Ha a müvész festő-állványa előtt nem lett volna annyira elfoglalva
munkájával: Arthur, arczáról, mely az olvasás alatt fokonkint nagyobb
érdekeltséget és föllángolást tanusitott, sok mindent olvashatott volna,
mi nem kis mértékben nyugtalaníthatta volna őt.
De szerencsére igen el volt mélyedve, és igy Arthurnak elég ideje maradt
felindulását leküzdeni, s hideg vérét visszanyerni.
– Igazad volt – szólt elfogulatlan hangon testvéréhez közeledve – e nő
imádásra méltó. De miként e napló kétségtelenné teszi: e nő már szeret,
és pedig miként szeret! Ó öcsém, volna erőd, volna bátorságod e viszony
szétbontását megkisérteni?
– Ha volna-e erőm, bátorságom? Ha egy szenvedély oly magas fokot ért el,
mint szivemnek e boldogtalan szerelme, akkor mi gát, mi akadály sem elég
nagy arra, hogy visszariadjon előle. Hogy czélt érjek, nincs eszköz,
mit, ha sikert igér, vonakodnám fölhasználni!
– Szerencsétlen testvér! Hát annyira elvakitott e boldogtalan
szenvedély, hogy még a legnagyobb igazságtalanságnak, és mi ennél
borzasztóbb: a nevetségességnek félelme sem riaszt vissza? Hát nem
látod-e hogy e nő már mást szeret, s hogy e más épen annyi szenvedéllyel
viszonozza e vonzalmat?!
– Meggyilkolom e mást, hogy a nő engem szeressen. Ó bátyám, te nem
ismered a szenvedély ily magas fokát, a milyen lelkemet ringatja. Te
többször szerettél. Érzelmeidet szétosztottad, azért nem fájtak ugy még
csalódásaid is. Egyik szerelmed romjain uj vonzalomnak fakadtak virágai.
De én, én, ki eddig lelkemnek, szivemnek minden érzéseit kizárólag
müvészetemnek áldozám: én, ki soha, érts meg jól: soha még nőkaroknak
nem éreztem öleléseit, én, ki véremnek, idegeimnek egész szűzies
erejével, tüzével szeretek: én nem birok, nem akarok lemondani, s
történjék bármi: legalább megkisértem megszerezni üdvösségemet. Ezzel
tartozom enmagamnak!
Arthur e szavak alatt, melyeket öcscse szaggatott ingerültséggel, és
felindulással szavalt, erős küzdelmet vivott keblében. Néha ugy látszott
mintha beszélni akarna, egy rögtönzött gondolat azonban visszatartóztatá
őt. Szinleges nyugalommal hallgatta végig testvére lázas szavait, s már
rég megszűnt ez beszélni, a nélkül, hogy feleletet nyert volna.
Hosszu szünet után, miközben a két testvér izgatott léptekkel járt alá s
fel, Arthur törte meg a csendet.
– És mit szándékozol tenni? Hogyan gondolod föllelhetni ismeretlennődet?
– E kép által. Holnap bevégzem s aztán bevándorlom vele az egész
világot, mindaddig mig csak föl nem találom őt! Pár nap alatt itt is
megnyilik a műkiállitás. Ki fogom állitani. Talán megtudhatok valamit
felőle, s csak egy világitó sugaracska akadjon: sovár szivem majd
rátalál annak fényénél.
– Tehát semmi sem képes megváltoztatni szándékodat. Sem az ész szava,
sem kérelmeim?
– Semmi, semmi. Ha már boldogtalannak kell lennem, legalább ne
vádolhassam magamat soha, hogy nem követtem el mindent sorsom
megváltoztatására.
– Akkor szánlak, öcsém. E hölgy szerelme, ki ennyi erőt, önfeláldozást
tanusitott, nem ingatag nád, melyet meg lehessen széditeni még akkor is,
ha – minek még gondolata is borzaszt – kedvesének gyilkosává lennél!
– Mindegy. Legalább nem adom meg magamat gyáván sorsomnak.
* * *
Pár nap alatt a fiatal müvész nagy műgonddal készitett művét bevégzé, s
elhatározásához híven – melytől bátyjának többször ismételt lebeszélési
kisérletei sem tántorithaták el – azt az épen megnyilt műkiállitás
közszemlére kitett festvényei sorába állittatá.
