Egyszerű kötésü könyvecske volt ez, teleirott lapokkal, melyek egy női
szív életét, reményeit, emlékeit, örömeit, fájdalmait, legtitkosabb
sejtelmeit és leggondosabban rejtett gondolatait tartalmazák, azon
őszinte leplezetlen gyermekies igazsággal, mellyel a lélek magamagával
társalog az önvizsgálat perczeiben.
Első lapjain a játszi gyermekkor örömei, később a sejtelmes serdülő kor
ködszerű vágyai és a nyilatkozó hajlamok valának annyi hűséggel, oly
élénk színekkel festve, hogy az ember szinte maga előtt látta a pajzán
gyermeket amint pillék után szaladgál, s amint pár évvel később piruló
arczczal s dobogó szívvel iramlik tova egyegy pajzán szavára hajdani
játszótársainak, kik vesszőparipák helyett most már tomboló ménről, s
czifra labdák helyett iskolai kitüntetésekről ábrándoznak.
Elkisérjük később a már „eladó leánynyá“ vált, de bábjaira még mindig
fájó vágygyal emlékező hölgyet az első bálba, mely a leányok életében
szintoly nagy esemény, mint ifjakéban az első alkalom, magát társai
között bármily módon kitüntetni, s tanui lehetünk azon zavart
félénkségnek, mellyel a tündérfénynyel világitott terembe lép, remegve
tanakodván: vajjon ki lesz első tánczosa?
Elleshetjük pár év mulva legtitkosabb gondolatait, midőn jól esik magát
a bálok királynéjának tartani, s ajkába harap, ha minden tánczban
legalább négy öt udvarlójának hideg közönynyel tudtára nem adhatja: hogy
e tánczról rendelkeznie már többé nem áll hatalmában.
Szemünk elé varázsolhatjuk a szív aranykorát: az első szerelem tündér
óráit. Midőn az élet oly szép, s midőn a vágyak örök ölelkezésben
tartják az eszményivé emelt imádott alakját lelkeinkkel, a nélkül hogy a
dobogó szív s a vágtató vér sovár epekedéseit megfejteni tudnánk. Midőn
egy mosoly boldoggá tesz, egy kézszoritás üdvezít, s midőn egy édes
sejtelem mindannyiszor tudtunkra adja a kedves közellétét.
Tanui lehetünk, miként nyernek életet a vágyak, s miként fogamzik a
czél, mi után az érzelem eped.
Elmehetünk az egyházba, végignézni a szertartást, midőn a fehér ruhába
öltözött ara igent susog a lelkész kérdésére, s midőn az uj nő ingadozó
léptekkel távozik férje karján a szülei háztól, hogy egy másikba térjen,
virágos reményekkel, édes boldogsággal; de egy élénk, névtelen
felindulással, melyet hasztalan kisért eloszlatni a nyájaskodásban
kifogyhatlan férj.
Belopózkodhatunk félhomályos rejtekébe a mézes hetek mennyországának,
midőn könyek között – de melyek édesek, – fájdalmak között – de melyek
gyönyört adnak – tovatünik a menyasszonyi fátyol, hogy feltárja előttünk
a sejtelmek egét, andalitó mámorával az önfeledtségnek.
Suhannak a napok, s a homály, mit az érzelmek láza szemünk elé von,
oszlani kezd.
A fiatal nő már nemcsak sejt: tud. A férj szép, jó, kedves,
szeretetreméltó: de csak ember, mig az imádott földfeletti lény volt.
Repül az idő, a fiatal nő észreveszi hogy férje talán még szebb, jobb,
kedvesebb, szeretetreméltóbb is lehetne, s a férj gyakran méla ábrándok
közt leli az örök vidor, örök mosolyu nőt.
Hetek tünnek el, s a fiatal nőnek szerelmét kell szószólójául
választani, hogy férjét egy vagy más dologtól eltartsa, s szemében néha
könyek tűnnek elő, melyek nem édesek, s melyeket férje előtt
mindannyiszor rejteni igyekszik.
