzanak kardokat, vágjanak darabokra; de az én
testemet korbácsütés nem éri, amíg élek!
A kadina elbámult a merész szavakon; ez a délczeg alak megigézte.
Visszaemlékezteté azokra az őshonában lakó vitéz murtizigátorokra; akik
közül soha még ellenség foglyul egyet sem ejthetett, mert mindegyiknek
ott van az öve mellett a görbe kés, a minek a sarlóéle arra való, hogy
ha nincs menekülése a hősnek, maga vágja el a nyakát. Ezek voltak az ő
rokonai.
– Hagyjátok őt! parancsolá a hölgyeknek. Ne hívjátok az őröket. Magunk
tartunk törvényt fölötte. Azt mondja, vitéz volt: megérdemli, hogy kard
által haljon meg. Te, vakmerő férfi, most lépj be oda, abba a köskbe és
várd el további sorsodat.
Tamás megfordult s bement a czifra nyári lakba, anélkül, hogy csak
egyszer is visszafordította volna még a fejét.
Kevés idő vártatva utána jöttek az asszonyok; felöltözve és arczaik
lefátyolozva.
Kalme maga felült a kösk közepén levő diványra; a többi hölgyek
félkörben letelepedtek körülötte a puha szőnyegekre.
– Jőjj ide és beszéld el életed történetét; parancsolá Kalme Damokos
Tamásnak.
A délczeg ifjú a rabszolga köntösben is daliás alak volt, s a nyomort is
megaranyozza a büszke férfitekintet. A nők szeme mind rajta függött; de
a ki leginkább el nem ereszté egy pillanatig is tekintete elől, az Kalme
volt.
Mikor hazájáról s annak szabad népeiről beszélt Damokos Tamás, az
asszonyokról, a kik a férfiakkal egy becsületben vannak, arról a titkos
érzésről, a mi a magyar föld lakóját hazájához vonzza: hát akkor egy-egy
elfojthatatlan sóhajtás támadt szavaira, és mikor leírta fogságra
jutását, sok szenvedéseit, bizony könybe lábadt az asszonyok szeme: de
valamennyié.
Még a büszke kadina is tenyerébe hajtá fejét, olyan nehéz lett az
azoktól a regéktől, miket a rab vitéztől hallott.
– Megértők sorsodat; kimehetsz előlünk. Várd el az itéletedet.
Tamás elhagyta a kösköt, s aztán hozzálátott, hogy legelébb is azt a
kárt helyrehozza, a mit bolond fővel a kertésznek tett. Kihalászta a
tulipánhagymákat a vízből s gereblyével szépen elegyengette a dulakodás
nyomait a virágágyak között: mire Kalme és asszonyai előjöttek a
köskből, már helyre volt hozva minden kártétel.
– Hallgasd meg itéletedet: mondá Kalme kegyesen. Életedet meghagyjuk,
sőt kemény sorsodat enyhíteni akarjuk. Tudd meg, miképen?
Kalme e szavaknál olyan közel lépett Tamáshoz, hogy a vékony aranyos
fátyolon keresztül a forró lélekzete érte az arczát. Suttogva beszélt
hozzája. Azonban Tamás minden szavára kemény, jól hallható hangon
válaszolt, miszerint mindenki tudhassa, hogy ő igazjáratbeli ember.
– Te azt mondád, szólt Kalme, hogy minden iskolát kijárt, tanult, tudós
ember vagy? Tehát írni is tudsz?
– Igenis, hogy tudok.
– Úgy van az az én hazámban is. A férfiakat mind megtanítják betüket
írni: de a lányokat csak a betüket elolvasni. Azért én eltudom olvasni a
mčhdruli írást: de leírni nem tudom.
– Akkor mégis többet tudsz, mint én, mert én tudok ugyan írni és olvasni
magyarul, meg diákul, egy kicsit görögül is; a góth betükhöz is konyítok
valamelyest; de a mčhdruli írásnak soha hírét sem hallottam, azt se
írni, se olvasni nem tudom: mert azt az én hazámban nem ismerik.