Hogy e kép a műértők részéről, mint a műbarátok által átalános
elismeréssel és csodálással fogadtatott, hogy szerencséjét, nevét
megalapitottnak jóslák általa, hogy az első rendű kitüntetést és
jutalmat már egész bizonyossággal mondák birtokában lenni: ez mind nem,
vagy igen kevéssé érdekelte őt.
A főérdek, mi lelkét egészen elfoglalva tartá, az volt, hogy e kép
eredetiségének kilétét felfedezhesse, s ezért pillanatokra sem távozott
festvénye közeléből, s a szemlélők arczain nem müvészi hatását kereste
művének, hanem a meglepetést, midőn valaki e képben valamely
ismerősének, barátnéjának, rokonának, vagy épen feleségének jól talált
arczképére talál.
Az ismeretlen nő igen kevés ismeretséggel látszott a fővárosban birni,
mert bár már több mint egy hét óta áll a kiállitás tárva, s bár ez idő
alatt a termek szüntelen telve voltak szemlélőkkel: olyanokkal, kik a
müvészi tökélyt bámulák képén, sokkal; de ollyannal, ki abban ismerőjét
lelné fel, egyetlen egygyel sem találkozott.
Feltünő volt az ifju müvész előtt, hogy testvére, Arthur, ki azelőtt a
müvészet ez ága iránt épen nem mutatott valami nagy lelkesültséget, most
annyi érdekeltséget tanusitott, hogy megnyitása óta a nap minden óráját
épen mint ő, a kiállitásban tölté.
Nem is mulasztotta el ebbeli csodálkozását testvére előtt nyilvánitani,
de ez őt csakhamar kielégité azon nyilatkozattal, hogy ez előszeretet, e
lelkesedettség egy velenczei müvész diadalainak láttára támadt lelkében,
ki Londonban ugy mint New-Yorkban a közbámulás és köztisztelet tárgya
volt, s kinek baráti szeretetéről több izben volt alkalma meggyőződni.
E felvilágositás által meggyőzetve csakhamar hozzászokott őt szüntelenül
egyegy festvény szemlélésében elmerülve látni, bárha ez a képekre igen
kevés figyelmet forditott, s kém-szemei untalan a bejáratnál előtünő
látogatókat vizsgálgaták.
Az ifju müvész épen festményének vizsgálóin tartott szemlét, midőn a
bejáraton egy magas, fényesen öltözködött úr tűnt elő, kinek
megpillantására Arthur megremegett egész testében, s arcza halálsápadttá
lőn.
Az ujonnan jött a legelső képek egyikéhez lépett, s mig azt bizonyos
kicsinylő mosollyal vizsgálgatta, addig az orvos testvéréhez sietett.
– Az istenért bátyám, mi lelt? – kérdé ez ijedten – arczod sápadt, egész
valód remeg…
– Rögtön jött szédülés fogott el. Alig birom magamat tartani és egész
testemben szaggató fájdalmakat érzek. Add karodat és vezess haza.
A fiatal müvész feledé, hogy mennyire érdekében fekszik, festvényét
pillanatra sem hagyni el, és testvére kivánatának engedett, kinek
halványsága csak akkor tűnt el némileg, midőn a teremből levezető
lépcsőzeten leérve, a kiállitás épületét odahagyák.
Gyöngéden vezeté őt szállására, s bár csakhamar megszűntteknek
nyilvánitá szenvedéseit, nem hagyá őt többé el, s csak késő este tért
haza, miután meggyőződött, hogy testvérét nemcsak veszély nem fenyegeti
többé, hanem futólagos baja is végkép tovatűnt.
Egész szenvedéllyel csüggött ő bátyján, mint egyedüli lényen, kihez
vérségi kötelék csatolta; mert Arthuron kivül több testvére nem volt, és
igy egész szeretetét ő benne öszpontositá.
Csak midőn szállására érve szokása szerint ismeretlennője naplóját vevé
elő, hogy százszor átolvasott sorain merengve, álmainak tündéreül
megnyerje őt, csak akkor gondolt rá, hogy bátyjának e betegsége mily
roszkor érkezett, s hogy talán az egyedűli alkalmat veszité el általa
ismeretlennője felől valamit megtudhatni.
