mást szeret, nem engem. Nem vagyok én olyan írígy. De attól reszket a
szivem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem,
még valami szörnyű csufondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.
– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől
kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a
tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én
is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen hireket hord
haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára –
álmomban, – hogy ébren is megtapogatja a helyét.
Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is
szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a
tatár-asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek.
Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába
kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen
dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az
máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a
férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e? Az a történet Potifárné és
József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy.
Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a
zsidó-gyerek? ez a kérdés még nem volt biró előtt. (Ezeket Boldizsár bá
óggta-mógta így magában.)
Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának
felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut;
mert a mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.
KALME.
Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a hol a Karaszu és
a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga
ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két
folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közűl, úgy, hogy a
vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni,
de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A
száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a
háromszöget bezárta.
A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak,
oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beűltetve, a miknek koronái közül
messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos
terrasseokkal, a mikben alkonyi órákban a háremét lehetett látni
mulatozni a távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn
voltak a parti lapályokon: azoknak vízhez közel kellett lenni, ott
voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat
igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan
falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók,
közben egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért mindenütt
lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utcza, csak szűk
sikátorok, a mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló
ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító
esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötét bolt-odúk: azok
előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s
mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság;
bűz, büdösség, pestilentia a förtelem minden fokozatain keresztül: s
mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány,
elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt
áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen
megfeledkeztek. Itten gyártják a marokint, meg a bagariát.
Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol
fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszéklése. A természet
maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy
hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a mi aztán a magas előfokról
zuhatagban omlik alá a Karaszuba.
Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző luggal,
trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a
balzsamfák ambrája terjedez.
A hegylánczon túli része Krimiának egészen az olasz égalj áldásai alatt
virul. Épen úgy diszlenek a szabadban a babérfák, a gránátalmák, a
narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke
örökzöldje között már otthonossá lettek a kis-ázsiai nemesített
gyümölcsök, körték, almák, baraczkok. Talán el is felejtette már a
világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek
tovább: úgy, hogy mikor már a székelyek a szilvából «ízet» főztek, akkor
még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték s a poroszoknál az
egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.
Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A
nagy rablóhadjáratokból, a miket vezetett, zsákmányon és foglyokon kivül
még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is haza hordta s nagy
gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti
palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte s azoknak, mivelhogy
eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába s fizetést és
kaftánt kaptak. Az elhurczolt foglyok közül is kiválogatta a
legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg a kik tanítók voltak, s azokat
sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglán-basi azokat
dirigálta oktató szóval és – nogajkával.
Február végével, a mikor még a székely földön haragosan fujdogál végig
az öreg Nemere s rázza a havat a szakálláról, a krimi félszigeten már
teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák s a talitarka virágágyak
csak ugy nevetnek a kinyilt jáczintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh
magas hegyein megtörik az észak fagyos szele s a Fekete tenger felől
langy áramlat sietteti a tavaszt.
Hanem hát van az öreg Nemerének egy felesége, a Burána. Ez orosz
születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az
félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az adriai tenger befagy s
ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki
paradicsomot; az olasz, a ki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot
hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém
meglátogatja Krimiát is.
Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak
felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csunya, rongyosszélű
ólomszürke felleg s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes
esőt szitálva alá, hogy szinte szurja vele az embernek a bőrét. Ez így
tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem
lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a thermométrum.
Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra
nézegetve a virágzó fáit, különösen sokat elidőzött az épen egész
pompájukban diszlő gránátalmák alatt s tanácsot tartott a kertészével;
de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő
dervisek naponkint háromszor végig nem tánczolják a kert minden útjait s
az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a
XXIII-ik szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál
tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának
vége.
Pedig hát épen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Ugy szokta azt a
Burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép
«fogas verőfény» lett.
Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a
szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a
kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.
Egyszer egy rabszolga, a ki ott gereblyélt a virágágyak közt,
megszólítja:
– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, a mit a
derviseid mivelnek; attól a fagy el nem mulik rólunk; hanem én tudnám
egy módját, a hogy mi szoktunk az ellen védekezni székelyek.
A murza végignézett rajta, s ráhorkantott boszusan.
– Hát te székely vagy? Mi a neved?
– Damokos Tamás.
– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?
– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.
– Héj ha azt tudom, nehezebb lánczot tetetek a kezedre, lábadra. Hát
aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, a kik még arra sem
vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbujjatok?
– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.
– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyujtaték meg a
serpenyőben, hogy az egész mosée tele van az illatával.
– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem
tőzeggel, nyers gazzal, a mi nehéz büzt ád: az veri el a fagyot. Engedd
meg nekem kegyelmes uram; hadd tegyek vele egy próbát.
– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek
neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked
Damokos is, meg Tamás is: hogy ha engem lóvá tartasz s nekem hiába
büzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden:
hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba huzatlak.
– Ott is ott leszek én. Felelt vissza a rabszolga.
– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.
Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a
nyers iszalagot, reketyét, s tüzet gyujtott alá. Mire a nehéz füst
elkezdett szétterjengeni s elülte az egész kertet. De egyuttal
beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a
háremet is. Buzdurgán murza dult-fult, prüszkölt az orrtekerő illattól s
szidta a székelynek még a dédükeit is, a ki ezt támasztja; de kénytelen
volt eltürni, mert maga rendelte meg. Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó
nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre.
Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyilt meg: az füstöl az
orrába; pedig dehogy az nyilt meg: az még ezután következik. Végtére
afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyujtatott meg Tamás a kert
minden részében, a minek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi
asszonynépével mind a pinczeboltokba menekült, s a muezzimnak odafenn a
minaréhban a torkába rekedt a «la illah il Allah!» Az egész kert
palotástól be volt burkolva a füstbe.
És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkut medenczéjében befagyott a
víz.
A mint kisütött a hajnali napsugár s Buzdurgán murza előjött a
pinczéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos
tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld
erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkut
medenczéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép
paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.
– Átkozott hitetlen kutya! ordítá Buzdurgán, féktelen dühében s szaladt
válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, a
ki egész éjjel így megkinozta a maga füstölésével őt és egész háza népét
s ehun ni! még jobban megharagítá vele Allaht! A míg azonban a korbácsai
közül megtalálta az igazit, az alatt keletkezett egy jó friss reggeli
szellő, az hirtelen elfujta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor
Buzdurgán murza lerohant a kertbe, ime eléje mosolyogtak a lángvirágú
gránátalmák, a tulipánok és jáczintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven
virág füszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld
maradt minden falevél.
– Allahé a dicsőség! kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s
aztán maga elé hivatta Damokos Tamást.
– No te székely! látom bizony hogy a te isteni tiszteleted jó volt.
Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már
most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.
Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem
jöhet.
– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, a mit az éjjel
megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a
lánczodat; ezentul láncz nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor
minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák
moslékjából eszel.
Ennyi nagylelküség csak elég egy napra egy tatár murzától.
– No most már elmehetsz dolgodra. Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg
Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdijat kértem volna
érted. Feleséged is kettő van?
– De az csak egy van.
– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer
aranyat.
– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem
hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.
– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.
Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a
kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.
Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével
is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt
is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokinját, szattyánját, bagariáját
elhordták messze földre a kalmárok s kereskedtek vele. Az eleven bőr
ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb uton tudta
értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, a ki alatt kilencz orta
állt, valahányszor egy hadjáratból haza került s rendesen egész sereg
foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta.
A tenyereiket nézte: a melyiké fel volt törve, az paraszt, földmives,
nem sok váltságdij néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; a
melyiknek a tenyere sima, ez urféle, ezért váltságdijat fognak adni,
ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk
különbséget, mert az uri köntöst már az elfogáskor lehuzta róluk a tatár
s rongyos daróczot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák
voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, a mi nagyon szép és
fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok.
Ugy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.
A kedvenczhölgy volt Kalme a kadina: cserkesznő, a tsetsencz fajból,
mely a török padisahk szerályának szokta a legtöbb csillagát
kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukazusból, mikor hajórajjal mentek
át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt
Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.
Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi
háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni, mielőtt azonban
kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak,
hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltünni, s a
harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rhinoczeroszbőr
korbácsokkal, végig szaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden
bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott
valami kanember? Jaj lett volna annak!
Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy
vízmedencze körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított
tulipánhagymákat s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat
ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagyhamar; mivelhogy az
urfélének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy
sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy
kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a
tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól, meg a hőségtől úgy elnyomta a
buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, a ki visszajött, megnézni
a dolgát, látta, hogy már el is van végezve s az ő szolgája alszik:
megszánta szegényt, jó szive volt, fogta az üres kast, letakarta vele,
hogy ne süsse a verőfény, s ne csipjék a legyek: a mitől az aztán még
mélyebben aludta az igazak álmát.
Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással,
végig toporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfi-népet ki a kertből,
felkutatják a bokrokat, a filagoriás kösköket: nem bujt-e oda valaki?
Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele
hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt,
hogy még azt is megvizsgálják.
A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított
kas alatt s eszébe sem jött, hogy a trombita szóra és lábdobogásra
felneszeljen; mert ő épen most hazatérőben volt Mikóujvárára mind
hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy.
Diadalmasan tért haza a megvivott harczból. Szó sincs róla, hogy őt
elfogták volna; sőt inkább harczi trophæumokkal, tatár-lengyel
exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai
megaranyozódtak az alatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje
jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta. Félinges kis babákul hagyta őket
otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer. No van
csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti.
Elszokott a füle attól a beszédtől, a mit Erdélyben beszélnek.
