Na, de ne előzzük meg az események menetét, s kössünk ismeretséget az
orvossal is.
Várnai Arthur öt évvel volt idősebb testvérénél, s ha azt mondjuk
felőle, hogy csinos deli termetü férfi: akkor minden valószinüséggel
csak a nők egyhangu véleményét fejezzük ki.
Arcza, ellentétben testvéreével, szabályos, megragadó vonásokkal birt, s
fényes fekete szemei bizonyára ritkán téveszték el kellő hatásukat.
De nemcsak a külső az, mi Arthurt öcscsétől megkülönböztette.
Hajlamaik, vágyaik, fogalmaik, nézeteik, mind, mind elütők valának.
Arthur nagyon jól ismerte külseje előnyeit, s lehetőleg fölhasználta,
hogy ne mondjuk kizsákmányolta azokat, s bárha ledérnek nem volt is
nevezhető, bizonyos dolgokban épen nem volt lelkiismeretes.
Szerencsére elmondók hőseink felől mit tudatni akaránk, mert lám, a
családi értekezésnek vége, s ők egy más, bennünket különösen érdeklő
körülménynyel foglalkoznak, mi ugy látszik, a két testvért egyaránt
elfoglalja.
De tán jobb lesz őket magukat beszéltetni.
– És te festész levél – kezdé Arthur. – Jól tetted. Kora hajlamaid már
mind e pályára intének, s alig van nagyobb boldogság az életben, mint
oly dolgokkal foglalkozni, melyek öszhangzásban állanak a sziv
hajlamaival. De hadd lám, mennyire haladtál? Mutass vagy egyet műveid
közől.
– Itt van készülőben egy női kép. Jer, nézd. Ezt különös gonddal
dolgozom, s azt hiszem felőle, hogy legsükerültebb darabom.
– Matild?!… – kiálta fel meglepetéssel Arthur.
– Mit mondasz?!
– Semmit. E kép feltünőleg hasonlit egy nőhez, kit Matildnak neveznek, s
e hasonlat lepett meg. Bostonban ismertem őt, egy bankár neje volt. Kit
ábrázol e kép?
– Senkit… Eszményi alak.
– Akkor széttépheted művedet öcsém: ez arczon nagyon kevés eszményi van.
Az élet ül itt testvér, vágyaival, szenvedélyeivel. Ez alak nem
eszménykép.
A festész, ugy látszik, készebb volt müvészi hitelét koczkáztatni,
semmint bevallani hogy bátyjának igaza van; egykedvűleg válaszolá:
– Phantaziám élénktelenségének és felfogásom hiányának ródd fel a
hibákat, de e kép eszményi alak.
Arthur merően tekintett testvére szemei közé. Vonásai lassankint
elszomorodának.
Szünet után mohón megragadá kezét:
– Öcsém, te nem szeretsz többé ugy, mint egykor szeretők egymást, amidőn
nem volt lelkünknek egyetlen gondolata, melyet vonakodtunk volna
egymással közölni. Öcsém, légy nyilt, e kép?
– Legyen, mindent elmondok. Hiszen te testvérem vagy, ki előtt nem
szabad semmit eltitkolnom.
– Igy, igy öcsém, legyünk ismét a régiek. E kép?
– Nem eszményi. E kép eredetije él, vagy legalább élt egykoron.
– Mit mondasz? s te nem ismered őt?
– Sohasem láttam.
– S ez arczkép?
– E másik után készül, melyet maga a nő festett – kedvese számára.
Arthur mohón ragadá ki testvérének kezéből a miniature-képet, s
hosszasan merengett rajta vizsga tekintetével. Nehány percz mulva
élénken kérdé:
– Ki számára készited ez arczképet?
– Senkiére. Magam magamnak fogom megtartani.
– De hátha ez arczképet valaki tetszésed szerint megfizetné?
– Milliókért nem adnám!
– Különös, és miért?
– Mert…
– Mert?
– Mert ez arczkép eredetijét szeretem, s mert ez arczkép által remélem
őt feltalálhatni.
– Te szereted őt?
– Szenvedélyesen; s hogy feltalálhassam, festém e képet; s ha
feltaláltam: kész vagyok odadobni életemet, legyilkolni férjét épen ugy
mint kedvesét, csakhogy birhassam őt!
Arthur arcza e szavakra fájdalmat, rémületet fejezett ki, mint azelőtt
meglepetést.
– Szánlak testvér, te egy gyilkoló szenvedélynek lettél rabjává, melytől
félek, hogy vészt hozand reád. De mondd csak, tehát sohasem láttad őt?
– Soha.
– És miként jutál ez arczképhez?
– Igen egyszerüen. Halld:
– Mintegy két hóval ezelőtt egy napon a közel hegyekbe rándulék ki, azon
szándékkal, hogy csak éjjelre fogok visszatérni a városba, melynek
poros, bűzhödt levegőjét már alig birám tovább, s melytől, ha csak
órákra is menekülni, roppant élvezet volt nekem. A zöldbe érve
tökéletesen át akartam élvezni egy kirándulás gyönyöreit, s azonnal
kalandozni indultam a lombdús fák által ékitett bérczek közé. Kétszeres
érdekkel ragadták meg lelkemet a táj szépségei. Mint ember elragadtatám
nagyszerüsége által az egésznek, mint festész térdre omolva hódoltam
harmonikus összeállitásán, mystikus szerkezetén a részleteknek. Mindig
távolabb haladtam, a nélkül hogy erről legkisebb tudomásom lett volna,
amint a magasabb csúcs, egy gyönyörü kilátást igérő pont tűnt szemem
elé, s én oda irányzám lépteimet. A csúcsra érve még át sem adhatám
magamat tökéletesen a vizsga szemlélődésnek, midőn a fűben, alig két
lépésnyire lábaim előtt, egy könyvet pillanték meg, mely, azonnal
meggyőződtem, napló volt, melybe egy nő rakta le lelkének legtitkosabb
gondolatait, szivének legfájóbb panaszait, s melynek levelei között ez
arczképet lelém, mit, mint a naplóból megértém, maga a nő festett –
kedvese számára.
– S nem akadtál nyomára tulajdonosának?
– Nem, pedig mindent elkövettem e czélra. Összekalandoztam a vidéket,
tudakozódtam a környékbeliektől, de semmi eredményre nem jutottam. Egy
favágó állitá, hogy egy magas termetü és igen fényes öltözetü úrhölgyet
látott ugyan a napokban e tájon járkálni, de mindössze ennyi, mit
megtudhaték.
– Tovább, tovább.
– A naplót a képpel együtt haza hozám, – s most őrjöngő szenvedéllyel
imádom ismeretlen tulajdonosnőjét. Ne kivánd hogy e szerelem
keletkezését részletesen elmondjam: nézd e képet, olvasd át e naplót,
átláthatod, hogy ily nőt nem lehet nem szeretni. Ah, mennyi szerelem…
mennyi önfeláldozás… mennyi erő…
Arthur a naplót kezébe vette, s mig rendkivüli érdekkel olvasá végig
sorait, addig testvére ujból festő-állványa elé ült merengeni és
munkáját folytatni.
Hagyjuk őt kedvencz foglalkozásánál, s lássuk a napló tartalmát.