visszafutott a khánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre
még nem akadt, mint a «kisértetek völgyében».[1] Mindig óvták attól az
oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak;
de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz
ágyut sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyut is közéjük
röpíték; éjjel pedig tüzes arczú dzsinek szálltak le az égből,
lángpallosokkal: a kire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a
tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg
lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.
BENN AZ ELLENSÉG A VÁRBAN.
Czirjék Boldizsár azért nem feküdt le a fülére, de mindig csak
félszemmel aludt, a másikkal az ellenségre vigyázott; mindenütt ott
vala, hogy az ellenség meg ne lephesse a várat. Végtére aztán ez a
zivatar is csak elmult a maga jó kedvéből, a tatár telerabolva magát,
haza ment a prédával, meg a sok rabszíjra füzött fogolylyal. A fejedelem
is hazakerült, az országgyülés is összeült; azok aztán kegyetlenül
egymás hajába kaptak, ki rebellált, kit száműztek: egyszóval minden
rendbe jött.
Százezer harczos férfi ugyan ott sinylett Krimiában rablánczon, hanem az
is mind rendben volt. Gazdája akadt valamennyinek. Itthon pedig a magas
kormány az előkelő özvegyeknek és árváknak tutorokat rendelt, ennél
többet pedig nem lehet kivánni.
Boldizsár bá is megkapta a parancsolatot, hogy leültetheti már a csiki
hadakat, nincs rájuk több szükség, lássanak a mezei munka után. A
csizmadiák menjenek csizmát varrni. Az ágyukat olvasztassa be s az
anyagot küldje fel Szebenbe, hadd öntsenek belőlük harangot. Boldizsár
bá hiven tűzbe tétette a faágyuit és a hamuját lelkiismeretesen
felküldte Szebenbe, öntsenek belőle harangot, ha tudják a módját.
Csak azután, hogy mindent elintézett, tért haza ő is Mikóujvárára, a hol
a hadnagyi felügyelet volt a hivatalos dolga.
Legelébb is felkereste az ő kedves urasszonyát, a ki talpig gyászba
öltözve fogadta, s százszor is köszönte neki azt a sok jó szolgálatot, a
mit neki és családjának tett; igérte, hogy soha sem fogja elfelejteni.
– Már most hát, édes hugomasszony (a Czirjékek és Damokosok vérszerinti
rokonok voltak), mondá Boldizsár bá: a legelső dolgunk az legyen ám,
hogy a mi Tamásunkat kiszabadítsuk onnan a tatár fogságából, mert neki
sem jó ottan lenni, de neked sem jó ám itten magadban lenned azzal a két
kis ártatlan porontytyal.
– Minden bizonynyal, az lesz az első dolgunk, édes bátyám. Egyébiránt
addig sem vagyok itten egészen tanács nélkül hagyva, a jó fejedelem
gondoskodott róla, hogy a diæta rendeljen ide «tutort» a kis gyermekeim
számára, s nekem szükségben tanácsadót.
Boldizsár bá nagyot törült erre a szóra az orrán (boszuságtól viszketett
az!) s azt dörmögé, hogy biz a jó fejedelem még sokkal jobb fejedelem
lett volna akkor, ha maradt volna itthon medvéket vadászni, mint hogy
elvitte a családapákat az operentiákra, koronát vadászni, a kiknek a
helyébe aztán most tutorokat ültet. Egyébiránt ki légyen az az
iderendelt tutor, ha szabad a nevét tudni?
Ilka asszony mondá neki, hogy az bizony Apor István uram ő kegyelme.
Hüh be nagyot ugrott erre a szóra Boldizsár bá; a süvegét pedig úgy
vagdalta a padlóhoz, hogy az olyanokat puffant, mint egy mozsárágyu.
– Oh te szent Pilátus! Oh te szent Herodes! s még a hány füzfánfütyülő
szent van a világon! Hisz akkor benn van a várban az ellenség!
– Micsoda ellenség?
– Micsoda ellenség? Az, a ki rosszabb a töröknél, rosszabb a tatárnál; a
ki jobban megéget, mint a tűz, jobban felforgat, mint a földindulás.
Ugyan hogy tudtad azt ide beereszteni?
– Ugyan mit tud kegyelmed Apor István ellen?