A szerály felőli rácsozatos kertajtó megnyilik, s a rózsalugassal fedett
lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a
száma. Nem mind ikbál, a nagyobbrész odaliszk, a ki az urnője arczát
ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint,
hárfát hoz, vagy csengős nakarát, a mi tánczhoz való. Napkelet minden
festői divatja szerint van öltözve valamennyi, a hány annyiféleképen.
Azt, hogy ki közöttük a kadina, a legelső urnő, ha a szolgálattevő
hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele,
hirdetné maga az arcza, a termete. «Mikor te kilépsz a házadból, a nap
eltakarja az arczát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!»
így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg
abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.
Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat
szedtek, koszorukat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak,
pillangókat kergettek; azután énekelni, tánczolni kezdtek; majd karéjban
összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek
kedve kerekedett szilaj magántánczot járni leterített szőnyegen, s míg a
csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, az alatt a többi
odaliszkok zümmögő dalt dudoltak félkaréjban állva. Kalme, két
hölgytársa vállaira dülve gyönyörködött bennük.
Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje
Csik-Szereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is,
tánczolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy «A
Sionnak hegyén Ur Isten, Tiéd a dicséret!» Éneklik is, de valami olyan
furcsa nótára, a milyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a
melodia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek tánczolni a
zsoltárhoz.
A táncz után sorbetet, meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a
hölgyek letelepedtek a nagy persa szőnyegre, a mit a pázsitra terítének,
s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, a mik fölött
egyszer-egyszer valamenyi felkaczagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy
pogány isten egy csoportban ennyi kaczagó női ajkot látott megnyilni,
hát azt mondta, hogy «de bizony szebb a földön, mint az égben.»
Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, cziprusok
árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak köröskörül, akkor a
kadina megkivánta a fürdést. A nagy medenczében a szökőkut sugara olyan
dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy
lehetetlen volt a hivogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien
mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot üzve, kergetölőztek a
nagy medenczében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor oda
állt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a
kristálygyöngyöket vállain végig peregni.
Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és
irigykedjenek.
«No micsoda bolond ez már megint!» mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok
annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyulj hozzá te
menyecske, mert megrug! Egyszer csak felugrott a lova, s ő keresztül
esett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát.
Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár.
Kereste Mikóujvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása
folyvást hallható volt most is.
Már csak még sem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne
tekintsen, hogy mi lett a lovával, a melyikről leesett? S akkor
egyszerre előtte állt az a látvány, a mi csak az olympi isteneknek való.
Észbontó, szívbetegítő látvány. A hol az üdvösség és az elkárhozás
összetalálkozik. Az örvénynyé vált mézcsepp!
A mythoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, a mint a
nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszu,
aranyba játszó hajfürteit, a mik lebontva végig omlanak az élő
márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a
szökőkút csövét s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a
tenyere alól a csoportozat feje fölött, a mire, a mint a pálmafák közül
kilövellő rózsaszin alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete
támad körülötte, maga a medencze vize a szétterülő olajtól
gyöngyházszinben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, a
minek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jaspis
szobor alakja fekete. A vidám, csintalan női kaczaj s a fülemüle
csattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahur pendül s a megzavart
víz habja locscsan, dallamos lubiczkolással.
– Ne lássam ezt az álmot! sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Soha sem
vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Sybaritának,
mohamedhivő töröknek való ez. «Nem akarom látni! Más álmot akarok
látni!» S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a
szemeit és hanyatt feküdt s aztán csak a fülei hallották még a dévaj
kaczagást, a csalogány czuppogását, a habok locscsanását. Rá tudta magát
kényszeríteni, hogy ujra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő
helyén.
Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha
elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbujtatta magát: egy
nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kaczagás
hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.
Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristálylyá
lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová
jutott? ott van a török szultán szeráljában, annak a legbelső háremében:
a fehér márvány fürdőteremben, a minek a falai arany betűs
alkoránmondásokkal vannak teleírva.
Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: tánczolnak, dalolnak, vízben
lubiczkolnak, hintán himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást
narancsokkal hajigálják.
A világ mindenféle szinű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák,
olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldöküek, kék, fekete
és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal.
Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva
kristálykoporsóba. Körültánczolják nevetve, gúnyolódva; kinálják
csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is:
tudják, hogy nem nyulhat hozzá, nehéz ez a koporsófödél. Csak azért
ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.
– Pokol tüze emészszen meg benneteket! mormogá magában az álomlátó.
– Tüzet kivántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.
Nagy hirtelen oda hoznak eléje egy roppant nagy medenczét, aranyozott
vörös rézből, a min virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból.
Ez a medencze tele van parázszsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé:
olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orczáját.
– No már most mi lészen ebből? dörmögi a fogai közt.
Az üstre valami tömjénformát hintenek, a miből egyszerre nagy fehér füst
támad, a mi eltakar mindent.
– No ezt jobban is szeretem, mondja magában.
De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: «jön az aszszeki szultána! A
padisah kedvencz kadinája!»
A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit.
Most száll le a szultána a negyven márvány lépcsőn a nagy fürdőtükörbe,
melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.