– Ha olvasni nem tudod, az nem baj. De hogyha kezed járatos a toll, vagy
a nád, vagy a karczoló tű, vagy az ecset forgatásában, úgy bizonyára
egyik betüt a másikról le tudja másolni, ha eléd teszik.
– Az már meglehet. Azt mondom rá az egyszeri székelylyel: «még nem
próbáltam, hogy tudok-e hegedülni? de meglehet, hogy tudok».
– Hát példaképen tekints ide. Kalme lecsatolta karcsu derekáról a
karmazsinpiros marokin bőrövet, melyre domboru rajzokban mindenféle
kacskaringók voltak aranyfestéssel formálva.
– Látod: ez a mčhdruli írás. Ez egy mondat az alkoránból.
Annak a mčhdruli írásnak (a mi a cserkeszeknél a nemzeti kalligrafia)
betüi semmihez sem hasonlítanak olyan nagyon, mint azokhoz a
zsinorkacskaringókhoz, a mik a magyar dolmányra elül-hátul felvarrva
láthatók. Meglehet, hogy ha egy ilyen zsinóros magyar a cserkeszek közé
tévedne, ezek annak a dolmányáról csodadolgokat tudnának leolvasni.
Azért ezek az írásjegyek pompásan diszítik a préselt marokint, sokkal
inkább, mint az arab, vagy akár a török talik írás betüi, vagy a tatárok
szarkalábjai és az örmények szerteszétágazó ákombákjai.
– Le tudnád-e ezt erről az övről írni?
Damokos Tamás vállat vont. E bizony nem szentírás.
– Ha rávetném a fejemet, miért nem?
– No hát tartsd ezt az ővet most magadnál, s rejtsd el egy múza-pálma
fiatal hajtásának a közepébe. Mikor aztán holdvilág lesz, vagy pedig
pitymallatkor, a midőn még mindenki alszik, vedd elő, s ezzel a hegyes
késsel karczold fel ezeket a betüket, jobbról balra kezdve, ennek a
kösknek a falára. A fal veres, a karcz fehér lesz, elolvasható. Holnap
reggel lejön a murza ide, az abdesztán mosakodást végezni. Meglátja ezt
a felkarczolt irást itt a falon. Közel légy akkor. A murza fel fog
kiáltani: «Ki karczolta ezt az írást ide erre a falra?» Te akkor lépj
elő bátran és mondd meg neki: «én karczoltam azt oda!» A többit azután
várd be csendesen. Meglátod, hogy mi történik? Ha van bátorságod hozzá,
megteszed; ha nincs, abba hagyod. Ha mersz a sorsoddal megküzdeni,
kiállhatsz; ha nem mersz, elbujhatsz. Én nem árulom el senkinek, ami itt
történt. Hogy biztosságban légy, neked adom ezt a kis görbe késemet.
Ilyent hordanak az én bátyáim maguknál, hogy a rabszolgaságtól magukat
megóvják. Most pedig rejtsd el magad oda, ahonnan előjöttél.
Kalme ott hagyta Tamást a cziprusbokroktól rejtve s hölgyeivel együtt
visszavonult a palotába, énekszó, lant, koboz elhangzott. Tamás
visszafeküdt a kas alá s bevárta csendesen, míg az eunuchok őrjárata
előjött, kinyitogatni a kertajtókat, hogy a kertészek, bosztandsik és
izoglánok újra bejöhessenek. Mikor a bosztandsi basi előkerült, már ott
találta a virágágyak között Tamást, gereblyézve.
– Csak látszik, hogy legszorgalmasabb valamennyi között az én Tamás
szolgám.
Másnap kora hajnalban lejött a murza az abdesztán mosakodást végezni a
kerti köskbe.
Tamás ott kapargatta a körtefák derekáról a tarjagot, s vizsga
figyelemmel nézte a murza orczáját.
