I.

Midőn Bálint levelével kezemben, K.....-falván, tekintetes Vidor Pál ur

házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésü szobaleány

utasitott, a háziurat kedves neje társaságában lelém.

Bálint barátom oly sokszor s oly körülményesen leirta őket előttem, hogy

első perczre régi ismerősökkint tüntek lelkem elé.

Bemutatásom rövid volt.

Elmondám hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése

birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem,

tiszteletét s levelét átadni e lak urának.

Fogadtatásom oly szives volt, minőről Bálint biztositott, s nehány percz

múlva szivélyes házigazdám saját termesztményének bodor füstje mellett

élvezők a k.....i hegy kedvre gyujtó nedvét.

Háziasszonyomat rendkivül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon

nyilatkozatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt oly fényes

és gazdag, hogy egy kora és könnyüded ozsonnát fölöslegessé tenne.

A lak ura, melyben a vendégszeretetet lehető előzékenységgel éreztették

velem, gazdag múlttal birt. Kora fiatalságában neve messze földön hires

volt kalandjairól, s igy a társalgás csakhamar oly vidám s fesztelenné

lőn, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betü szerinti

értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt.

Oly sok érdekkel s annyi változatossággal tudta szőni a társalgás

fonalát, s az épen oly csinos mint kedves háziasszony beleszólásai oly

izletesen megfűszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést

sajnálni.

Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés

könnyűded szörnyű határozatlan értelemmel bir, és ugy látszik elveszté

egész jelentőségét. Az ozsonna mit az ebédlőben lelék, legkisebb

nagyitással is szólva: városi ebédnek bátran beillett volna.

Az ujonnan szított tüznél készitett paprikás csibén és magyar

gazdasszonyaink egyik remekén: a töpörtyüs haluskán kivül volt ott

minden, mi csak jól szerelt falusi étkamrában föllelhető, sőt oly dolgok

által is lepettem meg, melyeket a fővárostól ily távol eső vidéken,

megvallom, nem hittem élvezhetni.

A dús teritékü asztal azonban jobb sorsra, illetőleg jobb étvágyra volt

volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szándék mellett sem

birtam háziasszonyom megelégedését megnyerni, ki kinálgatásaival és

étkei mentegetéseivel csak akkor szünt meg, midőn harmadszor adám

tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni.

Házigazdám tetszésére jobban érdemesitém magamat; a mindig tele pohárra

nem vártam kétszeres kinálást, sőt többször önkénytesen is ajkaimhoz

emelém kifogyhatlannak tetsző tartalmát.

Végre eszembe jutott, hogy bármily jól találom is magamat e kedves

körben, utam sietős, s bucsúzni kezdék.

Itt már azonban mind az úr, mind a nő részéről igen heves

ellenszegülésre találtam.

Az úr alapos okokkal igyekezett meggyőzni, hogy e nyomorult pár óra nem

érdemli meg, hogy megnyeréseért baráti házát ily korán elhagyva, az éjt

valamely kényelmetlen fogadóban töltsem.

A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog

elbocsátani.

Mentegetőztem, szabadkoztam. Fölemlitém sürgetős dolgaimat, sőt kevés

nagyitással hátramaradásról is tettem emlitést.

Azonban eredmény nélkül.

Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő

tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bizony nem könnyü

dolog ellenökben pört nyerni.

Hasztalan volt minden kifogásom. Felhozott okaimat megczáfolták,

határozatom szilárdságát megtörték, s végre engedni valék kénytelen.

Maradtam tehát; de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal

indulhassak.

Megszünvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tünődni, mivel töltsük el

legkellemesebben az időt, nehogy – mint mondá – unalmas emlékkel váljak

meg házától.

Végre határozott, s inditványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla

kiséretében sétára indulánk a helységet félkör alakban övező ritkás

berekbe.

A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal

vadásztáskája oldalán, haza érkezénk.

Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt

egy kis, de vidor társaság közepett találók.

A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben

részesitett, hogy kezét megszorithatám, ily renddel mutatá be a

jelenvoltakat:

– Kátai Pál úr, helységünk tiszteletese.

– Tekintetes Zsoltai Kálmán úr, a szomszéd helységből.

– Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes úr, házától,

hol leányát, barátnéját volt látogatni.

Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse

fölött.

Falun az étkezés fő mulatság.

Megjöttünk után nem soká jelenték hogy teritve van, s én Zsoltai úr nem

épen nagy kedvére – legalább mint arczkifejezéséből kivehetém – a szép

Klárát karomon vezetém az ebédlőbe.

Asztal fölött derültség és vidámság uralkodott.

És ez ily társaság között nem is lehetett máskép.

A háziúr s asszony nem tűrhetének – mint mondani szokás – magok körül

komoly arczokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve daczára oly derült,

oly egészséges kedéllyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai –

már husz, huszonkét évvel csaknem életunt – fiatalainkkal.

Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbbé vevének részt a társalgásban; de

pillantásaikkal, melyeket lopva vetének egymásra, valahányszor csak

szerét teheték, annál többet látszának egymásnak mondani. Ez csakhamar

magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, miszerint Zsoltai úr és a szép

Klára… Na, de ha ők titkolni akarják, s amint viseletök mutatja ugy is

van, miért csinálnék én e körülményből nyilvánosságot?

Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélék

ki a férfiak üres palaczkjaikat, midőn a tiszteletes úr óráját voná ki

zsebéből, és egy arra vetett pillantás után olyszerü mozdulatot tőn,

mely biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar bekövetkező

engedelemkérésnek a távozhatásra.

Ezt a tiszteletes úr arczáról rögtön leolvasám, de a gondos és mindent

figyelemmel kisérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék,

nagyon jól ismeré vendégét s azonnal eltalálta szándékát.

– Talán csak nem akar társaságot bontani tiszteletes úr?

– Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem

holnap szónokolnom kell.

– Dejszen, abból ugyan misem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell

mulatnia tiszteletes úrnak!

