A segédek és orvos hozzájok siettek.
A bárót halva találák. Ellenfelének golyója épen szivén furódott
keresztül.
A festész életben volt ugyan, de oly veszélyesen megsebezve, hogy az
orvos, ki azonnal kötözni kezdé a sebet, sohajtva nyilvánitá, miszerint
igen kevés reménye van őt az életnek visszaadhatni.
Szerencsére a hely hol a párviadal történt, mint már emlitők, alig száz
lépésnyire volt a „Fáczán“ vendéglőtől, s itt leltek szobát, hová a
megsebzettet gyöngéden beszálliták, mig a báró testét segédje házába
viteté.
A festész öntudatlan állapotban feküdt kórágyán barátja és az orvos
által pillanatra sem hagyva el; s mig őt ápoltatása és ha lehetséges,
meggyógyitása iránti megnyugvással pillanatokra egyedül hagyjuk, jerünk
testvéréhez, ki e gyász esemény felől még mit sem tud, s ki e nap
reggelén egy szinte igen fontos lépésre határozta magát, mely testvéri
szivének becsületére válik, s melyet ha igazságosak és méltányosak
akarunk lenni: elhallgatnunk nem szabad.
E fontos lépés semmi sem egyéb, mint egy titoknak fölfedése, melyet
viselete után itélve a találékony olvasó már ugy is sejt, s melyet ez
épen e nap reggelén akart testvérének fölfedezni.
Alig mult el reggeli nyolcz óra, midőn testvére szállására ment, de
hasztalan, már nem találta honn.
Dél felé ismétlé látogatását, épen oly eredménytelenül.
– Hátha már késő lenne?! – kiálta fel szemrehányólag, s gyötrő
sejtelemtől kapatva meg. – A bárónak kétségkivül szemébe tünt neje
arczképe, és hátha… ah, hatalmas isten! csak e csapást ne mérd rám. Én
lennék halálának oka. Miért nem fedém fel e gyászos titkot azonnal
előtte?!
Mohó sietséggel ment a kapushoz tudakozódni.
– Reggel korán ment el hazulról.
– Korán?
– Alig volt hat óra midőn távoztak.
– Tehát nem egyedül volt.
– Egy barátja jött hozzá, s azonnal bérkocsiba ültek, mely őket a kapu
előtt várta.
– S azóta nem volt honn?
– Nem. Azóta mit sem tudok felőle.
Arthur szivében tőrszurást érzett e szavakra, s minden áron
bizonyosságot akarván szerezni, a báró lakására sietett.
Itt mindent a legnagyobb zavarban lelt.
A szolgák fejöket vesztve futkostak ide s tova, s csak nagy sokára akadt
egyre, ki képes volt kérdéseire némi összefüggéssel válaszolni.
Ettől megtudta az eseményeket.
Hogy ki volt a báró gyilkosa, azt hevesen dobogó szíve azonnal tudtára
adá, de a párbaj mikénti meneteléről, valamint a báró ellenfeléről
bizonyost mégsem tudhatott meg.
A szolga elmondá, hogy e tekintetben a házban kitől sem nyerhet
felvilágositást, de meg tudta mondani azon úr nevét és szállását, ki ma
reggel urával elkocsizott, s ki pár órával később a halottat a palotába
szállittatá.
Arthur a báró segédéhez sietett, s ettől tudá meg a történtek
részleteit.
Azonnal bérkocsiba veté magát, s bár a kocsis, dús ajándékai által
meghóditva, oly sebesen hajtott, mint csak lovai győzék, nyugtalan szive
mégis igen lomhának találta a haladást, s untalan nógatá a kocsist
igéretekkel és fenyegetésekkel egyaránt.
Végre a kivánt helyre ért, s a szobába rohant, melyben testvérét mondák
feküdni.
Még mindig öntudatlan állapotban találta őt, barátjától s az orvostól
környezve, s bár az orvos azonnal elébe ment s mérsékletre inté őt: alig
birá magát megtartóztatni, hogy halvány és véresen fekvő testvérére ne
boruljon, kinek láttára az öntudat szemrehányásai föltámadának keblében,
s kinek szenvedéseiért enmagát vádolá…
Egy hétig tartott a fiatal müvész öntudatlan állapota. Egy hosszu hétig
szaggatta Arthur szivét azon irtóztató bizonytalanság: ha testvérének
fölgyógyulásához lehet-e reménye vagy nem, s csak ezután vigasztalá meg
szivét az orvos egy halvány sugarával a reménynek.
