Unalmas fecsegő emberek társaságánál sokkal jobb az egyedüllét.
Ilyenkor elmerengünk emlékeinken, vagy ábrándozunk a jövőn, s elfeledjük
a jelent, mely sohasem roszabb a jövőnél.
Ilyszerü merengésnek adtam át magam a napokban, s végtelen boldognak
éreztem magamat emlékeim társaságában.
Hogy ez emlékek kellemetesek voltak, mondanom is fölösleges. A választás
tőlem függött, s ilyenkor bizonyára mindenki csak a legszebbeket keresi
ki.
Senkisem oly szegény, hogy legszebb emlékei ne legyenek. Ha boldog volt:
arra gondol, midőn legboldogabbnak érezte magát; ha boldogtalan: midőn
legkevesebbet szenvedett; s az emlékezet, ez egyedüli megrabolhatlan
kincse a szívnek, különben is hajlandóbb – talán önzésből – az édes,
mint a keserű perczeket állitni előtérbe.
Kellemes merengésemből kellemetlen koczogás ébreszte fel.
– Szabad! – kiáltám oly hangon, mely kottára téve bizonyára ezt fejezte
volna ki: Eredj a pokolba!
Körülbelől harmincz éves férfi lépett szobámba, erősen sütött fürtökkel
s jól vasalt ing-gallérral.
E két tulajdonról aligha fölismerhetné, vagy csak elképzelhetné is őt a
nyájas olvasó, de e két tulajdon mindössze is, mit előnyére
fölemlithetek… Bocsánat! csaknem igaztalan valék: birt még egy
tulajdonnal, melyet méltányosságból szinte meg kell emlitenem: öltözete
mind kelmére, mind szabásra nézve a legutolsó divat szerinti volt.
Vannak ismeretségek, melyekre magunk sem tudjuk, miként teszünk szert.
Látogatóm ilyszerü ismerőim sorába tartozik.
– Bocsánat!
– Tessék!
– Talán háborgatom önt?
– Oh épen nem! (Átkozott udvariasság!) Sziveskedjék helyet foglalni.
– Köszönöm. Nemde, meg van lepetve látogatásom által?
– A legkellemesebben.
– Örvendek. Azért jövök, hogy egy szivességre kérjem önt.
– Végtelen boldognak fogom magamat érezni, ha valamiben szolgálatára
lehetek.
– Köszönöm; és engedje ön nyilvánitanom, miszerint nem is vártam egyebet
előzékenységétől.
– Le vagyok kötelezve e jó véleményeért.
– Tehát…
– Tehát?
– Megvallom, kissé zavarban vagyok. Nem tudom, miként mondjam el…
– Csak minden fesz nélkül. De nem gyújt ön rá?
– Ha oly jó akar lenni! (Szerencse hogy nem szivok regáliát!)
– Szóljon ön minden tartózkodás nélkül.
– Ha jól vagyok értesülve: ön szerkesztőségi tag.
– Féligmeddig.
– Mily szerencse! Oh ön bizonyára igen boldog ember! (El vagyok veszve:
titkos versiró!)
– Mennyiben?
– Na, mert hasonszerü esetekben nem kénytelen másoknál alkalmatlankodni!
– Igen roszul teszi, ha e szerencsét alkalmatlanságnak nevezi!
– Ön jósága felbátorit… Tehát…
– Szóljon őszintén.
– Igaza van, ez a legjobb. Ön meg fog lepetni.
– Imádom a meglepetéseket.
– Én nős vagyok.
– Lehetlen!
– Becsületemre. És mi több, szeretem nőmet.
– Mily szerencse!
– Jól mondja ön. Szeretni mindig szerencse. De…
– De?
– Nőm nem szeret engem.
– Ah!
– Azaz, hogy kissé keményen is találtam magamat kifejezni: ő szeret,
szeret, de egy más valakit is szeret…
– Ön oldalánál? Sajátságos!
– Ön is ugy találja? Örülök hogy nézeteink egyeznek! Hanem hallja ön, és
bámuljon.
– Egészen fül vagyok.
– E más senki más, mint egy rokonom.
– Lehetetlen!
– Becsületemre, igazat beszélek. Ez egy egész kis regény. Szinte kedvet
érzek önnek elejétől kezdve elregélni.
– Csak nehány csattanós jelenést s a végét kérem. Én a franczia modort
szeretem.
– Én is… Az a Dumas, az az isteni Dumas! Szereti ön Dumast?