De testvére iránti szeretete sokkal élénkebb volt, hogysem megbánta
volna a mit tőn. Legfölebb a véletlen szeszélyére szórt egypár átkot, s
azután ismét a naplóba temetkezve sokáig merengett a kedves sorokon, mig
végre szemeire jótékony álom borult, s elveszté öntudatát, hogy lelke
gyöngéd álomkép által ragadtassék egy édes mennyországba, melyről ébren
még ábrándozni is remegett…
Élénk s többször ismételt kopogás ébreszté föl.
Midőn pongyoláját magára vetve ajtót tárt, azon egy idegen úr lépett a
szobába.
Magas, szikár termetű férfi volt ez, hidegen szigorú arczkifejezéssel,
melyet nagy lelógó bajusza, és sűrű haragos szemöldei még szigorúbbá
tevének.
Mi már ismerjük ez idegent. Legalább egyszer, futólagosan láttuk őt.
Emlékezhetnek szép olvasónőim a kiállitási teremben azon férfira, ki
megjelenésével Arthurra oly élénk hatást gyakorolt. Ezen férfi senki sem
volt más mint amaz idegen.
De müvészünk előtt tökéletesen ismeretlen volt, és igy természetesnek
tarthatjuk csodálkozását e szokatlan kora látogatáson, egy idegen
részéről.
– Várnai Ákos festész úr?
– Én vagyok.
– Bocsásson meg uram, hogy ily korán háborgatom önt, de egy igen fontos
és sürgős dologban jövök, mely nem szenved halasztást.
– Szolgálatjára állok.
– Én Árkosi báró vagyok.
– Nincs szerencsém.
– Érthetőbben fogok beszélni. Én férje vagyok azon nőnek, kinek
arczképét ön oly élethűn eltalálta, s melyet tegnap volt alkalmam
bámulhatni a műkiállitáson.
A müvész arczán e szavak hallatára bizonyos görcsös rángatózás suhant
át, de elég erős volt felindulását leplezni, s hideg, kimért hangon
mondá:
– Nem értem önt, báró úr.
– Bámulatos. Pedig ugy hiszem elég értelmesen fejeztem ki magamat. Én
férje vagyok uram azon nőnek, kinek ön élethűn talált arczképét a
kiállitásban kitette.
– Ön téved, báró úr. Én nem arczképet adtam a kiállitásba. A festvény,
mi nevem alatt áll ott, egy eszményképet ábrázol. Önnek nejét nincs
szerencsém ismerni.
– Csodálatos. És mégis a legkisebb vonásig el van találva! Minden,
minden, még ama kis fekete szeplő is állán. Becsületemre, ez meglep!
– Engem hasonlólag, uram; annálinkább, mert mint már mondani szerencsém
volt: én sohasem láttam a bárónőt.
– Nem?! Lelkemre ez különös összetalálkozása a véletlennek. Midőn egy
eszményi kép, melyet a müvész föllelkesült phantaziája teremt, annyira
találkozik egy élő nő arczképével, kit önön kivül senkinek sem jutna
eszébe eszményinek találni. Ha ha ha! Nem találja ön is szerfölött
nevetségesnek e véletlent!?
– Bocsánat, báró úr, de meg nem foghatom…
– Mi jogosit fel e viseletre? Mindjárt megmondom. Uram, én nem vagyok
azon emberek közől, kiket oly könnyen fel lehet ültetni, s kik arra
látszatnak születve lenni, hogy mások által bolondokká tétessenek. Én,
mint már kétszer is mondám, férje vagyok azon nőnek, s azért jövök, hogy
megtudjam öntől: minek köszönjem a meglepetést, hogy nőmnek tudtomon és
akaratomon kivül festett arczképét közszemlére kiállitva találjam?
– Miért kényszerit báró úr harmadszor ismételnem: hogy én ön nejét nem
ismerem, sohasem láttam?
– Ön hazudik!
– Báró úr!
– Ön nem elég hogy aljas, ki egy ember házába lopózkodik, hogy
becsületét megrabolja, mert hasztalan minden tettetés: ön nőmnek
szeretője. Rég gyanitom e szövetséget, most már bizonyos vagyok benne.
Nem elég, mondom, hogy aljas; gyáva és hazug is akar lenni.
– Ne tovább báró úr!
– Még egyszer ismétlem: ön hazug, gyáva!
– Vegye vissza ön e czimeket báró úr!