Hónapok mulnak, s a fiatal nőnek nem elég szerelmére hivatkozni;
könyekkel kell súlyt adni kéréseinek, s mégsem ritka eset, hogy a férj
„kis bohó“nak nevezvén őt, gyöngéd, de eléggé érthető szavakkal értésére
adja, hogy szeszélyeinek épen nincs kedve feltétlenül hódolni, – s
megszületik a fájdalom.
Évek után évek telnek, s a fiatal nő órákig elmereng azon gondolaton:
mily boldog azon nő, kinek gyermeke van! Mily édesek azon perczek, miket
gyermeke csevegései között tölt, lesve az óramutató lomha utját: mikor
ér már a pontra, mely férjét hozza meg?!
Mig ő egyedül unatkozza át azon hosszu órákat, melyek alatt őt férje
magára hagyja, s melyek alatt még zongoráját és regényeit is
élvezhetlenekké, kiállhatlanná teszi az izgatott türelmetlenség.
Végre a sovárgott idő elérkezik. A férj megjön, s mit talál? kisírt
szemeket, szemrehányó vonásokat. Borús homlokot. Panaszos hangot.
Okát kérdi.
A nő zokogásban tör elő, szavai keserűk, nyelve fulánkos.
A férj haragra gyúl, vagy hidegen vállat vonít, s kész a családi
jelenet.
Később kibékülnek, de mindegyik érzi, hogy keblében egy húr pattant el,
mely sohasem fog többé oly gyöngéd, oly édes hangokat adni mint azelőtt.
A férj gyakrabban hagyja nejét magára; a nő nem sírja többé vörösre
szemeit; férje megjöttekor nem tesz szemrehányásokat. Ellenkezőleg:
mosolyai megtérnek, piperéje gondosabbá válik, férjéhez hova tovább
gyöngédebb; de agyában gondolatok fogamzanak, melyek szivében elölik az
érzést, s honn van-e férje vagy nincs?! az ránézt már egészen közönyös.
A férj gyöngédebbé válik. Sohajok közt emlegeti a mézes hetek tovatünt
édenét. Panaszkodik az élet fanyarsága ellen, s czélzásokat tesz, hogy a
boldogság csak a falusi magány zajtalan csendjében lelhető fel. A nő
bájos mosollyal hallgatja férje szavait. Divatról beszél. Megbizásokat
ad férjének zeneművek vásárlására, s estélyeket rendez, melyekre a
meghivottak névsorát fölöslegesnek tartja vele közölni.
A férj viselete kimérttebbé válik neje iránt. A világ előtt nyájas, négy
szem közt hallgatag. Hol feltünés nélkül teheti, a családi élet örömeit
magasztalja; boldogságról beszél, s nejével már csak asztalnál
találkozik. A nő soha nem emliti férjét. Szinházaknak, hangversenyeknek
buzgó látogatója. Gyakran kikocsikázgat, lovagol, s estélyein vendégeit
egyaránt elragadják a pazar fény s a házinő ‚fesztelen, ellenállhatlan
modora.‘
A férj inditványt tesz bizonyos időre falura vonulni. A nő idegenkedést
tanusit a magány ellen, s estélyeiről még többet beszél a világ.
A férjet ez ellenkezés fellázitja. Jogairól beszél. A nő hűsitőt ajánl
férjének, s a vendégek névsorát hosszabbá teszi.
A férj kémtekintettel tart szemlét a meghivottak fölött. A nő tisztába
jön az okkal, mi őt a fővároshoz csatolja.
De idézzük magának a nőnek szavait.
„… Férjemet nem szeretem többé, ez bizonyos. Ó hogy ennyire kelle
mennie! Ha visszagondolok házasságunk első napjaira, midőn a való oly
boldogitó volt, hogy sem emlékekre, sem reményekre nem volt szüksége
szivemnek… Miért kelle ama szép napokat tulélnem? minő szép lett volna
meghalni e változás sejtelme nélkül?!…
… E közöny mindinkább türhetlenné válik. Vannak perczek midőn azt
hiszem: gyülölöm őt! Ha jön, kellemetlen szorongást érzek; ha távozik,
elhagyottságot, mi még jobban fáj. És mégis… nyájaskodása sért… ölelése
undort okoz… ohajtanám, hogy soha ne látnám őt!
