tövises hegyével az egész cziframondást a kék övről, ezt azután nagy
hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről
mindaddig rajzolgatta a porondba a czikornyákat, míg könyvnélkül
megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már
akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza
ismét a murzával a kastélyba a festőmühelybe.
Ezuttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab ujdonat
égszinkék marokinra ezüsttel.
Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába
ütötte a fejét meghókonyodtában.
– Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben
találtad?
– Ott biz én. Van ott a muzeumban ilyen huszonnyolcz; a hold minden
napjára más-más.
– No! Ne lássam addig a mekkai kaábát, a míg a fehérvári nagy medreszt
meg nem látogatom.
(«Én is ott leszek akkor!» mondá magában Damokos Tamás, elfelejtkezve
rab voltáról.)
HOGY HOZZÁK TÁNCZBA A TÖRÖKÖT?
Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krimiai
állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki
siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves
fogságból; mert nem tréfa dolog az, hogy igazhitű keresztyén ember
minden nap pogány alkorán mondásokat másolgasson mčhdruli irásban olyan
mustra után, a mit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen
visel.
Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart előre
menni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan
eloldozgatná azt.
Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak:
– No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehévárra. Irj két
levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg
Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajának csak azt ird, a mit
már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán ő felsége, kinek Allah
nyujtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága
kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd
Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalom-leveleket adván
neki is, meg nekünk is, a kik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem
is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.
Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden
ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül, de Boldizsár bá csak
azt mondta, hogy «ne kinálj te neki egy batkával se többet, meglátod,
hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele».
Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának:
– No már most édes ragyogó csillagom: irj egy másik levelet a te
tutorodnak, Apor István uram ő kegyelmének is. Ezt majd én dictálom.
Kezd el: «Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!»
Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a
padlóban.
– De már ilyen megszólítást csak nem irok ő kegyelmének!
– Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, a mit én
diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a
felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak
irjad te, a hogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gáliczkő?
Megállj, majd új calamust csinálok, szép fáin irást tégy, a hogy az
asszony-ember a szerelmesének küld érzékeny izenetet. De tán jobb is
lesz, ha én magam elébb leirom azt a levelet; te aztán magadban
lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon dictálom, megég az
arczod a szégyennek miatta.
Tehát elkészíté Boldizsár bá papiroson a levelet, a mi eképen szólt:
«Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot
nyitott a számomra, hogy valahára egymásé lehessünk. Az én uramat, a
kihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de a
kivel soha egy örömnapja nem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom
rosszabb vala a purgatoriumnál, elfogta a tatár. Mi nekünk kettőnknek
ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata
kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom
legyen s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte
el legkivánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól,
hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes
boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még
meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a
váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle
valóság. Mert ha esztendő egy nap elmulik Damokos Tamás elfogatása után,
akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle és
bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk.
Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihaját mindenféle
szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak.
Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj
miatta, ha ránézek azokra a genge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a
bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene
tatár fogára adnunk, holott mennyivel jobban eltudnók ezt mi a magunk
örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én
varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos
aszuval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért
csak okosan bánjék el kegyelmed a tihajával, hogy ő rajta muljék el a
kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros
orczáját százszor meg ezerszer igaz szeretettel.»
– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyám uram, mondá Ilka asszony, mikor
ezt a levelet lemásolva, pennáját kiverte az asztal széléhez, ha a
miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna
elmondanom, (a hogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna
annyi lelki kinomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leirni. Azonban
az utolsó két sort nem is irtam ám le.
– De pedig azt is odaird, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz,
meg a fogfájás. A nélkül nem valóságos ez a levél.
– De hogy irjam én le azt a szót «csókollak» egy idegen férfinak?
– Hiszen ne félj, soha sem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe:
sőt inkább visszahozom én ezt te neked, mihelyt elkészült vele a
gáliczkő s akkor a tűzbe dobhatod.