– Ellenállhatlanul. De ha szabad kérnem…
– Regényemet? Ön kiváncsi nemde? Na de ki is ne lenne ily dolgokra
kiváncsi?
– Annak bizonyára hiányzanék kebléből a szív, s agyából a velő.
– Helyesen, francziásan van mondva. Tehát…
– Tehát?
– Ön türelmetlenkedik? Ennek örvendek. Ez jó jel. Azt mutatja hogy
érdekelve van. Átkozott szivar, mindegyre elalszik.
– Sziveskedjék egy gyufát!
– Köszönöm. De hogy végre a dologra térjek… Ah, de talán feltartóztatom
önt. Ez esetben máskor jövök. A dolog nem olyan sietős.
– Csak méltoztassék folytatni. Jobb lesz ha most egyszerre átesünk
rajta. Minek fáradna ön másodszor is!
– Ne igyekezzék tagadni. Ön kiváncsisága fel van gerjesztve, s ez
udvariasság csak lepel, mely alá azt rejteni akarja. De én éleslátó
vagyok. Lássa ön: azonnal keresztülláttam tervén.
– Valóban uram, ön előtt mit sem lehet eltitkolni!
– Hja, e tulajdon különös kegye a sorsnak. Ez egyszerre születik velünk.
Ezt sem tanulmány, sem tapasztalatok által nem lehet megszerezni.
– Most, miután tudja ön: esedezem…
– Regényemet? Rögtön, rögtön. Csak még egyet!
– Parancsoljon.
– Kérem. Mit tart ön a női hűségről?
– Ez igen határozatlan fogalom. Mindenki saját egyénisége szerint
értelmezi.
– Igaza van. De nem találja ön bámulatosnak?
– Mit?
– Hogy nézeteink, gondolkozásmódunk ennyire találkoznak?
– Valóban ez bámulatos.
– Nemde? De nem fárasztom tovább türelmét.
– Égek a kiváncsiságtól.
– Szintugy jólesik önt igy hallani beszélni!
– Az istenre kérem, folytassa ön!
– He, he! Ez aztán hatás! Tehát…
– Ha szabad valamire kérnem?
– Szolgálatára állok.
– Ez a tehát legyen az utolsó, kezdjen ön regényéhez – valahára.
– Ön elkomolyodik.
– Merő kiváncsiságból.
– Tehát… Na na, ne türelmetlenkedjék, ez már igazán az utolsó. Nőm nem
szeret.
– Tudom.
– Azaz, hogy mást szeret.
– Tudom.
– S ezen más, rokonom.
– Ezt is tudom.
– No most már olyas valamit mondandok, mit még nem tud. Azt, hogy miként
tudtam én meg!
– Kiváncsi vagyok.
– Meghiszem azt. Ezelőtt mintegy másfél évvel…
– Mit mond?
– Nó, azt hiszem elég világosan fejeztem ki magamat. Ezelőtt mintegy
másfél évvel…
– Bocsásson meg uram, de nem merek füleimnek hinni: Ennyi ideje, hogy
tudja miszerint neje mást szeret?
– Egy hóval, egy nappal sem több. Épen ma másfél éve, hogy e
körülménynek nyomára jöttem.
– Elég. Folytassa ön.
– Ön élénk részt látszik venni sorsomon. Köszönöm.
– Nincs mit. Én bámulom önt igaz, de…
– De?
– Ezért épen nincs oka magát lekötelezve érezni.
– Én nem fürkészem az indokokat. Ez nagyon angolos lenne. Ön bámul, s én
magamat lekötelezve érzem, akár akarja ön, akár nem. S csak remélem nem
akar korlátozni kegyeletes érzelmeimben?
– Kergesse messzire tőlem e vétkes gondolatot jó szellemem!… De
esedezem, folytassa ön!
– Amint mondám, ezelőtt mintegy másfél évvel… De mi bámulni valót talál
ön abban, hogy épen másfél esztendő óta tudom, hogy nőm mást is szeret?
Én őszintén szólva, mi különöst sem találok e gondolatban. Ellenkezőleg,
igen prózainak tartom.
– Én is. De kérem…
– Alig merem hinni, hogy ez érdekeltség szivből jön, oly nem remélt az
rám nézve. De ne türelmetlenkedjék, a dologra térek. Egy napon…
– Egy napon?
– Azon töröm fejemet a hét melyik napja volt ez?… Eh, vigye patvar! a
dologra nézve tökéletesen mindegy, s ön remélem lesz oly kegyes e
feledékenységet megbocsátani?