– Ugy van, ugy! – maraszták az asztal többi tagjai.

– Sajnálom hogy ellene kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos

vagyok, a múlt éjjel későn aludtam el.

– Mindjárt marasztom én őt – sugá fülembe házigazdám. – Van az öregúrnak

egy kedves története, melyet mi már százszor is hallottunk tőle, de

melyet ő akár hányszor örömest elbeszél. Ezt fogom emliteni, s meglátja

ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt.

– Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves

vendégeinknek „Éj és korány?“ czimű történetét elbeszélni. Előttük még

tökéletesen ismeretlen, s ugy hiszem nem fogják érdektelennek találni.

– Igen, igen kérjük! – mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, ugy

látszott, nem régi vendég a háznál.

Háziurunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet emlitésére a

tiszteletes feledni fogja, hogy álmos. Arcza kigyulladt, s egész ifjui

tüzzel engedett a felhivásnak.

– Először azonban a czimre nézve ki kell jelentenem, miként a czim nem

enyém, hanem…

– Minő szerénység! és minő igazságszeretet! – kiálta fel tréfás

nevetéssel a vidámság magva, a kedves házinő. Jó jó, ne tartson tőle,

nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel

bevalljuk, miszerint a czim első felét én, a másikat meg férjem adá.

– Én csak az összekötő és vagyok, – mondá rejtélyes mosollyal az öregúr.

Csend lőn. Az öregúr engedelmet kért pipára gyújthatni; mi megtörténvén,

egy pohár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el.

Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüngött szavain, csak

én és Zsoltai úr, kik előtt ez elbeszélés új volt, nem tartóztathatánk

néha vissza egyegy meglepetési felkiáltást; mi azonban a beszéd fonalát

legfölebb csak pillanatokra szakitá meg.

* * *

Koromsötét éj volt. Vastag, sürű fellegek vontak átláthatlan lepelt a

csillagok fénye elé.

Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a

hüvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres, hajmeresztő

eseményeket regélt volna íjesztgetésünkre.

Ily időben, ki szobában, barátságos kandallója előtt űlhet, hálát ad

istennek érette, s fölsohajt: Ah, de borzasztó lehet ily időben szabad

ég alatt lenni!

Ily időben, és ilyen éjszakán utaztam én ezelőtt tiz évvel Pestről

Miskolczra.

Utam sietős volt, s azért minden kellemetlenségei mellett, a gyorskocsin

vettem ülést.

Egy perczem sem volt vesztegetni való, azért rászántam magamat az éji

utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji

kalandozásoktól.

A kocsin, rajtam kivül egyetlen utas volt. Egy vig kedélyü fiatal ember,

ki tréfás adomáival és élczeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette

az időt.

Igaz, hogy be sem hunyhattam elbeszélgetései miatt szemeimet, de

kárpótlásul felséges dohányával kinált meg, minőnél jobbat, kedvesebb

illatút, nem szítam teljes életemben.

Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott,

mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztánk el a fellármázott kocsmáros

duzzogó és dörmögő kegyéből.

E közben az ég még jobban elborúlt, s mire megindulánk, fekete, csaknem

átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató szavaira,

ki az utat tökéletesen ismerni állitá, nem tértünk vissza a még nem

messze hagyott vendéglőbe.

Én fölsohajték. Utitársam azonban fölkaczagott, s mennyre földre állitá,

miszerint ily időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van

előtte valami kellemesebb az életben.

És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő daczára csakhamar

vidám hangulatba hozának.

Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állitá, mert világos

nappal sem lehetett volna gyorsabban és biztosabban haladni.

Mi ok sem látszott az aggodalomra.

Mintegy félórai utat tevénk utitársam folytonos elménczkedései mellett,

midőn káromkodás, és panaszos női hang üté meg füleinket, s észrevevők,

hogy kocsisunk megállitá lovait.

Egy percz, s mi mindketten a földön valánk.

Első pillanatra azt hittük: valamely lónak, vagy kocsinknak van baja,

csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tüzhelyünk rendén van, és

hogy egészen más körülmény kényszerité kocsisunkat megállapodni.

Alig pár lépésnyire előttünk utazókocsi feküdt feldőlve, melyet a

káromkodó kocsis, s a panaszos hangu úrhölgy siker nélkül erőködének

lábra állitani.

Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nélkül segitni kezdénk.

Erőnk elegendő volt: a kocsi percz múlva rendén állott.

Azonban recs! s a kocsi ismét egyik oldalára dőlt.

A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé

megszaggatni.

A hátulsó kerék törve volt.

– Biz eltört e! – kiálta kocsisunk, miután meggyőződött enszemeivel.

– El az ördög… – dörmögé a kárvallott kocsis, pedig nagy baj lesz ám, ha

reggelre nem érünk Miskolczra!

– Istenem! mit tegyünk? – kérdé az úrhölgy.

– Bizony nincs itt mit tenni egyebet, mint hogy valahogy elvánszorgunk

egy falu- vagy csárdáig, – nem lehet már messze az istenadta! – s ott

aztán szépen meghálunk. Reggel majd megcsináltatjuk e veszett kereket, s

holnap délre Miskolczon leszünk.

– Istenem, istenem! de nekem holnap reggelre ott kell lennem!

– De ha nem lehet! – jegyzé meg a kocsis flegmatikus megnyugvással.

– Asszonyom! – szólt udvariasan utitársam, ki ez idő alatt

meglepetésemre elég komolyan viselte magát – ha önnek oly mulaszthatlan,

sietős ügye van, hogy teljességgel nem szenvedhet halasztást, jőjjön

velünk. E kocsin csak ketten vagyunk, és igy van üres hely. Reggelre

Miskolczon leszünk. Azalatt majd a kocsis ugy tesz miként mondá, s

holnap délre ő is ott leend.

– De uram…

– Ez bizony jó lesz! – kiálta a kocsis – fogadja el nagyságos asszony,

majd elbánok én a kocsival aztán valahogy.