– De bizony eleget. A mit a pápisták hét főbűnnek hínak, az mind meg van
benne, csordultig tetézve.
– Példának okáért.
– Először nagy benne a kevélység. Nem tudja elfelejteni, hogy azoktól a
hatalmas Aporoktól származik, a kik hajdan Erdélynek vajdákat adtak;
Bálványosban most is uralkodnak. Ezért képes volna elárulni minden
atyafiát, a ki fölötte áll, hogy annak a helyébe ő juthasson. Azután
irigye minden embernek, a kit csak az Isten valamivel megáldott; az
egyiktől irigyli a vagyont, a másiktól a jó hírnevet, a harmadiktól az
észt, a negyediktől a családi boldogságot, s képes rá, hogy azt semmivé
tegye, csak azért, hogy másnak se legyen, a mi neki nincsen. Azután jön
a fösvénység, a kapzsiság, a pénzhetnémség: kártyán nyerni,
uzsoráskodni, örökséget hajhászni, simoniát űzni, ebben ő mind tudós.
Kétszeresen árva az, a kinek ő lett a gyámja, mert azt egy ingben,
mezitláb teszi az utczára. Azután iszákos, a bort nem is issza, hanem
úszik benne; s ha feltette az Orbán süvegét, akkor meg garázda, véres
verekedő, belevész az édes apjába is, s a papját is megveri; haragtartó
lelke soha el nem felejti, ha egyszer megbántották, s nagy idő multával
is boszút áll érte. Mindjárt kész a kardjához kapkodni. Hanem annál
restebb, ha valami üdvösséges dolog van rája bízva. Akkor mindig azt
mondja, «majd holnap, majd holnap!» Ha egy irgalmas kiáltással
megszabadíthatna valakit, még azt is resteli; ha a lábával eltaposhatna
egy üszköt, még azt sem teszi meg: elnézi, csupa restségből, csupa
tácsóságból, hogyan lesz belőle nagy tűz.
– Ejnye, de összegyüjtötte kegyelmed a hét fő bűnöket szegény Apor
István fejére.
– Még csak hatot számláltam el; a hetedik hátra van, hogy azzal kössem
be a koszorúját. A legfőbb vétke az, hogy fajtalan, buja indulatú; a ki
előtt semmi asszonyi erény sem szent, akár szolgálónál, akár
fejedelemnőnél legyen található. Ha egyszer ez az indulat elvakítja:
akkor nincs az a gonosztett, a mitől visszarettenjen, csak czélját
elérje.
Ilka asszony gondolá magában, hogy Boldizsár bá a valláskülönbség miatt
gyűlöli ilyen nagyon Apor Istvánt, s csillapítólag hozá fel:
– De gondolja meg kegyelmed, jó Boldizsár bátyám, hogy ő az én szegény
jó Tamásomnak régi jó barátja.
– Hisz az a hiba. Inkább ellensége volna!
– Még atyafia is.
– Mint Ábelnek Kain.
– Aztán én nekem meg nagyon jó akaróm.
– Hiszen azt is tudom.
– Gyászos özvegységem szomorú napjaiban, szegény első uram halála után,
igen sokat feljárt hozzám, vigasztalt, tanácsolt; a mit csak kivántam
tőle, mindent megtett értem.
Boldizsár bá minden egyes mondásra ráintett a fejével, s aztán hozzá
toldá:
– Úgy, úgy! Még gitározott is neked és énekelt mellé! Mert azt hitte,
hogy hozzá mégy. Szerelmes volt beléd.
– Én belém? szólt Ilka elbámulva. Én nem adtam arra neki semmi okot.
– Elég ok egy asszonynak az, hogy szép, arra, hogy szeressék. Te nálad
azonban még egygyel több ok is volt. Tudod jól, hogy mikor szegény első
urad olyan szerencsétlenül végezte életét: a fejedelem (Isten nyugtassa
meg, de derék jó úr volt! Bár még most is élne!), hát a fejedelem, a
kire a magtalanul elhunyt Mikó József minden birtoka visszaszállt, azt a
szót ejté ki, hogy bizony annak fogja donátiózni az egész Mikóujvárt
dominiumostól, a ki a szegény fiatalon gyászban hagyott özvegyet
feleségül veszi. Ezt orrontotta meg Apor István uram, s ezért taposgatta
olyan szorgalmasan körülötted a földet. S most megint itt van az
alkalom, megint özvegy lettél: nincsen urad, s ő tőle függ, hogy
visszakerüljön-e valaha, vagy végkép odaveszszen. «Kecskére bizták a
káposztát!»