– A legőszintébb szivvel, csak ne engedje magát zavartatni.
– Egy napon, mint mondám, a casinóból, hol délutáni kávémat szoktam pár
jó emberem társaságában elkölteni, burnótszelenczém után, melyet honn
feledék…
– Ön burnótozik?
– Szenvedélyesen.
– Értem!
– Mit ért ön?
– Hogy a kávéházban nem egészen jól találá magát, s hogy a szokottnál
korábban tért haza. Mert ugy-e, ezt akará mondani?
– Betüről betüre. Szállásomra érve, midőn szobámba léptem…
– Midőn szobájába lépett?
– A szomszéd szobából, mely nőmé volt, hangos szóváltás üté meg
füleimet. Én figyelni kezdek…
– Ön figyelni kezd?
– S csakhamar fölismerem nőm és rokonom hangját. Meg voltam lepetve.
– Ön meg volt lepetve?
– Becsületemre. Közelebb lépek az ajtóhoz lábujjhegyen, s mit képzel ön,
mit kelle hallanom?
– Megáll az eszem!
– Tisztán kivehetém, hogy nőm és rokonom tegezik egymást!
– Ah!
– Ez rögtön gyanusnak tetszett, mert jelenlétemben mindig igen hidegnek
mutaták magukat egymás iránt, és sohasem szóliták egymást másként, mint:
sógor úr! sógorasszony!
– Ön engem ámulatba ejt!
– Türtöztesse magát: ez nem minden.
– Hogyan uram, ez nem minden?
– Első gondolatom az volt, hogy meglepem őket. Később azonban jobban
megfontolván a dolgot, czélszerűbbnek találtam tovább hallgatózni, hogy
igy az egész titkot leleplezhessem.
– Helyesen, s mit hallott ön?
– Oly szavakat, melyek nem hogy eloszlatták volna, sőt ellenkezőleg, még
inkább fokozák gyanumat.
– Mit mond ön?
– Világosan hallám, miként tesz nőm szemrehányást Gáspárnak. Igy nevezik
rokonomat.
– Szép név. De beszéljen ön.
– Hogy már három nap óta nem látogatta meg, s három egész napon és
éjjelen át engedte őt gyötrő fájdalmaitól kínoztatni.
– És Gáspár?
– Mennyre földre esküdött, hogy neki e távollét épen ugy fájt, s csak
azért nem jött, nehogy gyakori megjelenése által gyanut ébresszen.
– Gáspár úr eszélyes embernek látszik.
– Hátha még közelebbről ismerné őt? Maga a megtestesült gondosság.
– És nője miként fogadta imádója mentségét?
– Azt hiszi ön, megköszönte e figyelmes gondosságot? Ne higye, mert
konokul csalódnék. Még élesebb szavakban tört elő szemrehányása, s
kereken tudtára adá imádottjának, miszerint egyetlen szavát sem hiszi, s
nevetségesnek nevezte: hogyha már hazudni akar, mért nem teszi
ügyesebben.
– Ah!
– Jól tudod, – kiáltá kedvesének – hogy e majomtól nincs mit tartanunk,
s hogy mi sincs képtelenebb, mint hogy ő gyanakodni merészkedjék! Ezek
nőm saját szavai, s gyanitja ön, kit értett a majom név alatt?
– Nem merem sejteni.
– Senkit sem mást, mint épen…
– Mint épen?
– Engemet.
– Önt. Az lehetlen!
– Becsületemre. De nézze ön ez átkozott szivart, mennyire gyötör, ismét
elaludt.
– Szolgálhatok egy másikkal?
– Köszönöm.
– Itt a gyufa.
– Majd csak később gyújtok rá.
– Amint tetszik. Folytassa ön regényét. Mit hallott azután?
– Hallám, mint tevé Gáspár nőmet bizonyossá szerelméről, hűségéről, s
mint csendesedett ennek haragja azon mértékben, amint Gáspár szavai
szenvedélyesebbé váltak. Végre
– Végre?
– Fokozza fel ön phantasiáját, s képzeljen valami irtózatost.
– Egy krokodilt?
– Egy férj előtt még annál is irtózatosabbat.
– Ön engem meg akar gyilkolni. Beszéljen gyorsan.
– Hallja ön és bámuljon. Világosan hallék: – egy csókczuppanást!…
– Lehetlen. Ön bizonyosan csalatkozott!…
– Higye el uram, nem csalatkoztam. Jó füleim vannak.