– Annál is inkább, – mondá utitársam rábeszélőleg – mert e kocsi

gyorskocsi, és igy nincs mi zsenirozza nagyságodat.

– Lehetséges-e? Gyorskocsi?

– Az ám! – felele örömmel kocsisunk a váratlan borravaló reményében.

– Mily szerencse! igy hát elfogadom ajánlatát uram. Miska! itt van pénz,

igyekezzék hogy mentől hamarabb megjőjjön, s csak hajtson egyenesen

nénémhez.

Miska átvette a pénzt, új utitársnőnket udvarias utitársam a kocsiba

segité, s pár percz múlva épen oly biztosan, oly gyorsan haladánk,

mintha misem történt volna.

A fellegek még mindig rejtve tarták előttünk a hold és csillagok fényét,

pedig e pillanatban nagyobb szükségünk lett volna rá mint valaha. Uj

utitársnőnk külsejére mindketten kiváncsiak valánk. Azonban meg kellett

elégednünk a képzelődéssel, mert az éj sötéte pillanatról pillanatra

nemhogy halványabb, – hanem vastagabbá vált.

Nehány perczig szótlanul haladtunk, mit utitársnőnk arra használt föl,

hogy helyzetét a kényelmetlen ülésen lehetőleg tűrhetővé tegye.

Végre kedélyes utitársam töré meg a csendet.

– Még csak most látom, mennyi sajátságosság, mennyi kalandszerüség

rejlik ez eseményben. Nagyságos asszonyom, ön e véletlen malheuröcske

által, melynek – kéz alatt legyen mondva – én merő egoistikus elvekből

igen örvendek, egy regénynek, egy vig, vagy épen tragikus novellának

válik hősnőjévé. Lelkemre ez felséges! Ha, ha!

– Hogyan uram, ön neveti szerencsétlenségemet?

– Merő önzésből!… Mert ebben saját szerencsémet lelem fel… Minő kaland!…

De lám, lám, mily badar dolgokat beszélek össze vissza. Bocsánatért

esedezem, de én soha sem birom megtagadni egyéniségemet. Nekem elemem,

éltető szükségem a kalandszerűség, a rejtélyek… a titkok…

– E tulajdonságokat igen szépeknek találom ugyan, de nem látom által…

– Hogy miért mondom ezeket önnek nagyságos asszonyom? ki előtt

szerencsétlen vagyok ismeretlennek lenni. Épen azért teszem. Mert ez

irigy éj megfoszt azon szerencsétől hogy nagysád vonásait szemlélhessem,

s viszont magamat bemutathassam, meg akarom ismertetni egyéniségemet,

hogy igy legalább némileg ismerősökké válván, azon bátorságot vehessem

magamnak, hogy fölkérjem nagyságodat, sziveskedjék megengedni, hogy e

fertelmes éjszakát együtt átfecseghessük.

– Különös módja van önnek kérni, uram, mert midőn azt teszi, megtagadása

már lehetlen.

– Le vagyok kötelezve asszonyom. Tehát én…

– Uram…

– Bocsánat, nem magamon kezdem. Van itt a kocsiban egy harmadik személy

is, amint méltóztatik tudni. E harmadik korosabb és tiszteletreméltóbb

is nálamnál, azért rajta kezdem.

Megkisértettem értésére adni, hogy végtelenül lekötelezne ha

csekélységemet a játékból kihagyná, azonban sikertelenül. Szóhoz sem

engedett jutni.

– E harmadik – kezdé még fentebb hangon, mire én átlátva szavaim

sikertelenségét, bölcsen elhallgattam – kit oldalamnál, illetőleg

jobbomon van szerencsém érezni, tiszteletes Kátai Pál ....i lelkész.

– Örvendek – mondá a hölgy, nem igyekezvén visszafojtani nevetését.

– Örvendek – mondám én határozatlanul, ha vajjon nevessek-e vagy

boszankodjam.

– Most tehát, miután érdemes társamat már bemutatám, ugy hiszem:

áttérhetek csekélységemre. Én…

– De uram…

– Ej asszonyom, ön lesz oly kegyes és ki fog engem hallgatni.

Szerencsére a sötétség csak a látást, de a beszédet nem akadályozza.

Szerencsére mondom, mert ugyan mi az ördögöt csinálnánk itt három négy

óra hosszat vakon, némán mint a halak a vizben?! De a dologra:

Asszonyom, ki e pillanatban azon boldogságban részesül, hogy önnel

szemközt áll, illetőleg ül, egy huszonnégy éves csinos termetü fiatal

ember, két ezer pengő évi jövedelemmel, s e mellett tökéletesen

független mind családi, mind szivbeli értelmében.

– Uram, ön visszaél engedékenységemmel…

– Bocsánat, százszor bocsánat, de ha már benne vagyok, hadd végezzem be.

Igaz ugyan hogy ugy látszik, mintha visszaélnék engedékenységével, de ez

csak látszat. Én az éj sötétét használom csupán a dolgok elmondására,

miket nappal ön hihetőleg nem hallgatna ki ily körülményesen, mig most

azt elég jó megtenni. Hja az éj olyan mint az álarcz, sokkal szabadabban

és fesztelenebben érzi magát az ember alatta. De lám megint mennyire

eltértem. Tehát…

– Ha szabad kérnem. Miután már minden áron meg kell önnel ismerkednem,

sziveskedjék bemutatását lehetőleg röviddé tenni.

– Hogyan asszonyom, ön unalmasaknak találja szavaimat?

– Nem, csak fölöslegeseknek.

– Mi egyre megy. Hanem nem tesz semmit. Én nem azért beszélek, hogy

kellemesnek találjanak. Más, egészen más czélom van nekem ez által. Mit

azonban csak később fogok tudatni nagysáddal. Tehát termetem csinos. Nem

vagyok elbizott, de ezt az irigység is megadhatja. Lovaglok mint huszár.