Hiszen tanulmányozásra méltó pofa is volt az: széles és lapos, nagy,
kiülő ökörszemekkel, a mik egymáshoz igen közel állottak, a közbeeső orr
azonban olyan pisze volt, hogy annál fogva ugyan nem lehetett volna őt
vezetni. Ennélfogva aztán a szájának sokkal több hely jutott, mint a
mennyi a szépségre megkivántatik, s hozzájárult még az a hiányosság,
hogy a széles ajkon alig berzengett itt-amott öt hat szál bajusz, mint a
kandurnál.
Azután, ahogy minden ilyen óriásnál szokott lenni, az érző idegei olyan
lomhák voltak, hogy amíg a szemeivel valamit meglátott, nagy idő telt
bele, hogy az arra támadt érzés az arczvonásaiban kifejezze magát, s az
is olyan finta kifejezés lett, hogy a ránézőnek nehéz volt kitalálni,
vajjon haragjában agyarkodik-e az most, vagy örömében vigyorog?
– Ki karczolta ezt ide a falra? ordítá Buzdurgán az ott kapargáló
Tamásra, amint elébb a szemeivel megbámulta apróra a kacskaringós
cserkesz írást, s aztán széthuzta a száját, fogait kivicsorítva (ki
tudja, mosolygás-e ez nála, vagy emberevési szándék?)
Tamásnak bizony megrezzent az ina erre az ordításra.
– No csak ne szepegj! mondá neki Buzdurgán. Hiszen csak suttogtam most!
Mászsz közelebb! Ki írta ezt ide a falra?
S a szemei keresztbe álltak, s a fogai csattogtak hozzá.
S hogy a rabszolga nem sietett elég gyorsan, kinyujtá eléje hosszú kezét
s megfogta az orrát, annálfogva húzta közelebb.
– Milyen nagy orra van a czudarnak! Olyan mint egy vaddisznónak az orra.
Buzdurgánnak elég oka volt, hogy irigy legyen rá.
– No hát beleverjem az orrodat ebbe az írásba? Látod? vagy nem látod? Ki
írta ezt ide?
Tamásnak eszébe jutott a kadina mondása: «ha van bátorságod, megteszed».
De hát hogy ne volna.
Már is magasra emelte az orrát.
– Én írtam azt oda.
Erre a szóra Buzdurgán a két térdére tette a két tenyerét, így görbíté
alá a hátát, hogy a nagy pofájával egyenesen szembe nézhesse Damokos
Tamást.
– Te írtad ezt? Te magad? Nem hazudsz? Hát le tudnád ezt még egyszer
írni?
– Le biz én.
Azzal Tamás fogta a kaparó-vasát s annak a hegyével rendén leírta az
egész sort az út porondjába. Éleseszű volt: bár nem is értette a mčhdrul
írást, amit egyszer leírt, azt el nem felejtette.
Erre Buzdurgán murza akkorára feltátotta a két sor fogát, olyat ordított
mellé, s úgy terjeszté ki a két karját, hogy Damokos Tamás most már
csakugyan azt hitte, hogy meg akarja őt enni.
Ő pedig, a milyen gyors volt, mint a párducz, hátraszökkent, s kirántva
kebléből azt a görbe kést, marokra fogta azt, s azt mondá a murzának:
– Meg ne gyalázz! mert elébb ezzel a késsel elvágom a torkomat.
Buzdurgán előbb megbámulta a görbe kést, s miután meggyőződött róla,
hogy az csakugyan görbe kés, egyszerre rémületre hosszabbodott arczczal
kiáltá, reszketőssé vált hangon Tamásra:
– Jaj fiam! el ne vágd a nyakadat azzal a késsel! Nem akartalak én
bántani: csak meg akartalak ölelni. Ne félj tőlem, édeském, fiacskám.