… Ugy látszik, észrevette e változást: kerűl. Viselete hideg. E hidegség
nekem örömet okoz. Ó ha meggondolom, hogy egykor megölt volna! De ő az
oka, ő ölte ki szivemből az érzelmeket.
… Az élet oly kopár, ha a szivben nincs szerelem. Semmi, semmi nem birja
kipótolni ennek hiányát. Megkisértek mindent, hogy elszóródást
szerezzek: hasztalan! semmi nem nyújt ingert, misem foglal el, legfölebb
rövid perczekre. Ez állapot kiállhatatlan! Fiatalabb és melegebb vérű
vagyok, semhogy ez egyedüliséget tovább hordozhassam: szivemnek
szenvedély kell, ha örökre boldogtalan lennék is általa. Inkább akarok
elégni a vágyak hevétől, mint elfagyni, elsorvadni üres szivvel.
… Hasztalan! hasztalan! hiában kisértem meg régi érzéseimet
visszaszerezni: tovatüntek visszavonhatlanul. Azt kell hinnem: önámítás
volt multam, s nem szerettem őt soha. Kit egyszer szerettünk, az
érdektelenné nem válhatik előttünk soha, s ő azzá vált előttem a
legnagyobb mértékben. Tán ha halva látnám őt, sem illetődném meg!… Jőjj
el zajló élet, mámoros nagy világ, – karjaidba vetem magamat!!
… Ma férjemmel komoly jelenetem volt. Szemrehányta hogy esztelenül
költök, s hogy nincs kedve pazar szeszélyeknek vagyonunkat hozni
áldozatul. És én neki szivemet áldoztam fel! Azt kivánja költözzünk
falura, s mondjak le uj életemről. Én ellenmondtam, határozottan
megtagadtam kivánságát. A folytonos társaság, a táncz, zene legalább
pillanatokra elszórnak, s nekem minden percz megfizethetlen, a midőn
megfeledkezhetem szivem kopárságáról. Történjék bármi, én engedni nem
fogok!
… Láz ez, vagy önámitás? Nem merek önérzéseimnek hinni, félek hogy ez
nem egyéb édes, jóltevő álomnál. De nem, nem! a vágtató vér s a dobogó
szív nem csal, ez nem álom, ez nem önámitás: ez szerelem! Én szeretek,
ujra szeretek. Nem ujra: először! Ez érzés uj előttem, és sokkal, ah!
sokkal édesebb, mint volt ama másik, mely elhamvadt szivemben. Ah
Arthur!… igy nevezik őt, kinek e boldogságot köszönöm. Légy áldott,
ezerszer áldott e szívnek általa, melynek e nem remélt üdvösséget
ajándékozád… Ah mily bűbáj, mennyi varázs van e fiatal férfi arczán,
hangjában, minden mozdulatában! Igen, igen én szeretem őt, máskép nem
gondolkoznám mindig és csak mindig felőle!…
… Mily bohóvá, meggondolatlanná teszi az embert a szerelem! Én
ábrándozom, remélek, hiu örömeknek engedem által lelkemet. És ki tudja,
nincs-e okom sírni, kétségbeesni?… Hisz ő még mivel sem tanusitott
irántam többet mint gyöngédséget, udvariasságot, és ezt mással szemben
is épen igy teszi. – Vajjon szeret-e? vajjon fog-e valamikor szeretni?…
Istenem, miért nem vagyok szebb és – ah! e pár év mennyire megvénített!
miért nem vagyok fiatalabb!… De mindegy, ha nem szeret is, én szeretem
őt: s a szerelem habár reménytelen is, mennyországot ad a szívnek!!
… Ha e pillanat halált adna, siromról sohasem hervadnának el a virágok.