Vivok mint egy franczia marquis XIV-ik Lajos korából, és pisztolyommal

lelövöm röptében a verebet. Ön nevet? nincs igaza, adandó alkalommal meg

fogom győzni szavaim igazsága felől. Modorom, mint láthatja nagyságod,

kevésbbé feszes mint…

– Nagyon is fesztelen!

– Amint vesszük. Nyilt, őszinte ficzkó vagyok, annyi bizonyos. Mi végre

arczomat illeti.

– Nos? miért hagyta félbe? ez a legérdekesebb.

– Le vagyok kötelezve. Mi tehát arczomat illeti, ha nyilt és őszinte

akarok maradni, meg kell vallanom, miszerint ezzel legkevésbbé van okom

büszkélkedni.

– Mily önmegtagadás!

– Csak őszinteség. Midőn azonban azt mondom, hogy arczommal legkevésbbé

van okom büszkélkedni, koránsem azt értem alatta, mintha az rút, vagy

épen visszataszító lenne. Ó nem, ez igaztalanság lenne enmagam iránt! De

itéljen maga nagysád!

– Furcsa a kivánság, midőn az éj annyira sötét, hogy mitsem láthatok.

– Ó ez nem fog gát lenni. Majd leirom én magamat pontosan,

részrehajlatlanul.

– Enmagunk irányában ez kissé bajos.

– De nem lehetlen, s ha az lenne is, én kivételt képeznék. Tehát:

Szemeim feketék és eléggé fényesek. Hajam azonban világos gesztenyeszín,

pedig végnélkül szeretném ha fekete volna!

– Különös ember, minő szeszély!

– Meglehet hogy az, de én nem magamért ohajtanám, hanem a nőkért. Ó én

mindent csak a nők kedveért teszek és ohajtok. Mert lássa ön, a nők a

fekete fürtöket módnélkül szeretik.

– Engedelmével. Vannak kivételek is.

– Ó de hol találok én ily kivételre?

– Hátha én mindjárt egy volnék azok közől?

– Kik a szőke fürtöket elébe teszik a feketéknek?

– Fekete szemekkel igen… Ah, de mit mivel ön?

– Kezeit akarom csókjaimmal halmozni e váratlan kegyért.

– Bohó ember, inkább folytassa arczleirását.

– Örömest, mert aggodalmaim már nagyrészint eloszlottak. Tehát nagysád

csakugyan jobban szereti a szőke, mint a fekete fürtöket?!… Bocsánat,

bocsánat, folytatni fogom leirásomat. Szakál és bajuszom szinte szőke és

finom mint a selyem. Nem hizelgek, ugy van. Vonásaim eléggé

kifejezésteljesek, és szinök ellen sem tehetni kifogást. Arczom többi

részei olyanok, minőkről a személyleirásba azt szokták irni, hogy:

rendes. Ah, igaz, szinte feledék valamit, pedig én e valamire sokat

adok. No nem magamért, hanem a nőkért. Mert én mindent a nőkért teszek.

Orromat értem, mely tökéletesen romai, pedig méltoztassék elhinni, hogy

családomból legalább egy század óta senkisem járt a hét halom városában.

– Elvégezte ön?

– Tökéletesen. És most szóljon nagysád: mit tart felőlem?

– Ha a leirás hű, ön csinos férfi.

– Komolyan érti e szavakat asszonyom?

– Lehető legkomolyabban.

– Ugy tehát kérem, igérje meg, hogy kérésemet teljesitendi.

– Mit kiván ön?

– Azt, hogy tegye azt mit én tevék. Ismertesse ön meg magát ugy miként

én tevém.

– Azt nem fogom tenni.

– És miért nem?

– Mert nem látom által szükségességét.

– De kérésemre, kedvemért!

– Kedveért! minő elbizakodottság!

– Tehát szeszélyből, játsziságból. Az éj sötét. Képzelje nagysád, hogy

álarczos bálban vagyunk, s hogy az egész nem több farsangi tréfánál.

– Ám legyen.

– Tehát megteszi?

– Kérdezzen, felelni fogok.

– Köszönöm. Először is tehát a legérdekesebbet: szabad-e ön?

– Szabad vagyok.

– Mily szerencse! Hanem értsen meg jól asszonyom, azt értem: ha szive

szabad-e?

– Szivem nélkül kezemet sem mondanám annak.

– Jó; e bizonyosság feljogosit több más kérdésre is. Asszonyom,

sziveskedjék egy rövid negyedórára csupán egy kis önmegtagadást, és

valamivel több őszinteséget felölteni. Ugy hiszem, egyik sem fog sok

erőt fölemészteni, miután oly kérdéseket fogok tenni, melyekre a felelet

oly egyszerü s ezért oly könnyü. Először is lássuk külsejét:

– Termete?

– Magas, kissé kövéredésre hajló, hanem azért nem panaszkodhatom

karcsuságom ellen!

– Felséges! – Szemei?

– Kékek.

– Fürtei?

– Feketék.

– Lehetséges-e?! Fekete fürtök s kék szemek! Ah, hisz ez egészen

eszményivé teszi az arczot! Asszonyom, ön több már mint érdekes. De

folytassuk ismerkedésünket, mely perczről perczre több-több ingert

gerjeszt, és szebbnél szebb sejtelmeket ébreszt. – Szája?

– Mi arczom többi részeit illeti, azt kell róluk mondanom, mit elébb ön

magáéról mondott: azok közé tartoznak, melyekről a személyleirásokba azt

szokták irni: rendesek. Hanem…

– Hanem?

– Hanem ha őszinte és mi több igazságos akarok lenni enmagamhoz, hozzá

kell tennem, miszerint vannak olyanok is, kik azokat szabályosaknak, sőt

érdekeseknek mondják. Mi számat és fogaimat illeti…

– Ez kegyetlenség öntől nagyságos asszonyom, hogy épen a legérdekesebb

helyen szakitja meg szavait. Beszéljen, kérem! Mi száját és fogait

illeti?