Kaftánt adok, salavárit adok, selyembe takargatlak, lépes mézzel
etetlek, csak el ne öld magadat. Fiammá fogadlak, gyaloghintóban
járatlak: olyan jó dolgod lesz nálam, hogy az édes anyádnál sem volt
jobb. Ne bolondozz azzal a bicsakkal.
– No hát! mondá Tamás daczosan; mit akarsz hát velem?
– Megmondom egy szóval. Valamennyi rabszolgám közt legelsővé teszlek. Te
parancsolsz valamennyinek, teneked meg senki. Akkor dolgozol, a mikor
akarsz. Mindent tehetsz, csak el nem szökhetsz. Kapsz tőlem külön házat,
a miben lakhatol; a hányszor ebédelni akarsz, csak küldj a szakácshoz!
mit iszol? hozasd! Ha feleségre van szükséged, csak annyit mondj, hány
kell? Még fizetést is adok, s azt, ha akarod, haza küldheted az
atyádfiainak. Olyan jó dolgod lesz nálam, hogy soha többet a rongyos
pereputtyaidhoz vissza nem kivánkozol.
– De hát most mégis szeretném tudni, hogy mivel szolgáltam én rá erre a
nagy dicsőségre?
– Megérted fiam azonnal: csak nyisd ki a füledet és csukd be a
bicsakodat. Ülj le ide mellém a fübe. Vigyázz, hogy meg ne csipjen a
hangya. Hát azt tudod úgy-e, hogy én nekem van a leghiresebb bőrgyáram a
világon. Az én bivalybőrömből készitik a pánczélokat, az én marokinomat
viszik fejedelmi palotákba a frankok és egyéb gyaurok birodalmaiba, a
kik lábas székeken ülnek, s a könyveiket beköttetik, épen úgy, mint az
igazhivők templomaiba, a hol azokat szőnyegek gyanánt leterítik; az én
korbácsaim osztják az igazságot a jeges tengertől elkezdve a
Verestengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a
moszkó, meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök papucsnak, az
én kordoványomat a magyarok sarunak. – És ezért mégsem az én hirem a
legnagyobb a világon: nem a «buzdurgán» név a legragyogóbb a bőrök
között; mert van a csecsenczek közt egy bőrgyáros, a ki azokat a hires
övöket és tüszőket készíti, a mik drágábbak az aranynál. Ez veszi el
előlem az erzerumi vásárt, a hol az örmények, cserkeszek, oszszetek,
mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő
bőreire ilyen szép kacskaringós irásban vannak aranynyal ezüsttel
rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik
őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem
tudtam szert tenni olyan rabszolgára, a ki irni tudja a mčhdruli
ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás
meg az irás közt tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön
lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint
én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt
tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen
ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betüt
kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, a kik ezt az irást tudják,
olyan kutyahitüek, hogy a mint egyet közülük a harczban vagy éjjeli
megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a lánczot kezére tehetnők, kirántja a
görbe kését s elvágja vele a nyakát s azzal porba esett a pecsenyém. –
Értheted már most, édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged,
azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a mčhdruli irást! Úgy-e
bár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják.
Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári
fő-medreszben.
– Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! majd
meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenczeket az erzerumi vásárból?
Micsoda? Még Bagdadból is! De még Aleppóból is.
(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy
nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész mčhdruli alkoránból,
azt is csak úgy tudom, mint a tyuk az ábéczét!)
Hanem hát már benne volt. Uszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?
Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba,
hogy hozzanak a számára pompás öltözeteket s nagy rimánkodásába került
Tamásnak, hogy azt a grácziát elengedjék neki, a mi együtt jár a
turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berberbasi simára leborotválja a
koponyáját; jó lesz az így is.
Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a czifra ruhákat
ráadták, a mi csupa prém és paszománt volt.
– Nem bánom: napestig kész vagyok a te bőrödre arany mondásokat festeni;
hanem azután engedd meg, hogy este megint kijöhessek a kertbe dolgozni.
Ez a munka én nekem a gyönyörűségem.