Ilka asszony csak mosolygott.
– No hát lássa kegyelmed, hogy mennyire csalatkozik ez emberben: íme az
most is abban jár, hogy legnagyobb készséggel meghozza az engedelmet a
szultán tihájától szegény férjemnek azonnal kiszabadítására. Annyit
lótott-futott már eddig is, hogy sikerült neki megtudnia, mely várba
vitték Tamásomat, kinek hatalmában van, ki a gazdája? A váltságdíj felől
is ki van már egyezve a tatárral, s csak a postáját várja vissza, hogy
megtudja, hová hozzák őt ki, hová kell küldeni a pénzt érette, rögtön ő
maga fog érette elmenni, ő hozza el maga szegény Tamásomat. Láthatja
kegyelmed, hogy ez egy igazi nemes szív.
– Hallom, de nem látom, s ha látom, sem hiszem: valami kutyaság lesz
ennek a saroglyájában. Az én Están komám soha sem tett még semmit
nemeslelküségből, s nem hiszem, hogy a climactericus esztendeje jött
volna meg, a mikor az embernek a természete rögtön megváltozik.
Veszedelem lesz ennek a vége! Ezt súgja nekem a kisujjam. Hanem hát jól
van. Te csak légy nyugodt és várj minden jókat, majd ébren leszek én. Ha
Apor István uramat megtették a te tutorodnak, majd megteszem én magamat
az ő tutorának, s fogadom, hogy én jobban fogok vigyázni az ő árva
fejére, mint ő a te árváidra. Az Isten szabadítson meg e gyászruhától.
Ilka szépen megköszönte még egyszer Boldizsár bának az eddigi sok
jóságát s az egész beszédből semmi tövis sem maradt a lelkében: ő nem
hitte azt, hogy rossz emberek lehessenek a világon (ha csak nem
kutyafejű tatárok), s azt gondolta Boldizsárról, hogy ez olyan ember, a
kinek sok észt adott az Isten, több bajt lát a világon, mint a mennyi
valósággal létezik.
Apor István uram számára berendezték a vár legszebb szobáit. Boldizsár
bá a földszinti boltozatban lakott.
BUZDURGÁN.
A mit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi
volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.
Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, a kiknek sikerült
rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomoruság után a
«záptenger» halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel haza
kerülni.
Ezek ugyan rettenetes dolgokat tudtak regélni Krimiáról és az
odahurczolt rabmagyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurczolták őket ló
mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan «gazzal», a mit meglátni
is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, a mit idehaza a
barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb volt az állatbőrök
kallózása, csávázása, cserzése, lugzása.
A krimiai tatárok marokin-bőripara hires volt az egész világban. Nem
tudtak olyat sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a készítéséhez.
Eszes állat, a ki baromszolgálatot végez. A krimi tatárok hirhedt
bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a
Bakcsi-Szeráji és Akhtiári tatár fejedelmi paloták bőrből lettek építve.
Minden finom saru, keztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak
incunábuláin, a préselt borítékok a karos székeken, az úrnők czipői s a
fejedelmi paloták aranynyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krimi
tatároktól származtak.
Átkozott munka volt annak az előállítása!
A legelső csáva, a mibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék,
marótrágya keveréke volt, a minek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt
a purgatoriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig
vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette
volna.
Azoknak, a kik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik
és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna
kölcsön.
Azután jött a bőröknek eczetben, füzfahéjlúgban, savanyú lótejben
keresztül erjesztése, a minél megint olyan hőséget kellett kiállniok,
hogy az bevált a pokol előcsarnokának.
De legrosszabb sorsuk volt azoknak, a kik a finom szattyánbőrt készíték,
mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták,
szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig
kellett belefujni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így
került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének
előbb-utóbb meg kellett szakadni.
No hát erre volt jó a rabszolga.