– Egy költő, kit a fővárosban volt szerencsém megismerhetni, ki azonban

az életben is mindenről oly túlzott lelkesedéssel és nagyitással

nyilatkozik, mintha mindig költeményt irna, azt mondá rólok…

– Ismét a legérdekesebb helyen szakitja meg beszédét!

– Hogy hófehér fogaim picziny és piros ajkaim között ugy veszik ki

magukat, mint bibor paláston az ezüst csipkézet. Ezek azonban a költő

szavai, melyeknek túlságosságára előre figyelmeztettem önt.

– Mint bibor paláston az ezüst csipkézet! Mi ily hasonlatra nyujt

alkalmat, annak a valóságban is széditőnek, elragadónak kell lenni! Ön

tehát egyike a legszebb, legelragadóbb teremtéseknek. Ah, de szinte

feledém, még egyet!

– Kérdezzen ön!

– Nem kérdezni, kérni akarom önt. Sziveskedjék egy perczre kezét

átengedni.

– Átengedni? és miért?

– Hogy tökéletesen megismerhessem külsejét.

– Mily bohóság. Ám legyen.

– Nem csalódtam. E kéz picziny és gyöngéd. Asszonyom, ön veszélyessé

kezd válni függetlenségemre nézve!

– E nyilatkozat hizelgő és udvariatlan is egy személyben.

– A nők, csak hizelegjünk, elnézik ha udvariatlanok vagyunk is.

– Köszönöm nemem nevében. De mondja ön, mi czélja volt e

kérdezgetőzéseknek?

– Ó még nincs vége. Még csak külsejét ismerem nagyságodnak, s én

belsejével is meg akarok ismerkedni.

– Ó ez sokkal nehezebben fog menni.

– Mi sincs egyszerübb és könnyebb a világon. Feleljen csak őszintén

szavaimra, s egy negyed óra múlva oly jól fogom ismerni önt, mintha évek

óta taposnám szalonja szőnyegzetét. Először is melyek nagysádnak

legkedvenczebb foglalatosságai?

– Legörömestebb foglalkozom kertem virágaival és zongorámmal. Hanem

azért rajztáblámat és kedvencz iróimat sem hanyagolom el.

– Virágok, zene, festészet, regények! Ön tehát egészen a természetnek és

müvészetnek él, és mind a leggyöngédebb, legnemesebb dolgokkal

foglalkozik. Asszonyom, önnek lelke előtt egész hódolattal és

tisztelettel omlok térdemre. De ha megengedi, még nincs vége

kérdezősködéseimnek.

– Folytassa tehát.

– Köszönöm. Vannak-e nagysádnak szeszélyei?

– Számlálhatlanok. Kik közelebbről ismernek, ugy mondják: a

szeszélyeskedés legfőbb hibám.

– Felséges, isteni! Szeszélyek nélkül a női kedély örökké derült, örökké

mosolygó ég, mely szép ugyan, de mely sokkal kevésbbé ingerel, mintha

néha egyegy átsuhanó felleg pillanatokra elfedi sovár szemeink előtt

ragyogó ékeit.

– Ön ugy látszik egészen…

– El vagyok ragadtatva nagysád szeszélyei által. Oh én imádom a

szeszélyeket, bármily bizarrok legyenek is. Még egy utolsó kérdést: mit

tart ön a szerelemről?

– Határozott fogalommal nem birok e tekintetben, mert csak leirások után

ismerem e szenvedélyt. Bár mindig sovárogtam utána, e szerencse

mindeddig nem jutott osztályrészemül. Férjemet…

– Férjét?

– No igen, férjemet, kit ezelőtt másfél évvel voltam szerencsétlen

elveszteni…

– Meghalt? Hála neked, szeszélyes véletlen! Jól tette, nagyon okosan

tette, hogy meghalt.

– Hogyan uram, ön örvend szerencsétlenségemnek?

– Merő önzésből. Mert tudja meg asszonyom, hogy ön engem elbűvölt,

elragadott, hogy én szeretem, imádom önt!…

– Ej uram, ön kissé igen is túl viszi a tréfát!

– Nem tréfa ez asszonyom, legkomolyabb valóság. Sziveskedjék

kihallgatni, s azonnal meg fog szavaim valóságáról győződni. Mit az

emberek szerelemnek neveznek, épen oly kevéssé ismerem, mint ön.

Egyetlen egyszer tévedt egy sugaracskája ez égető napnak lelkembe

pillanatra, s ez is csak azért, hogy tova űzze addigi nyugalmamat, s

cserében bánatot plántáljon helyébe… De hagyjuk ezt…

– Sőt ellenkezőleg, beszélje el részletesen, körülményesen e kalandot,

igen érdekel.

– Parancsának engedelmeskedem, bárha némi felindulást soha sem fojthatok

el, valahányszor e fájó álom emlékeivel foglalkozom. Ezelőtt két évvel,

igen igen! épen ma két éve, Pesten valék.

– Épen ma két éve? különös!

– Épen ma két éve. Ó igen élénken emlékszem, Hollósi ‚Luciát‘ énekelte,

és én szinházba menék. A ház fuladásig tömve volt, de én mitsem törődtem

a tömeggel, figyelmem, gondolataim, tekintetem mind egy pontban voltak

öszpontositva, s e pont egy velem szembeeső első emeleti páholy volt,

melyben gyönyörü nőt pillanték meg, ki egész elmerültséggel hallgatta az

operát, s kinek bűvös tekintetéről nem tudtam többé levenni szemeimet…

– Tovább, tovább!

– Nincs mit mondanom többet. Én láttam őt, s mire mindaddig képtelennek

hittem magamat, e nehány negyed megtanitott rá: szerelmes levék!… Azt

szokták mondani, hogy a természet nem hagyja magát boszúlatlanul. Igaz.

A vonzalom e kedves ismeretlennő iránt oly gyorsan s oly váratlanul

növekedett, hogy mire vége volt az eléadásnak, már egészen rabja valék…

– Találkozott az életben valaha imádottjával?