Ő szeret!… Mennyi boldogság rejlik e szóban!… Remegő hangon, lángoló
arczczal adá tudtomra, s ha a szavaknak, az arcznak nem hinnék is:
szemének egy pillantása elegendő biztositék lenne, hogy valót beszél. Ó
a szem nem csal soha. Ez a legigazabb tükör, mely csalhatlanul tudatja a
szerelmet épen ugy, mint a gyűlöletet, csak ismerni kell kifejezéseit…
Az öröm annyira elkábitott, hogy talán nem mutattam elég hidegséget,
elég közönyt. Mennyire fáj e szinlés, de tennem kell. A férfiak
szeszélyesek. Nálok a vonzalmat az ellenállás fokozza. Nekik a boldogság
sem oly kedves, és ráunnak ha könnyen jő, vagy önként kinálkozik…
… Nem volt erőm tovább álarczoskodni: tudtára adám, hogy szeretem őt.
Lábaimhoz omlott, kezemet könyeivel áztatá, ajkai lázas szavakat
susogtak, arcza lángolt és ah! mi szép, mi szép volt e perczben
könybenúszó szemeivel. Önuralmam egész erélyére szükségem volt, hogy
érzéseim lázát mérsékelhessem. Ó de mily gyönge, mily erőtlen az ész,
midőn a szívvel kell tusáznia. Érzém, hogy erőm fogyni kezd, és kértem,
kényszeritém, hogy távozzék. Ő engedett. Miért tevé? Könyeim törtek elő,
és sirtam soká… soká… de e könyek olyan édesek voltak!!
… Férjem gyanuja fölébredt. Reszketek. Nem magamért: Arthurért!… Azon
arcz, mellyel férjem tudatá, hogy azt hiszi miszerint szeretőm van,
véremet fagylalá meg! Ön nem szeret, – mondá – én sem önt többé; de
becsületem felett őrködni fogok. És jól vigyázzon ön asszonyom, jól
rejtse el ön e vészes titkot, mert istenemre fogadom, a bizonyosság első
pillanatja kedvesének halált okozand! Én mitsem szóltam. Hazudni nem
lett volna erőm. De Arthurnak távoznia kell!
… Arthur vonakodik engedni kérésemnek. Azt mondja inkább meghal, vagy
megöli férjemet, de birnia kell. Mennyi szerelem, mennyi szenvedély… De
neki távozni kell. Nem engedhetem meg e boldogtalan párbajt, mely
halálát okozhatná. Férjemnek ma tudtára adám, hogy nem szeretem többé, s
kértem: egyezzék meg elválásunkban. Ő gúnyosan fölkaczagott. Azt hiszi
ön asszonyom – felele metsző hidegséggel – hogy báb vagyok, melyet
könnyedén eldobhat magától, hogy egy másiknak készitsen helyet?
Csalatkozik. Én férje vagyok önnek asszonyom, ki jogokkal bir ön felett,
s kinek csep kedve sincs magát a világ élczeinek s gunyorának kitenni
csak azért, hogy önnek gyöngéd érzelmeit egy más iránt, melynek neve
most bűn, megfeledkezés – mentesitse s jogossá tegye. Ön nőm s istenemre
az maradand mindaddig, mig jó akaratomból, értsen meg jól: szeszélyből
nem jön kedvem hozzá, hogy e frigyet felbontsam.
… Mikor szeretünk, a lélek tehetségei is sokkal magasztaltabbak,
élesebbek: módot leltem, mellyel Arthurt kényszerithetem a távozásra.
Hidegséget, szigort fogok mutatni hozzá, s tudtára adandom, hogy ha
rögtön nem enged kivánatomnak, ha megrepedne is szivem e küzdelemben,
többé nem fog látni soha, és még a reményről is le kell mondania, hogy
valaha birhasson. Ő hinni fog e szavaknak, hinnie kell, mert én
bizonyára meg fogom tartani fogadásomat. Neki távoznia kell. Pár hó
alatt – ah! hisz ez egész végtelenség! – remélem szabad leendek, s
akkor… ah akkor!… Láng futja véremet keresztül csak meggondolására is e
boldogságnak.