A derék krimi bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne
szenvedjenek: az európai uraságokat marokinnal, szattyánnal és
bagariával mindig elláthassák.
A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai
khán alatt, Moszkvából és környékéből nyolczszázezer munkást hajtottak
el bőrt gyártani Krimiába s egy egész százötvenezer főre menő orosz
hadsereget elfogtak mindenestől a tatárok.
A rabszolgákból ritkán került valaki haza.
Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele
foglalkozókat; a kik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét
(ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új
ivadék. A kit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában,
vagy elmult magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten
a tatárokon kívül, csak épen a koraita zsidó, a ki ott földműveléssel,
kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.
A leghiresebb bőr volt ez idő szerint a «buzdurgán».
Azt a zománczos színt, azt a kigyófényhez hasonló arany-ezüst
ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas izlésre mutató rajzot,
pompát, színvegyüléket, a mi e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem
birták utánozni se a francziák, se a mórok Spanyolországban. Ez a
tatárok titka volt.
S ezt a bőrt azért hivták «buzdurgán»-nak, mert a kinek a gyárában az
készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy hires krimiai
körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta,
de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)
Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott
emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; a kinek a legmagasabb férfi
is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliáth második kiadásban.
Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva,
mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint
más jámbor ember, a ki a kengyelbe dugja a lábát; hanem a hogy a kutyán
szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s a
hányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgy hogy hat lábbal futottak;
s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a
lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, a mivel egy vágással
ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyereg kápájáig;
s tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a
parittyával.
És a mellett tetőtől talpig pánczélba volt öltözve, mikor csatába ment.
A pánczélja csupa egymásra fekvő árticsókaszerű lemezekből állott, a mik
mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom aczélból voltak készülve; de
elől a mellükön aranyveretű korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán
pedig ezüst madarakkal, és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a pánczélja
nyomott egy mázsát s megért három falut. A dárdája pedig beillett
árbocznak.
Hanem hát Buzdurgán murza holmi dib-dáb csatában elő se vette a kardját,
buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú,
szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal.
A kire ezzel egyet végig húzott, nem kellett annak többet semmi kenet
ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott
jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört
bogáncs.
A mellett a hangja olyan volt, hogy egy mértföldnyire meg lehetett
hallani, mikor neki ereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hivogatta
vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak
is.
No hát ez volt az a Buzdurgán murza, a ki a jó Damokos Tamásnak a
rabtartó gazdája lett.
Így hozták azt hirül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők.
Így tudósítá őt Apor István uram is.
Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza
felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a
menekültektől, a kiket Apor István uram a várba hozogatott s Ilka
asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelte meg,
hogy mindig a könyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt
képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár
tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel, vagy pedig lóhust,
a mihez nem kapnak sót, úgy hogy a bőrgyártáshoz való salétromot
használják só helyett.
Boldizsár bá, a kinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert
mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára már
megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést, s a hirhordó menekülteket még
a kapuban elfogdosta: «mit akarsz? honnan jösz?» Ha azt mondta a jámbor:
«Krimiából,» akkor azt kérdezte: «ettél-e altyinnát?» arra akár azt
mondta a góbé, hogy «ettem bizony,» akár azt, hogy «nem ettem,»
mindenképen kidobta a nyakánál fogva a kapun: mert a ki valaha akár
koldus, akár rabszolga volt Krimiában, annak tudnia kell azt, hogy az
altyinna a legkisebb tatár rézpénz, a mit alamizsnának osztogatnak.
E miatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem
ereszti a hirmondókat ő eléje. Ilka asszony ezért négy szem között
előfogta Czirjéket s zsémbelni kezdett vele.
– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt tatárrabságban;
hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége
szerint tíz más.
– De már ugyan mért akarnánk engem ezzel keseríteni?
– Hát ezt Están komám tudja jobban.
– Csak nem gondolja tán kegyelmed?
– De biz azt gondolom én, hogy ő uszítja te rád ezeket a Szentlázár
vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.
– De már ugyan miért tenné azt?