– Soha! Midőn a függöny legördült, egy ismerősömet pillantám meg, kit

azonnal magamhoz inték, hogy tudakozódjam tőle ama nő felől, ki a

nélkül, hogy égető szemsugárait egyetlen pillanatig rajtam nyugtatta

volna, e nehány percz alatt eszemet, szivemet egyiránt megbűvölte.

– Nem ismered ama bájos teremtést – kérdém – ott a szinpadtól a második

első emeleti páholyban?

– A szinpadtól második páholyban? Ha ha ha!

– Hogyan, asszonyom, ön nevet?

– Nem tehetek mást, nevetnem kell. Ha ha!

– Azt találja ön oly nevetségesnek, hogy imádottam a szinpadtól második

páholyban ült?

– Ó nem.

– Tehát azt, hogy én képes voltam másfél óra alatt beleszeretni,

belebolondulni egy nőbe, kit akkor láttam először, s kivel sohasem

beszéltem? – Asszonyom, ez nem uj dolog, és nem is első. Páris csak

egyszer látta Helenát, s mindjárt megfoganzott agyában a gondolat, hogy

elragadja őt. Antonius Cleopatrának egyetlen pillantására lángot érzett

terjedni ereiben. Sőt a legujabb időben is Lola Montez…

– Kérem, kérem semmi kétségem, hogy ily rögtöni szerelem létezhetik,

csak folytassa ön kalandja történetét, mely nem hiszi ön, mennyire

érdekel!

– Ismerősöm megmondá nevét imádottamnak, de egyszersmind azt sem

mulasztá el tudtomra adni, hogy ez angyal már nő, mi több! egész

szenvedéllyel csügg férjén! E hirre, mintha villám ütött volna meg, alig

hogy földre nem roskadtam…

– Nem lenne ön szives ama bűvös bájos nő nevét velem tudatni, ki önnel e

csodát elkövette?

– Bocsánat asszonyom, e név titok, melyet szivem legmélyére rejtettem

el, s melyet sohasem fogok többé ajkaimra venni.

– Minő kegyelet!… De mondja csak ön uram valahára: mi czélja volt

különös viseletének?

– Ismerkedési módomat érti? Mindjárt megmondom. Asszonyom, bármily

visszásnak és hihetlennek tetszhetik is ön előtt, de én ama bűvös nő

képét nem birom kitépni agyamból. Érzem hogy kivüle sohasem fogok senkit

szeretni többé. Miután azonban ő már másé, s miután, elvégre is nősülni

csak kell, elhatárzám a véletlenre bízni magamat, s megvárni mig ez

vezet valakit előmbe, azonban…

– Nos? azonban?

– Nagysád egészen megváltoztatta határozatomat. Most már nem akarom a

véletlen ajánlatát elfogadni többé, és ugy tetszik, mintha régi

szerelmem bűvereje is gyengülni kezdene, s helyette egy más édesebb,

boldogitóbb érzés rakna fészket szivemben.

– Uram, kérem önt…

– És ez uj érzés szerelem, ön iránt, kit bár nem láttam soha, de kinek

hangjában, szavaiban van valami, mi testet ad azon képnek, mit

phantasiám teremtett nagysád felől, s mi lángra gyujtá véremet. Én

szeretem önt asszonyom, az oly hosszasan sovárgott sziv ifju, gazdag

szenvedélyével.

– Nem tudok eligazodni önnek szavain, melyeket akaratom ellenére

hallgatnom kell, s melyek, ha nyiltan akarok szólani, előttem legalább

is oktalanoknak tetszenek. Ön – saját kifejezését használva, ön lángra

gyúl, szerelmes lesz egy nőbe, kit nem látott soha, s ki felől mindössze

is saját szavai után bir némi fogalommal, melyek csalhatnak is.

– Ó én meg vagyok győződve hogy azok igazak, s a valóságnál sokkal

kevesebbet mondanak.

– Tegyük fel, hogy ugy van, hogy a nő még szebb, mint magát lenni

állitja, de egy szép arcz még nem elegendő szerelmet ébreszteni, s

különben is ki áll jót önnek arról, hogy a hajnal első sugarai szét nem

kergetik oly kétséges alapon nyugvó ábrándképeit?

– Szivem, lelkem, szerelmem. Én nem külsejeért szerettem meg önt

asszonyom, s mi lángra gyujtá véremet, azt sem nap sem csillagok el nem

enyésztethetik. Én határozott vagyok, s ha önben csak egy parányi

rokonszenv keletkezett irányomban…

– Nos? lássuk mennyire megy könnyelműsége?

– Pillanatig sem vonakodom igy szólni önhöz: asszonyom, ha ön képes

bizalmat érezni egy ember iránt, kit az életben először lát – patvarban

hisz még nem is láthat! – először hall, de ki becsületére esküszik ön

előtt, hogy mindaz, mit mondott igaz: bizza sorsát rám: legyen nőm!

– Ha, ha, ha!

– Ön nevet?

– Mit tartana ön felőlem uram, ha én is oly könnyelmüen mint ön, igent

mondanék e szavaira!

– Azt asszonyom, hogy ön miként én, imádja a kalandszerüséget, a

bizarrt, hogy e tulajdonsága még ezerszer vonzóbbá, ellenállhatlanabbá

teszi önt előttem!

– Helyzetében magam sem válaszolnék máskép.

– Azt asszonyom, hogy ön is miként én, megunta, megutálta a

mindennapiság, a szokottság elévült formáit, s balga előitéletből vagy

gyávaságból nem riad vissza e rendkivüli lépéstől, mely oly kétséges

jövőt igér, de mely szivemben a legboldogabb sejtelmeket ébreszti, s én

hiszek e sejtelmeknek!

– Uram, önnek szavaiban oly meggyőző, bizalomébresztő valami van, hogy…

– Lehetséges! – ön megegyezik?