… Megtörtént. Végtelenül boldogtalannak látszott, de engedett
kérésemnek. De mily hideg is voltam! Bámulok: honnan vettem ennyi erőt
hozzá. Csak midőn távozott, midőn utoljára szoritá meg kezemet, midőn
léptei elhangzának: csak akkor, ah! csak akkor tudám meg mit jelent e
szó: elválás! Lelkemnek minden erélyére szükségem volt, hogy ne hivjam
őt vissza, ne boruljak lábaihoz, mondván: jer, vezess, vigy bárhová, én
tied vagyok, nélküled nincs életem, nélküled nincsenek reményeim!! Nem
tevém. Hála neked mindenható szerelem, hogy ennyi erőt adál lelkemnek!
Holnap indulni fog. Holnap kezdődik boldogtalanságom. De e
boldogtalanság nem tesz kétségbeesetté. Általa nyerhetem meg csupán
üdvösségemet!
* * *
… Három hó, három hosszu, végnélkül hosszu hó múlt el, mióta Arthur
távozott, és férjem mitsem akar hallani az elválásról. Leirhatlan sokat
szenvedek, de el kell rejtenem. Mosolygó arczokat, hideg nyugodtságot
kell mutatnom, nehogy férjem csak sejtsen is valamit szerelmem felől. Ez
föllázitná büszkeségét, s akkor sohasem egyeznék meg elválásunkban.
Mennyi kínt okoz, mennyi erőt igényel e szineskedés, de tennem kell:
üdvösségem függ tőle!… Tegnap vettem első levelét Arthurnak, Londonból.
Azt irja, miként párnap mulva Amerikába induland. Ó ha csak rágondolok a
tengeri ut ezer veszélyeire: szivem elszorul s bánni kezdem, hogy őt
elküldém. De neki erről mitsem szabad tudnia. Megirtam neki, hogy rám
nézve épen oly fájdalmas e távollét, s hogy lelkemnek egy gondolatja,
szivemnek egy dobogása nincs, mely övé ne lenne. Kértem: legyen erős,
várakozzék, s biztatám őt, hogy e számüzetés nemsoká meg fog szünni. Ó
istenem, ha tudná mily kevés reményem van hozzá még e perczben is. De
miként tudathatnám én ezt vele. Ő visszatérne, és… reszketek még a
gondolattól is. Pedig mennyire vágynám őt látni hacsak pillanatokra is…
Nem szabad. Szegény szivem, légy erős!…
* * *
Egy év, egy egész év telt el. Arthur türelme fogyatékán, szivem alig
birja tovább e küzdelmet és férjem még mindig kérlelhetlen. Istenem,
istenem, miként fog e gyászos esemény végződni? Arthur miatt félek,
remegek. A távollét sirja a szerelemnek, mondják. Ah, ha ő megszünnék
szeretni engemet! Ha egy más… Nem, nem, távozzatok gyötrő gondolatok,
nem akarom hogy megmérgezzétek lelkemet, melynek a hit és remény
egyetlen kincse. Én hiszek, és bizom benned szivemnek drága kedvese!…
Leveleit százszor végig olvasom, s csókokkal halmozom el, vajjon teszi-e
ő ezt az enyéimmel?!…
* * *
Ismét egy év mult el. Férjem mindig a régi. Arthur irja hogy tovább
nincs ereje távol maradni. Ah, hiszem, tudom. Hisz engem is majd
meggyilkolnak a vágyak, a szenvedély. Ifju vagyok még. Vérem lángol és –
– ah, nem szabad mondanom: jer, jer, tégy magadévá, légy enyém… Egyedüli
örömem, elszóródásomat rajztáblám adja. Hányszor lefestém őt már ugy,
miként először, miként utószor látám. Képzeletem oly élénken tartja őt
lelkem előtt, hogy képe bizonyára hű. Hisz mindig csak felőle
gondolkozom, mindig csak felőle álmodom… Rövid időn magamat fogom
lefesteni, hogy neki küldhessem. Mennyi örömet fog ez neki okozni. De
vajjon fog-e sikerülni? Mindegy… megkisértem!
… Nincs erőm tovább küzdeni. A vágyak meggyilkolnak. Aztán meg félek,
hogy szerelme megszünik. Hogy e hosszas távollét elviselhetővé teszi a
gondolatot, hogy nem vagyok övé. Történjék bármi: irni fogok, hogy
jőjön!… Talán gyöngeség, gyávaság. De tehetek-e máskép?
Itt végződött a napló.