Egy hét óta e tudósitásra először hunyá szemeit jótékony álomra, s ekkor
is csak azért, hogy koporsóval és szemfedéllel rémítse őt a szunyadni
nem biró öntudat…
Pár nap mulva, leirhatlan örömére, az orvos remény mellett
valószinűségről is tőn emlitést betegének fölgyógyulását illetőleg, s
csak e boldogitó hir vétele után jutott eszébe először: hogy testvérén
kivül más lény is van a világon, ki szivét érdekli, s csak ekkor gondolt
azon boldogságra, mi reá vár, s melynek megszerzése testvérének csaknem
életét ragadta el.
Sokkal jobban szerette azonban öcscsét, és sokkal inkább érezte
irányábani lefizethetlen tartozását, semhogy csak meggondolta volna is
elhagyni őt, habár pillanatokra is, s azért megelégelte Matildnak, a
most már szabad Matildnak irni; sürgetőleg kérvén őt, e levél vétele
után rögtön meglátogatni őt, miután ő e helyet pillanatra sem hagyhatja
el egy szent okból, melyet, ha szives lesz kérésének engedni, azonnal
tudatni fog vele, s mely mindkettőjökre nézve igenigen nagy fontossággal
bír.
Pár óra mulva e levél elindulása után egy nemesi czimerrel ékitett fogat
állt meg a „Fáczán“ vendéglő előtt, melyből egy egészen feketébe
öltözködött urhölgy szállt alá.
Hűn talált arczképe után azonnal fölismerjük. Matild volt.
Arcza halvány, izgatott vala, s bár férje halála, a történtek után,
ránézt inkább kellemesnek mint lesujtónak nevezhető: bizonyos
önkénytelen megrendülést, megilletődést, mit a halálnak e szokatlan, e
különös neme, a botrány, a világ fecsegései nagy mértékben segitének
elé, nem küzdhetett le belsejében.
Midőn a kocsiból földre szállt, Arthur, ki szobája ablakából a kocsi
közeledtét azonnal észrevette, már közelében volt, s karjára öltvén őt,
nemsokára eltüntek a hegyek belsejébe vezető kigyózó ösvényen.
Mit szóltak egymásnak? Mit beszéltek? Hányszor meg hányszor tevék
egymást bizonyossá tisztán megőrzött szerelmökről? leirni meg nem
kisértem.
A szerelmesek szavai olyanok mint a madarak csevegései: sejtjük
tartalmuk gyöngédségét, szépségét; de sem érteni sem utánozni nem birjuk
azokat.
Minden bizonnyal, szép olvasónő! már te is voltál valaha szerelmes, vagy
ha még nem ismered ez égi érzést, mely a szivnek az, mi virágnak az
illat, fának a lomb, kétségkivül voltál már tanuja két szerelmes
örömének, midőn csak pár héti, vagy csak napi távollét után egymást
viszonláták. Nemde: vége hossza nem volt a kérdezősködésnek, az öröm és
boldogság nyilvánitásának?
Pedig a te szerelmeseid csak hetek óta nem láták egymást; a te
szerelmeseid nem voltak oly megdönthetlen akadály, oly roppant távolság
által elválasztva; és mi türhetővé, elviselhetővé teszi a távolságot:
reményük, egymást birhatni nem volt merész ábránd csupán. A fiúnak
voltak barátai, kik bátoriták, elszórák őt. A leánynak volt anyja, a
barátnék közt a legjobb, a legigazabb, a legszeretőbb! Ez vigasztalta
őt, ha fájdalmas mélaság fogta el: letörlé könyeit, ha sirt. S titkon a
remény sugáraival fényesité meg lelkét, midőn atyja szigoru szavai őt a
kétségbeesés sötét örvénye felé vezeték.
De fájdalom! e két szerelmesnek sem vigaszt, sem reményt nem nyujtott
senki, sőt minden, minden körülmény ellenök volt! Ők saját szivökre,
egymás iránti szerelmökre voltak hagyatva csupán. Ez volt egyedüli
forrása hitöknek, erélyöknek, reményeiknek…
Elképzelhető azért a lázas öröm, az üdvezitő mennyország, mit e
pillanatban e két lény élvez, midőn oly sok idő, annyi legyőzhetlennek
tetsző akadályok, és ah! annyi fájdalmak után egymást végre
viszonláthaták…
Szinte véteknek tartom közelökbe – a szerelem e szentélyébe – lépni. De
vannak dolgok, melyeket teljesítni, bármily fájdalmasok legyenek is
azok: kötelesség. És nekem irántadi kötelességem szép olvasónő! ellesni
e szerelmesek szavait, hogy azokat veled közölhessem!
De lám, mennyire csalódtam. Azt hittem, boldog szerelem édes zenéjétől
fog lelkem elragadtatni ez egymást oly régen nem látott pár közelében,
és im az első hangok, melyeket fülembe hoz a lengedező szellő: a
fájdalomnak és panasznak hangjai.