– Hát azt is kitalálom én. Úgy-e bár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk
váltságdíjára a tatár tihajával? Azt mondja: négy ezer aranyat követel a
murza, azon alúl ki nem adja az urunkat. Te neked pedig azzal a pénzzel
együtt, a mit az urad küldött én általam, alig van több készpénzed
kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdulás után, alig
lehet pénzt kapni egész Erdélyben: a kinél van is, a maga családjához
tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már a mi arany,
ezüst-marhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de még sem telik
ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóujvári uradalmat is,
várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem
aggódnál, hogy akkor meg a két kis fiadat rontod meg. Ezért rémítget
Están komám mindennap új meg új hirekkel, hogy állj rá minél elébb az ő
feltételeire, s az uradért cserébe add-oda a várad, az egész birtokod:
majd ő kerít rá pénzt.
– Hisz oda is adnám! mondá rá Ilka asszony.
– No úgy-e, hogy kivakkantottad a titkot, a mit súgtok-bugtok a tutor
urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne
tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol
neked érte. Ne hagyd magad agyonijeszteni. Nagy pénz az: kiadják érte
Damokos Tamást.
– De mikor én nekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete
csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, a mit neki ott kell
szenvedni, egy örökkévalóság én előttem.
– Hiszen ne vedd ám azt úgy, a hogy ezek a gyászvitézek hiresztelik. Én
is ismerem a cserző varga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az
első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat
használják, a kik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagy eszű, irástudó
embert, a milyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár cserző-csávába: hanem
beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát
végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonynyal abban foglalkoztatják,
hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele
a kész préselt bőrre, a miket itt a karos székeiden látsz; az pedig
kellemetes munka. Ő ért az irás mesterségéhez: vele iratják bizonynyal a
nevezetes mondásokat azokra a pánczél-bőrökre, a miket a tatár uraságok
hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból itéld meg ám a
krimi tatár nemzetet, a kiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra
öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr,
duskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az
egész Krimia egy olyan dögleletes pusztaság, a milyennek a kezdetén, a
záptengernél mutatkozik, a honnan a szökevények elillantak; belül
fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel,
erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, a miket mi csak aszaltgyümölcseik
után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész
volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s
míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos
kertben a jáczintokból, meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram
feleségeinek.
Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá
a szegény kesergő asszonyt.
– Aztán még egyet teszek hozzá: mondá Czirjék. Azt is vedd fontolóra,
hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő
székely ember, főkapitány, primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény
János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás?
Ő érte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy
elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény
rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket,
a te uradat mandolával, meg mazsolaszőlővel hízlalják; s még a helyét is
megtörlik a murza feleségei, a hová leültetik. Úgy él az ott, mint a
paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.
Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.
– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb
bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő
el az inségben levőket.
Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt
mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.
– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket,
a miket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot
fundál ki. Hej, mert sok-fábul-faragott-ember ám az én komám. Te csak
mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen,
többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz a
míg megszottyan.
Ilka asszony megigérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak
semmit. Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső
találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, a miben vigasztalását
találta.
Egyszer aztán megint csak kisírt szemünek találta Boldizsár bá Ilka
asszonyt.
– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? Támadt rá
atyafiságos zsémbeléssel a hugára. Miért itattuk meg ismét az egereket?
Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: «hát csak van énnekem elég
okom, hogy sirással töltsem a napjaimat».
– Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind
úgy van, a hogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sirást: uram
őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van
annyival, hogy hírt hallasz az uradról.
– Hírt ám, szepegett az asszony: de milyen hírt?
– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?
– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!
– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát
ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Lánczra verték? Ütik verik?
– Azt nem teszik. Sőt inkább…
– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?
Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a ki mindjárt
sirva akar fakadni.
– Mondtam úgy-e, hogy tovább ne add Están komámnak azt, a mit tőlem
hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal,
hogy hja bizony a Tamás szemre való legény: az bizony megtetszett a
murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán
még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége.
Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony
meg timburán muzsikál hozzá; – úgy-e, hogy ezt mondta neked Apor István
uram?
– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.
– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő
tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan
embernek ismered te a te derék jó uradat? A ki hitvesi hűsége ellen még
akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az
majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen sulyos
látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe,
aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli
magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna
valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával!
Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy
legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a
fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak
befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted az uradat, hogy elszereti
tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.
Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé szemeit a könyektől,
hogy hát jól van, nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan
vette a dolgot.