– Távol legyen tőlem, hogy kétségbe akarjam vonni. De hátha a
felhevültség, a lázas ingerültség…
– Sohasem szoktam ingerültségbe jönni. Orvosom eltiltott minden
indulatoskodást. Nyugodt voltam mint most, s oly józan ésszel mint épen
e pillanatban.
– Tudja ön uram, hogy én magamon kivül vagyok e rendkivüli események
hallatára.
– Nem mondtam? Oh ez egész kis regény. De hallja csak tovább.
– Leirhatlan érdekkel.
– Mint mondám, világos csókczuppanást hallottam.
– S mit tett ön ekkor?
– Érzém, hogy vérem hevülni kezd, hogy közel vagyok az
indulatoskodáshoz, de eszembe jutott orvosom tanácsa, s visszaszereztem
hidegvéremet.
– Ön rendkivüli férfiu. Kár hogy nem szentelte magát a tudós pályára.
Engedje meg, hogy másodszor nyilvánithassam bámulatomat ön iránt.
– Másodszor vagyok végnélkül lekötelezve. Visszaszereztem tehát
hidegvéremet, s hogy a két szerelmes búgásának véget vessek…
– Rájok nyitott?
– Nem. Hanem becsaptam ajtómat, s mintha csak akkor érkeztem volna haza,
elkezdtem hangos léptekkel alá s fel járkálni szobámban, s hogy annál
bizonyosabban észrevegyék megjöttömet, közbeközbe nagyokat prüsszenték.
– Kedves egészségére!
– Oh nem önkénytelenül jöttek, szándékosan tevém. Nem képzeli ön
mennyire hatalmamban áll ez. Bármely pillanatban képes vagyok
akárhányszor ismételni.
– Szép. De mondja csak ön: eredményre vezettek ez előintési
rendszabályok?
– Tökéletesen. Alig telt bele másodpercz, s egy palástolni akart
ajtónyikorgás, mi nőm szobájából hallatszott, értésemre adá, miszerint
Gáspár urfi öt percz alatt házamtól legalább is ötven lépésre leend.
– S mit tett ön ekkor?
– Pamlagra vetém magamat, s mintha misem történt volna, a világon
legközönyösebb arczczal egy könyv lapjai közé temetém tekintetemet.
– És sikerült önnek nyugodtságot szinleni?
– Tökéletesen. Nem képzeli ön – bocsánat, hogy ismét dicsérem magamat –
mennyire természetes nálam a semmit mondó kifejezés.
– Képzelem, hiszem!
– Oh a mostaniról ne itéljen ön. Most némileg izgatott állapotban
vagyok.
– Ön izgatott állapotban van?
– Becsületemre. De hogy térjek történetemre: Nőm nehány percz mulva
szobámba lépett. Rátekinték. Ah, mily szép volt e pillanatban.
– S ön átadta magát szépsége bámulásának?
– Tehettem-e máskép? Ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem. Ah de
uram, ő e pillanatban oly szép is volt, hogy márványból kellett volna
faragva lennem, hogy lángra ne gyúljon ereimben a vér.
– Ön lelkesülni kezd?
– Önkénytelenül. Arczán a szokott halványság helyett a hajnal fénye
piroslott. Lélegzetében a nap melege sütött, s pihegő keblecskéje a víz
tükrének egy gyenge hullámzására emlékeztetett!!
– Szokott ön verseket irni?
– Még eddig sohasem kisértettem meg.
– Kár. Ön igen szép ‚szerelmes‘ verseket tudna készíteni. De folytassa
ön. A legérdekesebb helyen hagyta félbe.
– Mosolygó arczczal, lángoló tekintettel közelitett felém, értésemre
adá, miszerint végnélkül édes meglepetést szereztem számára, midőn kissé
korábban tértem haza, mint rendesen szoktam.
– És mit felelt ön ez álszavakra?
– Mit feleltem? tudom is én! Azt hiszi ön, oly könnyü dolog egy szép
asszonnyal szemben, kit szeretünk, s ki hozzánk kipirult arczczal
közelit, a haragost játszani?
– Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy az nagyon nehéz. De a jelen esetben…
– Elfeledém a történteket, átkarolám derekát, s az ördögbe is! ereimben
nem hólé, hanem forró vér pezseg: elvesztém öntudatomat!…
– Engedje meg harmadszor is kijelenteni bámulatomat!