– De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor
ilyen fertelmes mondást leir vele a toll…
– Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem
veresedik az meg száz esztendő mulva sem, mert gumi arabikum van benne.
Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen.
– No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami
bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát s úgy
ölöm el magamat.
– No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig
irasd fel az iródeákoddal erre a két kopertára a két urnak a titulusait:
Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne
legyen a te kezedírása.
Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen
megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek czímzett borítékba csúsztatta
bele az Apor Istvánhoz irottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet
béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós
gyűrűjével.
– Meglátod, hogy gáliczkő lesz ebből.
Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyirta a bajuszát, székely
zekét, harisnyát, tört bőr-sarut öltött magára; nyakába akasztott egy
zsiros szeredást, kölcsön kérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot
az öreg gazdától s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától
kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota?
Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha
nem tudna más nyelven, mint székelyül s a palota előtt strázsáló szász
gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a
csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is
egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez;
ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.
– Hát kied az az Akmet basa? kérdé bebotorkázva.
A tihaja kicsiny, czingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott
arabs.
– Látod; buksi!
– Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy «török basa, nagy a hasa»; hogy
maradt kied ilyen keszeg?
– Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?
– Ejnye no. Soha sem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki
elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle
csudát láttam.
– Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy
téged küldtek ide?
– Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik.
– No hát ki küldött? mondd el.
– Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy
goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán
küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán,
vagy mi?
– Ördög bujjék a kelepelő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött?
– Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött?
– Ki az a te nagyasszonyod?
– Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én
nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tülem, hát csak
tudni kell kiednek, hogy ki irja ezt az instancziát?
– Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, a míg
fel nem bontom. Adsza a levelet.
– Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az
Están urnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a
balabbikat meg a balcsizmám szárába dugám, s már most nem tudom, hogy
melyik légyen a bal, melyik a jobb!
– Óh, hogy a ménkő csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?
– Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek:
hat lovon járnék.
– Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?
Czirjék nagy küzködéssel előkereste a két levelet a két csizmaszárból.
Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette.
– De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának.
Akmet bég kikapta a neki czímzett levelet Boldizsár kezéből, a ki
egészen odaállt az orra elé.
– Jól van! Most állj oda az ajtóhoz és meg ne mozdulj! Befogd a szádat:
ne fújd rám a foghagymás kolbásznak a szagát.
– Aújnya! Kied talán próféta epret evett, hogy még azt is kitalálja,
hogy mit evett a székely ma?
És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek s az
egyik szemét be is húnyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit
fog az most mindjárt mívelni, ha azt a levelet (a mi nem neki van írva)
elolvassa.
Akmet bég a diványon ült akkor, a midőn a levelet felbontotta, a két
lábát törökösen maga alá szedve. A mint elkezdte a levelet olvasni,
egyszerre csak kirugta maga alul az egyik lábát, a mint tovább ment,
menmeg a másikat; aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt
talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után s nagyokat
dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a
cserszine csokoládészinüre vált; elkezdett toporzékolni dühében. –
Boldizsár csak nézte ezt nagy delectátióval, s aztán mikor látta, hogy
nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját s elkezdett
rajta kedélyesen furulyázni.
– Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem furulyázol?
– Hát azt gondoltam, hogy a «boriczát» akarja kied tánczolni.
– Majd tánczoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat
mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem
szól.
– Nám mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után
kapkodott, a melyik zsirosabb volt.
– Hozd ide, hol a másik?
– Nem én addig, a míg az egyiket vissza nem adja kied.
– Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az iródeákjára
vágasson tizenkettőt, a miért a kopertákat elcserélte.
– Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok
cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván.
– Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket:
ez szól az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a
koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt
levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem
adod százért!
– Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se
látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Soha sem hazudok én igazán. Ha
peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki,
hogy soha sem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né!
Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.
– Elmehetsz már Isten hirével! Mire vársz még?
– Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem
a nagyasszonyom: «no te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa
urnál!» hát mit mondó legyek neki?
– Vagy úgy? Dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, oda dobott egy
félpiasztert Boldizsárnak, a mit az elkapott a nagy kalapjával röptében.
Itt van! Igyál rajta egyet!
– Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez
kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No ezt hazaviszem a
gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa
uram ezer annyit, (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az Isten, jártában,
keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga
országába haza; adjon Isten kiednek bort, buzát, bölcseséget, jámbor
csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz
nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez árnyékvilágból…
– Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! Riaszta rá
Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a
legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgy, hogy ha
ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont
üstökczibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna.
Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba
csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász
alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, a mitől az megijede, azt vélvén,
hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán már egyszer Boldizsár kinn
volt a piaczon, akkor abba hagyta a futást: a szájába vette a
tillinkóját s nagy gyönyörüséggel billegette el rajta azt a szép székely
nótát, hogy «aluszol-e te juhász? Hej dehogy aluszom». Hagyták menni
békén.
Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a czigányutczára szaladt
levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánczkapun,
nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen
sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában.
No, hanem az szép találkozás volt, a mi erre következett Akmet bég és
Apor István között! Én nem tudom, mert nem voltam ott; de csak
elképzelem, hogy mikor a nemes úr szokás szerint délután ellátogatott a
tihajához, a kinél mindennapos volt fekete kávéra, hogy micsoda
szemekkel nézett az rajta végig.
– Ejnye de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, úgy-e?
Szeretnél úgy-e, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal
kivarrva, úgy-e? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre!
Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság
jussán őt egy díszkaftánynyal akarja megajándékozni.
– Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az
lehet valami jó! Magam is megiszom, a mikor nem látják.
Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy
olyan faedényt, a miről a magyar azt énekli, hogy «aszuszőlős átalag,
jaj de régen láttalak!»
– Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, a ki
szalmaözvegy; a kinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát és nem
jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? szeretsz-e
macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én
ki a te két szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet!
A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos
dologban töri a fejét. Ez az ő gyönge oldala.
Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja
maradékát s odahajolva a joldásához, azt sugá neki a fülébe:
– No hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a
lovas stafétát tatár Krimiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást
Perekopig; elfogadtatik a kinált váltságdíj érette: kétezer arany! a
minek egy tizede az enyém, két tizede a kháné, a többi a murzáé. Egy
hónap mulva otthon lesz a várában Damokos Tamás.
Apor István uram boszusan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a
gézengúz, a ki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen
még becsületesen fordítani?
Nem iszol te abból a tokajiból!
A tutor nem értett belőle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, a mit a
bég elolvasott.
Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vetődött haza gyalogsorban
Mikó-Ujvárra.
Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére
(azt lóháton hozták), a miben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik
a kinált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az
urát érte.
Jaj, milyen nagy örömsirással fogadta Boldizsár bát a szegény jó
asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta:
«olvassa kegyelmed a tihája levelét!»
– Tudom én, édes mézem, mi van benne? ha nem olvasom is; – én pedig
visszahoztam neked azt a másik levelet, a minek megirása neked annyi
sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül:
sokszor elővegyük s nagyokat nevessünk rajta!
MUNDUKA RAVASEL.
Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött öt lovas
hintóval Mikó-Ujvárra s még a dobogó hidon elkezdett valamit kiabálni,
de a mit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, ujra
kezdte.
– Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Meg van már Damokos
Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura!
Én hozom a szabadságát!
Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott
hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában.
– No no! Mondá erre Boldizsár bá. «Lassan a testtel!»
A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, a a mint azt a zajt
meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát
megszünt lobogtatni a kezében s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta
benne azt a sok török szarkalábat, de a miknek közepette piros tintával
pingálva maga a név ugyan olvasható vala: «Tomasius Damokos de Newtood.»
Ez már itt van!
«Itt van már a mi Tamásunk.» Mondá Apor István s olyan ragyogó orczával
tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértetbe jött, hogy kezet
nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá,
hogy elment a kedve a kézszorongatástól.
– Itt biz’ a «rák a levélben», mondá Czirjék; de nagy út az odáig, a míg
azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába.
Mint a féle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni.
A míg pedig azt az irást (visszájáról) kisilabizálta, sok fejcsóválást
mívelt azalatt.
– Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg belőle, hogy a Tamást
csak Perekopig hozzák ki s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany
váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem
utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni
magával, se puskát, se pisztolyt.
– Jól van, jól, mondá Apor; de ellenben meg van hagyva mindenütt a
bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat
fegyveres lovast adjanak egy csauszal együtt kiséretül a pénz vivőinek;
hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a
hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt.
– Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a spáhi uraknak, meg
a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban
rá merném én bizni magamat az én hóka lovamra, meg a kovás puskámra,
mint arra az egész kiséretre.
– Már pedig az így van elrendelve. Ez kötött marschruta: ettől el nem
szabad térni.
– Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy
cseppet; mert nem tréfa dolog ám kétezer aranynyal, puska, mordály
nélkül keresztülútazni Moldvaországon.
Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna
Perekopba.
– Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell
gondoskodni. Mondá Boldizsár bá.
Ilka asszony rögtön futott az övéről lekapott kulcscsomóval, kiadni az
éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.
– Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstölőből;
mondá Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül
voltak a kamrában, azt mondá: «nem akartam az előtt a másik előtt
szólni; de én nekem most épen eszembe jutott az a mese a révészről, a
kinek egy folyón egy farkast, egy kecskét, meg egy káposztát kellett
átszállitani, még pedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át
a lélekvesztőjén, az alatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a
kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám
magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a
várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas
a kecskével, ha pedig ő rá bizom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást
kiváltani, akkor a tulsó parton lesz a kecske a káposztával!»
– Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.
– Ez az egy virtusom van, a miért szeretem magamat.
Midőn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az
étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy
a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést
másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája:
– No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégis csak kitalálta
végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, meg a káposztát is
egyik partról a másikra, a nélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az
imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem
engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen
Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így már most a farkas
is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad.
– No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zuzáját.
(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt mi nálunk az a szokás még mai
nap is, hogy mikor azt a drága jó lúdgégés[2] levest kiosztják, annyi
szerecsendiót reszelnek föléje, a mennyi elég egy magyarnak, hát még
azon feljül a mi aprólékja van a kácsának, lúdnak, a májával és
zuzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, a nélkül, meg paprika
nélkül nem volna igazi a leves.)
(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, a mi azt mondja, hogy
«hamis a zuzája!» Valakit a lúd zúzájával megkinálni, gyönge czélzásnak
vétetik.)
No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog
kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem
győzték a lengyel meggyvizes karcsú palaczkokat ujra töltögetni, a
miknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.
Ilka asszony tudatá az útra kelendő uraságokkal, mi mindenféle drága
elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell
egy fogadott mokány ló.
Ebéd után aztán Apor István uram, meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének
a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kivánkozott.
– Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé. Mondá
Czirjék Boldizsár.
– De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? veté ellen Apor
István uram, mikor az először is nagy kerülő; háromszor annyira van a
határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mint ha Gijmes felé mennénk
ki; másodszor, a míg a gijmesi szorosban a székely határőrség strázsál,
addig Ojtoznál, a hires Rákóczy várat a török tartja megszállva, annál
kell kéredzkednünk.
– Az ám, mert nem kellett volna a várőrségnek épen akkor szedni széjjel
a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy
aztán egyet se tudjanak lőni.
– No de már az megvan. Az a vár most a töröké.
– Hát az nem baj. Legalább a mint előmutatjuk a fetvánkat, azonnal
kapunk kiséretül hat szpahit, a ki elkoczog velünk Bakuig.