Arthur semmivel sem rosszabb testvér, mint minő szerető, s igy a
boldogság mámorának e pillanatában sem felejtkezett meg arról, ki neki e
boldogságot szerzé, s ki e pillanatban még mindig élet és halál között
lebeg.
E megemlékezés megzavarta örömét, s megbocsáthatlan bűnnek tartotta
volna csak pillanatokig is késedelmezni azon körülmény megemlitésével,
mily és mennyi összefüggésben áll e boldogtalan párbaj imádottjával.
Mindent elmondott kedvesének, nem hallgatva el semmit, mi ez eseményre
legkisebb mértékben vonatkozott.
Meghatóan festé le öcscsének boldogtalan szenvedélyét, s terveit sem
mulasztá el fölemliteni, miszerint a férj után a szeretőt is
meggyilkolni kész, csakhogy bírhassa őt.
Matild leirhatlan érdekkel, részvéttel, fájdalommal hallgatta szavait.
A nők előtt mindig bizonyos érdeket kölcsönöz egy férfit illetőleg azon
tudat, hogy általa érdekelve van, ha mindjárt részéről legparányibb
vonzalom sem nyilatkozik irányában.
Miként ne érdekelte volna őt az ifju festész, ki a nélkűl, hogy valaha
látta volna őt, szenvedélyre gyúlt egyedül arczképe láttára és naplója
olvasására?
Miként ne érdekelte volna őt a szenvedélyes szerető, a lovagias férfiu,
ki szive vérét volt kész ontani inkább, mintsem csak egy hangot ejtsen
is olyant, mi őt elárulta és megpiritotta volna?
Miként ne érdekelte volna végre egy ember, ki szereti őt, ki életét
koczkáztatá birhatásaért, s ki végre testvére azon férfinak, kit szeret,
s kinek viszonszerelme egyetlen boldogsága?!
Midőn Arthur elbeszélését elvégezte, szemében nem tartóztathatott vissza
nehány könyet, s zokogva borult kedvese karjai közé.
– Érettem, általam lőn boldogtalanná, – kiálta fájdalmas hangon – és én
mit sem tehetek megorvoslására! Mégcsak reményt sem adhatok
vigasztalására, mert e szívben csak egyetlen egy érzés él, s ez érzés:
szerelmem, irántadi szerelmem. Arthur! Mit tenni? mit tenni?!
– És én érzem, hogy sohasem lenne bátorságom, kivált e gyászos esemény
után épen nem! elébe állani, s nyiltan bevallani, mikép a gyűlölt
vetélytárs, kit imádottja szeret, s kit ő ismeretlenül halálnak
áldozott, senki más mint én, testvére, kinek még a boldogság sem édes
többé, miután tudja hogy az őt oly igen szerencsétlenné teszi. Ezt
kellene tennem, érzem, tudom, de sohasem leendek elég erős reá, ezt is
bizonyosan tudom.
A két szerető ezután tanácskozni kezdett a teendők felől, s csak akkor
térének vissza a vendéglőhez, miután tökéletesen tisztába hozák: mikép
kellessen magokat viselniök, hogy sem szent kötelességök: a
kegyeletteljes gyöngédség a szenvedő müvész iránt, sem szerelmök ne
szenvedjen általa.
Arthur a bárónőt kocsijába segité, s mig ez a város felé sebesen
elvágtatott, addig ő beteg testvéréhez sietett, kinek ágyát pillanatra
sem hagyta el.
A beteg javulása a hogy a kétség vonalát meghaladta, pillanatról
pillanatra sebesebben haladt előre.
E fiatal életteljes vér, s a természet erélye leküzdék a kórt, s a seb,
mely pedig alig tiz esetben egyszer nem okoz halált ily veszélyes
helyen, (a golyó melle közepén hatolt keresztül) lassankint hegedni
kezdett.
A tetemes vérvesztés azonban annyira elgyengité őt: hogy többet volt
öntudatlan, félálomszerü helyzetben, mint eszénél.
Ilyenkor testvére és az orvos gondoskodásait egy halvány s minden
lélegzetén, minden legkisebb mozdulatán kifejezhetlen érdekeltséggel
csüggő nő osztá meg, ki az anya, testvér, nő gyöngédségeivel halmozta el
őt.
E nő Matild volt, ki mihelyest a beteg álmából ébredezni, s öntudatát
visszanyerni kezdé, tovatünt ágya mellől.
Ilyenkor a beteg, bár az orvos szigoruan megtiltá a beszédet, nem
teheté, hogy álmairól ne beszéljen, s testvérének tudtára ne adja: hogy
ez édes, e boldogitó álomképeket az imádott ismeretlennő alakja szövé.
Nehány hét alatt javulása annyira haladt, egészsége, ereje annyira
visszatért, hogy türelmetlen kéréseire az orvos már a napot is
meghatározá, melyen először leend szabad ágyát elhagynia.
Már csak pár nap volt hátra még ez általa annyira sovárgott pillanatig,
midőn bátyja, ki ez idő alatt a nap és éj csaknem minden óráját
közelében tölté, sürgős levelet vőn, mely őt, – mint testvérének mondá –
a fővárost nehány napra elhagyni kényszeriti. Öcscsét igen szomoritá e
hir, de ő, könyes szemekkel bár, tudtára adá, hogy e sürgős körülmény
nem szenved halasztást, s hogy másnap reggel indulnia kell.
Reggel bucsút vőn s távozott, s bár alig párnapra mondá elhagyni
öcscsét, olyan szomoru, olyan bánatos arczczal szoritott testvérével
kezet, zárta őt karjai közé, s halmozta el csókjaival, szóval ez elválás
olyan szomoru, olyan bánatos volt, mintha e távozás örökre
szétválasztaná őket, s mintha a viszonlátásnak még csak reménye sem élne
keblében már.
Ákos a napot türelmetlen várakozásban tölté. Még egy nap! – gondolá
elragadtatással s én talán látni fogom őt, őt, kiért meghalni öröm, ki
nélkül élni keserűség nekem!
Lassan, de végre mégis csak eltelt a nap, s a hogy az éj közeledett,
öröme mindig nagyobb, nagyobb lőn. Az éj már a nélkül is régi kedvencze
volt. Sokkal jobban szereté mint a nappalt. Hogy is ne? A csillagsugarak
álmat szövének szemeire, s ez álmak megadák neki azon boldogságot, mit a
való, mit a nappal megtagadott tőle, s miről csakhogy álmodhassék, kész
lett volna egy örökkévalóságot keresztülaludni.
De ez éj ellenkezőleg a többivel, nem szelid boldogitó képekkel, hanem
gyötrő fájdalmas dolgokkal vette körül lelkét, s ő ez egyszer sokkal
boldogtalanabbnak érezte magát álmai közt, mint a most már egy
reménysugárral gazdagabb valóságban.
Nincs fájdalmasabb az emberre nézt, mintha gonosz sejtelmei álom-alakban
nyilatkoznak. Mit a józan itélet, a megfontolás, az ész világánál leküzd
ez ijesztő rémnél, azt álmainkban a féktelen szabadjára hagyott
phantazia megtestesiti, s nekünk átérezni, átélni kell azon gyötrő,
ijesztő jövőt, mivel a sejtelem rémit, s mit az ébrenlét, az öntudat
perczeiben legyőzünk, vagy elaltatunk.
Ákos éjszakája ilyen volt. Gonosz álmai egész éjen keresztül gyötrék, s
reggel felé annyira elviselhetlenekké válának, hogy fölébredt bele, s
még ekkor sem sikerült leküzdenie azon önkénytelen nyugtalanságot, mi
rajta erőt vőn, s mi neki végtelen szenvedéseket okozott.
Érzé, hogy minden áron menekülnie kell e lelkiállapottól, s bár az orvos
jelen akart lenni, midőn ágyát először odahagyja, nem volt türelme,
ereje, bevárni ennek megjöttét, s fölkelvén, felöltözködött s odahagyá
az annyira megúnt szobát.
Mily édes, mily jótékony a szabad levegő hosszas betegség után; mily
szépek, éltetők a napsugarak több ideig nélkülözés után, fájdalom, önök
majd mindnyájan tudják, mert ritka embernek jutott azon szerencse, hogy
soha ne lett légyen beteg, azért csak annyit mondok, hogy a fiatal
müvész egészen el volt ragadtatva általuk, midőn a szabadba érve, a
város felé indult, hogy rég nem látott szobácskáját fölkeresse.
Amint utjában a főtemplom előtt elhaladt, andalitó orgonahang hangzott
füleibe, s nem állhatá meg, hogy nehány perczre be ne térjen az
egyházba.
Az oltár előtt egy boldog párt pillantott meg, kiket a lelkész áldása e
perczben kötött össze.
Közelebb lépett és – a hölgyben ismeretlen imádottját, a férfiban
testvérét, Arthurt ismerte fel…
Visszafojtá könyeit, kebléből egy sohaj, hosszu, fájdalmas sohaj tört
elő, s a nélkül hogy a szertartás végét bevárná, kitántorgott a
templomból.
Mit mondjunk többet! Azon nyomorult izom, mit szivnek neveznek, bár
mennyire szenved is, egy egész életen keresztül elbírja fájdalmait
hordani anélkül – hogy megszakadna…