– Harmadszor vagyok lekötelezve. De hogy elbeszélésemre térjek: Nőm
viseletében annyi báj, annyi ellenállhatlan kecs feküdt, hogy egészen
elbűvöltettem általa, és sehogy sem birtam rávenni magamat, hogy e
kedves teremtést szemrehányásaimmal keseritsem.
– Ön valódi példányképe a férji gyöngédségnek.
– E tulajdonnal ugy hiszem jogosan hízelgek magamnak.
– Elvitázhatlanul. Tehát mitsem szólt ön?…
– Egyetlen egy hanggal vagy tekintettel sem adám tudtára, miszerint
tudomására jöttem e gyászos titoknak. Viseletem mitsem változott, s
valóban szegény kis nőcskémnek igen sok arcz- és lélekismerettel kellett
volna birnia, hogy valamit gyanithasson.
– Tehát ön magába rejté szenvedéseit?
– Ha orvosom el nem tilt minden rendü és rangu fölindulást: érzem hogy
végnélkül sokat szenvedek, de igy…
– Ugy vette ön a dolgot amint van?
– Megnyugtatám magamat némileg azon remény által…
– Minő remény által?
– Hogy ha e körülményen a véletlen nem változtat…
– Nos?
– Majd csak hozzászokom valahogy.
– E bölcsészet önnek minden időben becsületére fog válni.
– Tehát ön helyesli viseletemet?
– Azt nem mondám. Hanem értem, és természetesnek találom, mert az
egyéniségéből foly.
– Higye meg uram, hogy a nélkül hogy magamat legkevésbbé is dicsőiteni
akarnám, meg kell vallanom, miszerint azt hiszem, hogy helyzetemben
ritka férj lett volna képes ennyi önuralomra.
– Igaza van. E viselet meglepőleg ritka. Minden más férj talán máskép
cselekedett volna.
– Ön igazságos, s ez nekem végtelen örömet okoz. De hallja ön, mi
történt tovább. Nőm viselete fokonkint gyöngédebb s szeretetreméltóbbá
vált, s én leszámitva némely kellemetlen jeleneteket, melyek inkább vagy
kevésbbé ilyszerü előintési intézkedések alkalmazását tevék szükségessé…
– Hajlandónak találta magát megszokni.
– Azt hittem hogy az lehetséges. Higye meg uram, komolyan hittem.
– És most?
– Másfélévi önámitás után látom át hogy az lehetlen, hogy az felülmulja
erőmet épen ugy, mint akaratomat.
– És most véget akar vetni e kellemetlen helyzetnek?
– Semmitsem ohajtok inkább.
– De mondja ön: miért találja most elviselhetlennek azt, mit másféléven
keresztül elviselhetőnek tartott?
– Őszinteségem daczára, mit ön irányában tanusiték, e tárgyban egészen
nyilt nem lehetek. Tudja ön, vannak dolgok, mikről világosan beszélni
nem szabad. Annyit azonban tájékozhatás végett meg kell emlitenem,
miszerint az egészet nőmnek egy bizarr szeszélye okozá, mely magában
véve jelentéktelennek látszik ugyan.
– De mi ön előtt mégis fontossággal bir?
– Ugy van. Az egész viszály egyébiránt semmisem egyéb, bizonyos név
fölötti vitánál, melyet… De talán már is sokat mondtam?
– Nyugtassa meg magát. Ön nem mondott sokat.
– Elég az hozzá, hogy e kellemetlen helyzetnek véget akarok vetni.
– És most tanácsomat jött kikérni, vagy épen segédjeül akar felszólitni
vetélytársa ellen?
– Távol legyen tőlem e vérfagylaló gondolat. E tekintetben határozott
nézetekkel birok. Egészen más tervem van, melyel szintugy czélt érni
gondolok, s melynek azon előnye is megvan, hogy mi veszéllyel sincs
összekötve.
– Halljuk ezen veszélytelen tervet?
– Mielőtt azonban ezt elmondanám, értesitnem kell önt bizonyos
körülményekről, hogy átláthassa, miszerint nem cselekedhetem máskép.
– Kész vagyok azokat figyelemmel meghallgatni.
– Képzelje uram, én egy fillér vagyonnal sem birok.
– Oly tulajdon, melyben önön kivül milliók osztoznak.
– Azaz, hogy ne értsen ferdére. Én jómódu ember vagyok, és mégsem birok
semmivel sem.
– Ha nem sziveskedik világosabban kifejezni magát, sehogysem birom
elképzelni.
– Vagyonomat nőm után birom.
– Értem.
– És igy miután csep kedvet sem, sőt valóságos idegenkedést érzek a
nélkülözések és szegénység iránt.
– Nem akar nejével szakitani. Ez eléggé eszélyesen van gondolva.
– Nemde? Hanem ez még nem minden…
– Ah, mit mond ön?
– Igazat. Legénykoromban, sőt nőszülésem első éveiben is könnyelmű,
kicsapongó életet folytattam. Dorbézoltam, kártyáztam, és mi ezeknek
természetes következése: adósságokba vertem magamat.
– Hogyan uram, ön adósságokba verte magát?
– Borzasztólag. És csak képzelje ön, több mint tizezer pengő tartozásom
van, s mi helyzetemet még ijesztőbbé teszi…
– Uram, ön rémületbe ejt!
– Ez összeggel Gáspár rokonnak tartozom.
– Ah!
– És pedig oly kötelezvénynyel, mely szerint bármely pillanatban
börtönbe csukathat. És igy…
– Vele sem szakithat. Ez természetes.
– Miután azonban helyzetemet sincs erőm tovább elviselni…
– Öngyilkos akar lenni? boldogtalan ember!
– Uram, ön gúnyt űz belőlem!
– Mentsen isten. De hát mit szándékszik tenni?
– Mindjárt megmondom. Nőm módnélkül szeret olvasni.
– Hiszen ez egyike a legszebb tulajdonoknak!
– Nemcsak, hanem a regények különös hatással vannak jó szivére. Képzelje
ön, mióta „Tamás bátyát“ olvasta, cselédeit folytonosan önözi!
– Szép. De mi köze van ennek ez eseményhez?
– Sokkal több mint előre gyanitá ön. Miután tudom, hogy nőmre az olvasás
oly nagy hatást gyakorol, szeretném ha valaki történetemet szépen
leírná, és…
– És?
– E czélból jöttem önhez, és önnek nem szabad tőlem e szivességet
megtagadni. Ettől függ jövendőm, szabadságom, boldogságom!
– Ha ön ez eseményt szépen akarja leiratni, akkor folyamodjék máshoz.
Sajnálom, de mitsem tehetek önért.
– Nem nem! Ön nem fog engem elutasitani. Önnek meg kell igérnie.
– Mitsem igérhetek.
– Addig nem távozom innen. Meg kell önt lágyitanom.
– Az esetben ki kell jelentenem, hogy hasztalan leend ittléte, mert
ezzel czélt nem fog érni. Én távozom, s itt hagyom önt. Miért nem
folyamodik máshoz?
– Nincs ismeretségem. Egyedül önhez van bizalmam. És önnek nem szabad
engemet remény nélkül elutasitani.
Átláttam, hogy nem menekülhetek tőle máskép, meg kelle igérnem; de
gondoskodtam róla, hogy oly határidőt szabjak szavam beváltására, melyet
kényem kedvem szerint húzhassak, halaszthassak akár az örökkévalóságig.
Örömtől sugárzó arczczal távozott, s engem sajátságos gondolatok között
hagyott e théma fölött: a czivilizatio befolyása az emberiség
történetére.
Czivilizált férj talán több is van ilyen; de barbar – bizonyára egy
sincs.
Nehány nap mulva ez elbeszélés után, esetlegesen összetalálkoztam vele.
Szinte féltem, hogy regényével fog gyötörni.
Csalatkoztam.
Örömsugárzó arczczal adá tudtomra, miszerint erre már szükség nincs
többé, miután az esetlegesség – miben mindig remélt – segitett baján:
Gáspár meghalt, és pedig összes vagyonát neki hagyományozta.
– És neje? – kérdém most már valódi kiváncsisággal.
– Most már kizárólag engem szeret. És miután most már gazdag vagyok,
megboszúlhatom előbbeni viseletét.
– Ön meg akarja gyilkolni őt?
– Nem. Hanem Füred helyett, hová rettenetesen készül, Parádra viszem
fürdőre, melynek vizét rettenetesen gyülöli!
Ő megboszúlja magát nején – mondám magamban – hát én ne boszúljam meg
rajta egy megrabolt délelőttömet?
De bizony megboszúlom! – határzám, s leirtam e jelenetet, melyet ha
nagyon unalmasnak fog találni az olvasó, ő is megboszúlhatja magát
rajtam: ha megbánja, hogy keresztülolvasta.