– Ha az idő igazolni fogja azokat, én nem mondok határozott nemet.

– Az idő, az idő. Ön ismét a mindennapiság formái közé vonul. Most, e

perczben határozzon nagysád. Csak egy napi halasztás is megszünteti e

lépés kalandszerüségét, s letörli a bizarr zománczot.

– Tehát ön azt kivánja?

– Hogy rögtön határozza el magát. Legyünk jegyesek, ah több! legyünk

férj és nő, mielőtt a kelő nap alkalmat adna egymás vonásaiban

gyönyörködhetni.

– Ha igent mondanék is, ez lehetlen volna.

– Mondjon igent, s bizza a többit rám!

Iszonyu sejtelem támadt agyamban. E szeleburdi – gondolám – tudja hogy

lelkész vagyok, s talán… na de kisérjük e viszony fokonkinti fejlődését.

– És ön nem is tudakozódik körülményeim felől? nem is akar bővebb

tudomást szerezni viszonyaimról, összeköttetéseimről, családomról?

– Hol lenne akkor a kalandszerüség? Nem asszonyom, én nemcsak nem kérek,

hanem határozottan visszautasitok minden felvilágositást. Én igy,

ismeretlenül akarom önt nőül venni. Azért kérem, nyilatkozzék: van-e

bizalma? van-e bátorsága?

– Bátorságom? van uram! Legyen, itt kezem. De csak egy föltét alatt.

– S azon föltét?

– Igérje meg ön nekem becsületszavára, hogy azon esetre, ha kölcsönös

megismerkedés után egymásnak bármely okból nem tetszenénk, vagy ha

bármikor is az együttlétet nem találnók boldogitónak, ön nemcsak

akadályul nem szolgáland válópörünkben, sőt mindent elkövetend azt

lehetőleg gyorsan végrehajtani.

– Igérem, asszonyom!

– Akkor itt kezem.

Szemeimet kezdém dörzsölgetni, hogy meggyőződjem: ébren vagyok-e, vagy

álmodom; de csakhamar meggyőződtem, rémülettel győződtem meg, hogy

nagyon is valóság volt minden, mi körülöttem történt.

– Tiszteletes úr! – szólita meg az uj jegyes.

– Tessék – válaszolám remegő hangon, – sejtve mit akar mondani.

– Ébren van ön?

– Amint hallja uram.

– Ébren volt ön egész utunk alatt, mióta jegyesem kocsinkra jött?

– Ébren voltam.

– Végig hallgatta ön szavainkat és megértette-e azokat?

– Végig hallgattam és megértettem.

– Ugy tehát mondjon ön áldást frigyünkre. Eskessen össze bennünket.

Két sikoltás volt e szavakra hallható. Egyik a nőé, ki ugy látszik,

megegyezése alkalmával feledé miként lelkész is van jelen, a másik

enyém, ki elszörnyűködve kiálték fel:

– Uram, figyelmeztetem önt, hogy ily dolgokból nem szokás játékot üzni!

– Nem játék ez, hanem valóság! – felelém határozottan.

– Akkor még határozottabban ki kell jelentenem, hogy kivánatának engedni

nem fogok.

– De ha én önnek becsületemre esküszöm, hogy semmi akadály sem létezik,

mi ez összeköttetést gátolhatná.

– Mindegy, ez szokás elleni, ez törvénytelen tett volna, s én ebbe soha

nem fogok beleegyezni.

– Nem?

– Nem!

– Sziveskedjék kezével ezt megérinteni.

Ezzel felém tartott valamit, mit kezeimmel megérintvén, nagy rémülésemre

fölismerék egy mellemnek szegzett pisztolyt.

– Tudja-e ön mit érintének kezei?

– Kérem az isten szent nevére, tartsa ön más irányba. El talál sülni!

– Ha ön e pillanatban össze nem esket bennünket, esküszöm istenemre,

golyót repitek agyába!

– De kérem uram, gondolja meg!

– Mitsem gondolok meg. Ön összeesket bennünket. A kocsis tanunk lesz, s

nehány percz mulva mint boldog férj és nő fogunk forró köszönetet

szavazni a ránk adott áldásért.

– De uram, kérem.

– Semmi de! Akar ön vagy nem? Én lövök!

– Itt nincs menekülés, – mondám magamban – a hóbortos párt össze kell

adnom, különben e szeleburditól kitelik, hogy megtartja szavát. Aztán! –

vigasztalám magamat – holnap Miskolczon jelentést teszek e

kényszeritésről, s majd szétbontjuk e törvénytelen frigyet.

– Határozzon ön, különben lövök!

– Ha már épen nem állithatom el önt különös szándékáról, ám legyen.

– Tehát beleegyezik?

– Tehetek-e mást? ön életemet fenyegeti.

– Kocsis megállj!

– Mi baj? – kérdé a kocsis hátrafordulva.

– Semmi, csak állj meg.

A kocsis engedelmeskedett.

– Asszonyom, – kezdé a házasulandó – nem sziveskednék ön kiszállni a

kocsiból, a földön kényelmesebben elvégezhetjük.

– Amint akarják önök.

Kiszálltunk a kocsiból. A kocsis szinte odahagyá ülését a férj

felszólitására.

Neveiket kérdém, s ha rendithetlenül megmaradnak-e összekelési szándékuk

mellett?

Mindkettő igennel válaszolt.

– Ugy hát nincs egyéb hátra – mondám – mint hogy kezeiket összetévén, ez

összeköttetésre áldást kérjek az égtől. Legyenek önök boldogak, s vajha

soha meg ne bánnák ez elhamarkodott lépésöket.

– Készen vagyunk? – kérdé a férj.

– Nincs több tennivaló, – felelém ezer átkot szórva fejemre, hogy miért

határoztam magamat szokásom ellenére ez éji utazásra.

– Ha ugy akarod édes nőm, felülhetünk.

Visszafoglaltuk üléseinket, s a kocsi nem sokára ismét haladni kezdett,

mintha misem történt volna.

