Várnai Ákos fiatal festész egyszerü, de még pongyolaságában is bizonyos
izlést tanusitó szobájába vezetem olvasóimat.
A butorzat részletes leirását elmellőzöm; különben is egy müvész
szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni olyas
darabokat, mikről a tulajdonos előnyére beszélni lehetne. A
festő-állvány mindössze is, mi emlitést érdemelne, s ez is legfölebb a
többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot: kenyeret ad
tulajdonosának.
A fiatal müvészt – mint rendesen a nap reggeli óráiban – ez állvány
előtt találjuk, egy félig bevégzett arczkép előtt, mely egy az első
fiatalságon alig tul levő igen szép arczu nőt ábrázol, s melyen a fiatal
müvész nagy műgonddal, s bizonyos előszeretettel látszik dolgozni.
Az arcz, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a müvész majd
minden pillanatban talál rajta valami javitnivalót – mint gondos anya
vigalomba készülő leánya piperéjén – mind lélekbúvárok, mind festészek
előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt igérne a
ráforditott észlelődések jutalmául.
Avatatlan, alig felületes ismeretekkel biró szem is első pillanatra
felismerhet némely kinyomatokat rajta, melyek viharos multról s magas
foku szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de melyeket bizonyos
önmegnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeliditnek és mérsékelnek.
Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig picziny finom
metszetü ajkai oly gyermeteg, oly játszi mosollyal köszöntik a
szemlélőt. A patyolat- kissé előrehajló áll, apró gödröcskéivel örök
fris kedélyt hirdet, mig egy finom, alig észrevehető kék vonal a szemek
alatt, mely lefelé az arczon kissé felötlőbbé válik, némi komor
szinezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak
sovárogni, mig a bágyadt szempillák, s a kevéssé összehajló orrlyukak
lemondást vagy legalább is kimerültséget gyanittatnak. És igy tovább,
mintha az egész arcz ellentétek mozaikja lenne.
A müvész, ecsettel kezében, elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e
vonásokon, mig egyszerre csak észreveszi, hogy negyedek tűntek oda, mig
ő semmit nem tőn egyebet, mint merengett – – legfölebb sohajtozott.
Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, melybe egy miniature
festésü képecske mosolyog, mely a félig kész s életnagyságu arczot
ábrázolja, s mely mint látszik, a müvésznek másolati példányul szolgál.
E képecskét, melynek rámázatja finom arany lemez, féltékeny gonddal
látszik őrzeni az ifju festész, mert bár zárt ajtónál dolgozik,
mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor
csak legparányibb neszt vesz észre bejárata előtt.
E pillanatban is közeledő léptek hangzottak az ajtó előtt, s ez egyszer
nem volt fölösleges ovatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léptek
egyenes irányban ajtaja felé vezettek, melyen csakhamar türelmetlen s
ismételt kopogások hallatszának.
Müvészünk bizonyos kellemetlen készséggel sietett vendégének ajtót
tárni.
Hirtelen örvendetes meglepetés villanyzá fel vonásait, s egy
önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé
veté magát, kit e pillanatig még mindig az oczeánontúli hazában hitt,
hová ezelőtt évekkel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre.
– Bátyám!
– Öcsém!
S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas perczekig csak
szivök dobogásai tudaták egymással boldogságukat.
Véletlen jött örömek között talán egy sincs oly boldogitó, oly lázas
gyönyört nyujtó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sovárgott
viszonlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek.
A két testvér többször kisérté meg az öröm lázát mérsékelni, de
hasztalan! egy pillantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők
mintegy önkénytelen engedve a természet gátot nem ismerő vonzerejének,
ismét egymás karjai közt lelék fel egymást.
Mintha mindkettő tünékeny álomkép által hitte volna magát csalódásokra
ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szivökhez, hogy ha csalékony
álomkép is e boldogság – de legalább minél hosszabb legyen!…
Végre lecsendesedtek némileg a megittasult érzések, s a két testvér
képessé lőn nyugodtabban élvezni a viszonlátás gyönyörét.
A hogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok
voltak a kérdezősködésekben, melyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés
lőn a felelet.
A legügyesebb, leggyakorlottabb gyorsiró sem foghatott volna hitele
koczkáztatása nélkül e párbeszéd leirásához, melynek gyakori
összefüggéstelen értelmetlenségét csak a sziv harmoniája volt képes
érthetővé, összefüggővé tenni.
Minthogy azonban az olvasónak szüksége van e párbeszéd ismeretére,
elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek
tartunk:
Az ujonnan érkezett testvér, kit Arthurnak nevezett a fiatal müvész,
orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan
csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába.
Elutazása okát, mely rögtöni volt, homály fedé; s valamint elutazása
napján atyjához irott levelében mi emlitést sem tőn róla, ugy mostis
testvére idevonatkozó kérdezősködéseire mindig kitérőleg felelt, s oly
gyorsan mint csak lehete, más irányt ada a beszélgetésnek.
Annyit azonban örömtől sugárzó arczczal nyilvánitott, hogy a rejtélyes
ok, mely őt hazájából számüzé, megszünt, s ő most oly szép, oly
boldogitó reményekkel tért haza, mint milyen vigasz, remény nélküli
kétségbeeséssel távozott.
Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér
jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, mellyel az
ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg
végeztek, fölemliteni; de minthogy e családi viszonyok egyenes
összefüggésben történetünkkel nem állanak: hagyjuk őket figyelem nélkül
csevegni, s azalatt ismerkedjünk meg külsejökkel.
A festész régibb ismerősünk: előbb tehát őt vegyük szemlére.
Távol legyen azonban, hogy ez által Arthurt, ki mint korosabb, ebben
némi okot lelhetne neheztelni – sérteni akarnók.
Isten mentsen! mi csak a korábbi ismeretség előnyeinek hódolunk.
Aztán különben is Arthur sokkal jobb testvér és sokkal
felvilágosodottabb férfi, hogysem világos sértés nélkül föltehetnők
róla, hogy e csekélység őt sérthetné.
E mentegetőzések után hozzá foghatunk ismerkedésünkhez: