Bocsánat! Még egyet!
Szép olvasónőink hihetőleg hozzá vannak szokva a müvészeket – legalább
regényekben – magas, karcsu termetü, halvány, szenvedő arczu férfiaknak
tartani, bágyadt kék szemekkel, de annál fényesebb fekete fürtökkel.
Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit megkiméljünk, bátrak
vagyunk előre megjegyezni, hogy a mi festészünk épen nem bir az
előszámlált előnyös tulajdonokkal, ő a világon a legegyszerübb,
legigénytelenebb külsejü müvész, annyira, hogy azok, kik azzal
hizelegnek maguknak, hogy külsejökről képesek az emberek rangját,
foglalatosságát eltalálni: őt üzletének élő kalmártól kezdve egész egy
szenvedélyes gazdáig, mindennek tartanák inkább, mint annak a mi:
müvésznek.
De nem akarunk minden zománczot letörölni festészünk egyéniségéről:
nehogy mielőtt más, nemesebb okoknál fogva szerencsés lehetne a szép
olvasónők rokonszenvét megnyerhetni, külseje iránti elfogultság által
már előre elveszitse a még meg nem nyert kegyet.
Várnai Ákos huszonkétéves fiatal ember.
E tulajdonsága talán egyetlen egy, mi kivétel nélkül mindenki előtt
kellemes ajánló levél.
A fiatalság bűbájos hatalmának ki sem képes ellenállani. Olyan ez mint a
tavaszi napsugár, mely ragyog, éltet, tenyészt, s melyet ibolyákkal és
gyöngyvirágokkal üdvözöl hegy, völgy egyaránt…
Termete közép, s bár europai fogalmak szerint a deli melléknévre alig
tarthatna igényt: arról mindenesetre biztositva lehet: hogy élczek
kovácsolására sem hí fel általa senkit.
Arczának – melytől a kifejezést nem tagadhatni meg – vonásai nem
elragadók ugyan s szigoru itész által talán még szabályosaknak sem
neveztetnének; van mégis e zilált s kemény vonásokon bizonyos
erőkinyomat; bizonyos önbecsérzet, mi kivált a lelkesülés, fellángolás
pillanataiban oly sajátságos kellemet, bájt kölcsönöz, minővel az
olympjátékok hőseit képzelem a görög, meg nem vesztegetett izlésü
delnőket meghóditani.
Szemei nem eszményi kékek, nem is ragyogó feketék, de e szürke kis
szemsugarak áthatók mint élesre kifent tőr, és villogók mint napsugarak
által megfényesitett meztelen szablya.
E leirás után láthatja az olvasó, hogy fiatal müvészünk ha nem szép is,
de mindenesetre férfias alak volt; s e tulajdon bár fiatal ábrándos
leánykák előtt ritkán emel eszményképekké: tapasztalt s az életet ismerő
nőknél gyakorta kegyenczekké tesz…
Fiatal müvészünk, korának s alkatának ez előnyeit nem ismeré, legalább
nem vette igénybe soha.
Ő szenvedélyének egész osztatlan erejét egy tárgyban öszpontositá, s ez
egy tárgy: müvészete volt.
Ennek áldozá ő szivének minden dobbanását, lelkének minden gondolatait.
Ábrándai csak ezzel foglalkozának, s ha szép álmai voltak, azok nem
rejtett magányba szálliták lelkét egy imádott kedves ittasitó karjai
közé: méltóságos alakok övedzék babérral fürteit, s ez alakok ugy
hasonlitának Correggiohoz… Raphaelhez…
És ez igy volt beszélyünk kezdeteig.
De a fiatal, vágyteljes szivnek nem elég az eszmény, neki élet, valóság
kell. Félig tölti csak ez be a szivet, s a másik fél is hangot ad
igényeinek, mihelyt akad valami, mi megragadja a képzeletet, lelánczolja
az érdeket, s lángra gyujtja a vért…