A férj nőjével gyöngéd párbeszédet kezdett, de már sokkal halkabban mint

elébb tevék, s nagy megbotránykoztatásomra még csókczuppanásokat is

hallhaték közben-közben.

E közben az ég derülni kezdett. A sötét fellegek mindig halványabbakká

levének, mig végre a támadó korány némi halvány világot terjeszte szét a

láthatár végén.

Férj és nő mohó kiváncsisággal vizsgálgaták egymás vonásait.

– Hihetek-e szemeimnek? – kiáltá a férj meglepetéssel, amint annyira

világos lőn, hogy a vonások kivehetőkké levének.

– Mi lepett meg annyira, kedves férjem?

– Azon ismeretlen nő, kit ezelőtt két évvel Pesten…

– A szinházban láttál és megszerettél?

– Az te vagy kedvesem!

– Szavaid után mindjárt fölismerém magamat, és azért engedtem ily

könnyen kivánatodnak.

– Mily édes meglepetés, mily boldogság!

Egymás nyakába borultak, s örömük oly őszintének, boldogságuk oly

valódinak tetszett, hogy gondolkozni kezdék: vajjon helyes lenne-e e

viszonyt, mely nem rendes uton köttetett ugyan, de mely az illetők

részéről legszebb reményekre jogosit, szétbontani.

– Köszönet, ezer hála önnek uram e boldogságért, melyet önnek köszönök,

s ezer köszönet a véletlennek, mely önt ez utazásra kényszeritette!

E szavak után kezemet forrón megszoritá, s a nő sem késett hizelgő

szavakkal halmozni el – mint mondá – jóságomért.

Pedig ők legjobban tudhaták hogy mit tettem, az legkevésbbé az én

érdemem.

E rendkivüli öröm és boldogság látása végre megmásitá szándékomat, s

elhatározám a megtörténttel kibékülni, s nem tenni semmit, e viszony

szétbontására vonatkozót.

Pár óra mulva Miskolczra értünk, hol még aznap fényes és nagyszámu

családi körben ünnepeltük meg ez ily rendkivüli uton kötött nászt, s én

azon jótevő megnyugvással utaztam haza, hogy e házasság épen annyi sőt

még több jogokat nyujt reményekre, mint más legrendesebb módon

köttetett.

Hanem azért fölfogadtam, hogy éjjel többé utazni nem fogok, s e fogadást

sohasem is fogom megszegni.

* * *

Igy végzé elbeszélését a tiszteletes.

– S azóta mitsem hallott felőlök? – kérdé Zsoltai úr, ki még a szép

Klárával folytatott szembeszédről is megfeledkezett, oly mohó

figyelemmel csüggött az öregúr szavain.

– De igen, s véghetlen boldogságomra szolgál önöknek jelenthetni, hogy e

pár legboldogabb a világ legtörvényesebb és legrendesebb módon

összekötött házasai között.

– E történet igen érdekes, de ha szabad őszintén nyilatkoznom…

– Csak tessék! – mondá az öregúr, ki ugy látszott, készen volt

ellenmondásomra.

– Én kétkedem valódiságán. Korunkban nem történnek ily kalandos, rögtöni

összeköttetések. Most nem elég a rokonszenv, a vonzalom, most családi s

anyagi érdekek szövik és oldják a viszonyokat.

– De ha becsületszavammal állok jót valódiságáról. Akkor csak elhiszi

ön?

– Hinnem kell, ha mondja, pedig megvallom az egész inkább mesének

tetszik.

Zsoltai úr komoly, gondolkozóvá lőn.

– És pedig annál inkább hinnie kell önnek, mert ama szeleburdi ifju s

ama könnyen hivő nő senki sem volt más mint…

– Mint? – kérdém rögtöni sejtelemtől megkapatva.

– Férjem és én! – mondá elragadó mosollyal a kedves házinő.

– Lehetséges-e? – kiáltánk én és Zsoltai úr, székünkről fölugorva.

– Nemcsak lehetséges, hanem ugy van, mondá a férj.

Az öreg tiszteletes, ki e csattanós vég után sovárogva látszott

várakozni, e szavakra hangos, szivből jött nevetésre fakadt, mi az egész

társaságon csakhamar erőt vőn, kivévén Zsoltai urat, ki komoly képpel

sugott valamit az e szókra elpirult szép Klára fülébe.

Midőn a kaczaj kissé lecsillapodott, kézen fogá őt, s háziasszonyunk elé

vezetvén, komoly, illetődött hangon igy szólt:

– Nagyságos asszonyom! Még csak pár nap óta van szerencsém ugyan ismerni

Klára kisasszonyt, de e boldog példa meggyőzött arról, hogy hol szerelem

van, ott perczekig is vétek halasztani a menyegzőt, s azért ezennel

Klára kisasszony kezeért esedezem.

– Mit hallok? Ej, ej Klára, te erről nekem mitsem szóltál! Azonban ha

akarjátok, nekem mi kifogásom sincs ellene.

A szép Klára elpirult, lesüté szemeit, de – mit sem szólt ellene.

– De már látom, hogy csakugyan mennem kell! – kiáltá a tiszteletes,

kalapja után nézve – különben ujból kénytelen leszek törvénytelen módon

kötni házasságot!

– Ne féljen ön, nincs töltött fegyver kezemben! – felele tréfásan

Zsoltai úr – hanem holnap reggel ugy-e megteendi?

– Nappal s rendes módján, tiszta szivből.

A tiszteletes, e szavai után átalánosan, s nekem különösen csendes éjt

kivánva, eltávozott.

Mi még kissé együtt maradánk vidám társalgás közt; miközben a két

szerelmes alkalmat lelt a szobából a kert holdfénytől megezüstözött

hársai közé suhanni.

Ott ábrándoztak, ott mulatoztak fényes reményekkel s csak késő éjfél

után tértek éji nyugalomra, hogy másnap boldogságuk korányára

ébredjenek.