De még meg is dicsérte ezért a kivánságért a murza.
– Ember vagy fiam! Ilyen szolga kellene nekem sok. Látjátok ti többi
kutyafülüek! Ez nem azt cselekszi, a mit ti, hogy a mint a muezzin estét
ordít, rögtön abba hagyjátok a dolgot; hanem a mikor az egyik munkájába
belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betüket ír a
szakmányban, este gyönyörüségből neki áll kapálni. Ne félj, fiam,
megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a
talpára leszámlálni a botokat.
Tamás köszönte szépen ezt a szivességet: nem kiván belőle.
– Nem kivánod? Pedig én azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb gyönyörüség
a világon.
Buzdurgán felvezette a maga kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára.
A nagy négyszögü tér, a mit a palota négy szárnya képezett, olyan
tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még
csak egy füszál sem volt látható; – a középső napkelet felé fordult
részén volt a széles lépcsőzet, a min a palotába fel lehetett járni, s
ennek a tornáczából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, a melyen
folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert
azokon a vasajtókon belül, a mik e folyosókról nyilnak, dolgoznak azon a
munkán, a mi Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök
aranyozásán, virágokkal és betükkel itt festik azokat tele. Ezt a
tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte
ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár
alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.
Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le
kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig épen csak
négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson
a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni.
Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő timárbasinak, lelkére
kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs.
Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az
arany czikornyákat, aztán miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell
azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt
mívelte.
Este felé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia szőlőt, mihelyt
egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az
előtte fekvő bőrt ütögesse kalapácscsal. Ennél sokkal kellemesebb a
kertben kapálni.
Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret,
sorbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre
feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?
A mint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának oda tettek eléje egy
övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a mčhdruli mondást.
Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa
kacskaringókból állnak a betük; de estig mégis csak elkészült meglehetős
sikerrel.
Erre, a mint a muezzin a napot elbucsuztatta, bejött a mühelybe a murza.
Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét s
olyat csókolt az orczájára, hogy az majd megsüketült bele.
– Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük
az erzerumi vásáron a csecsenczeket. – Nagyon jól van fiam! Holnap
mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az alkoránból.
(Másfélével ám! gondolá Tamás. Ha tudnék másfélét! De ebből az egyből
áll az egész tudományom a pogány szentirásból.)
– Nem, uram, ez még tökéletlen munka, kifogásolá a dolgot ravaszul. Nem
vagyok vele megelégedve: kell hozzá egy néhány hét, a míg a kezem úgy
belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint a milyen a
mustrája.
– A mustrája? kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. Hát
hol láttad te ennek a mustráját?
Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán
helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem
vétek.
– Hát biz én azt a fehérvári collégiumban, a muzeumban láttam.
Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.
– No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári
nagymedreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve
csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye
alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kivül. S ilyen öve van neki
huszonnyolcz: a hold minden napjára más-más.
A murza nagyot fujt.
Tán csak nem fogott neszt?
Azt mondják a czethalról (a ki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába
beleütik a szigonyt, kell neki öt percz, a míg az értesítő ideg egész a
fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul s aztán megint
másik öt percz, a míg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az
utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. – Ilyen czethal volt a
szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonynyal, de kell neki rá
egy hónap, a míg féltékenynyé lesz miatta.
– No hát eredj most a kertbe kapálni.
Tamás lerakta a czifra ruhát, felvette a kertész-gunyát s kiment kapálni
a kertbe.
A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan.
A mint Tamás a nagy vízmedenczéhez ért, a hol azt a furcsa álmot, meg
azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a
muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajjon nincs-e még ott a
kadinának az öve, a mit tegnap odarejtett. A mint lenyult a
levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el
érte a kadina. Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a
bizonyos övet.
Hát a mint kihuzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen
másszinű öv: a tegnapi karmazsinszinű volt, ez pedig égszinkék. Aztán a
cziframondás is egészen más betükből van összerakva rajta.