– Soha. Hanem ha önben van még egy parányi becsületérzés…
– Holnap öt órakor reggel a budai hegyek közt a „Fáczán“ közelében.
– Nyolcz órakor, ha önnek is ugy tetszik. Akkor szoktam kelni, s engedje
meg, hogy szokásomat követhessem.
– Nyolcz órakor tehát.
– Ott leszek. De tudtára kell adnom, miszerint csep kedvem sincs ok
nélkül kikocsikázni.
– Engedje ön részemről is megtenni e figyelmeztetést.
– Tehát!
– A „Fáczán“ közelében, nyolcz órakor!
A báró távozott. Az ifju müvész arcza elhatározottságot és örömet
fejezett ki.
– Mily szerencse! – kiálta fel. – Megölöm, vagy ő gyilkol meg engem!
Épen jókor jött. E reménytelen, határozatlan állapot elviselhetlenné
vált! Tehát meghalok, vagy szabaddá teszem őt! Szabaddá?! Hiszen kedvese
van, kit szeret. Mindegy. Megölöm e kedvest is, s akkor szeretnie kell!…
De Arthurnak mitsem szabad e párbajról tudni. Megkisértené
megakadályozását, s kellemetlen jelenetek fejlődhetnének.
E gondolatok után, melyeket izgatottságában fennhangon mondott el,
öltözködni kezdett, miközben hidegvérét és nyugodtságát tökéletesen
sikerült visszaszereznie.
És erre épen nagy szüksége volt, mert kevés időre e jelenet után bátyja
lépett a szobába, kinek természetesen mitsem szólt ez esemény felől, s
ki előtt oly elfogulatlanul viselte magát, mintha misem történt volna, s
bár csaknem az egész napot társaságában tölté, viseletében misem volt,
mi ennek gyanuját fölébreszthette volna.
Késő este volt, midőn a két testvér elvált egymástól, de még sem annyira
késő, hogy Ákos egy barátját, egy fiatal orvost, föl ne kereshette
volna, tudtára adni a nap eseményeit, s fölkérni segédül a viadalnál.
Ennek társaságában találjuk őt másnap reggel a kijelölt időben a
„Fáczán“ közelében. Nem volt okuk a várakozás unalmassága ellen
panaszkodni, mert a báró is csakhamar megérkezett egy orvos és segédje
kiséretében.
Szótlanul köszönték egymást, s elindulának alkalmas hely keresésére.
Nem kelle sokat fáradniok: alig száz lépésnyire az emlitett vendéglőtől
egy kisded térre akadtak, hol a világon legkényelmesebben lehetett
egymást meggyilkolniok.
– E hely talán elég jó! – mondá a báró.
– Amint tetszik! – válaszolt a festész.
A társaság megállapodott. A báró segédjének félrevetett köpenye alól két
kard tünt elő, mig a festész segédje két egymáshoz mindenben hasonló
pisztolyt vőn elé kabátja zsebéből.
A segédek tanakodni nehány lépésre félrevonultak, s mig az orvos sebészi
táskáját rendezgette, az ellenfelek izgatottan járkáltak alá s fel a
regg harmatjától még nedves pázsiton.
Senki egy szót sem szólt. Azon ünnepélyes csend volt ez, mely
párviadaloknál a viadalt közvetlenül megelőző perczekben szokott
bekövetkezni. Midőn mindenik fél saját gondolataival van elfoglalva, s
mely a milyen természetes, épen oly czélszerű is, mert elleplezi némileg
azon felindulást, gyakran remegést, mit mindenki titkolni igyekszik, s
mitől kisebb nagyobb mértékben a legbátrabb férfi sem mentt.
Végre a segédek visszatértek s tudatták a felekkel, miszerint
pisztollyal fognak verekedni, s a lövés tizenöt lépésről s egyszerre
történendik.
Mindkét fél közönyös arczczal, ellenmondás nélkül fogadá e tudósitást, s
mig a báró segédje a pisztolyok megtöltésével foglalkozott, addig a
müvészé a helyet mérte, s jelölte ki mindkét felől egyegy zsebkendővel.
Mindkettő pisztolyt vőn kezébe, s a kijelölt helyre állt.
– Uraim, a „három“ szóra lőni fognak – mondá a báró segéde, és olvasni
kezdett: – Egy… kettő… három!…
Mindkét lövés eldördült – mindkét ellenfél véresen rogyott össze.