Zsófiára. Istenem, mennyire megöregedett és megőszült, az ő homlokát is
ráncok szántják végig, az ő hervatag ajkát is búbánat marcangolja. És
hirtelenül ellágyul az öreg ember szíve. «Istenem», gondolja, «mily
komor, mily szomorú ő, akit mint fiatal, nevető, ártatlan leányt
kötöttem az életemhez. Egy emberöltő, negyven, negyvenöt év óta élünk
már együtt, mint leányt vettem el én, a félig már elkopott férfi és
tizenhárom gyermeket szült nekem. Segített műveim megteremtésében, a
gyermekeimet szoptatta és én, mit csináltam belőle én? Kétségbeesett,
csaknem őrült, túlingerült asszonyt, aki elől el kell zárni az
altatószereket, hogy el ne dobja magától életét, olyan szerencsétlenné
lett általam. És a fiaim, tudom, hogy nem szívelhetnek és a lányaim,
akiknek elemésztem a fiatalságukat és a titkárok, akik minden szót
fölírnak és minden szavamat fölcsipkedik, mint a veréb a lóganajt; a
szekrényben már készen tartják a balzsamot és tömjént, hogy mumiámat
megőrizzék az emberiség múzeuma számára. És ott az az angol kamasz a
jegyzőkönyvvel már várja, hogyan fogom neki megmagyarázni «az életet» –
bűn Isten és az igazság ellen ez az asztal, ez a ház, irtózatosan
titokzatos és tisztaság nélkül és itt benn ülök ebben a pokolban és a
helyett hogy fölugornék és a magam útján járnék, melegen és jól érzem
magamat benne. Jobb lenne nekem, jobb lenne neki, ha már halott lennék:
nagyon sokáig élek és nem eléggé őszintén: az én időm már régen lejárt.»
A lakáj megint ételt kínál, édes gyümölcsöt tejszínhabbal körítve,
jégbehűtve. Haragos kézmozdulattal félretolja az ezüsttálat. «Nem jó az
étel?», kérdi aggódva a gyanútlan Andrejevna Zsófia, «nehéz neked?»
De Tolsztoj kesernyésen csak azt feleli: «Nekem éppen az a nehéz, hogy
nagyon is jó».
A fiai kedvetlenül, a feleség megütközve, a riporter feszülten figyelve
néz: látszik, hogy magának akarja megtartani az aforizmát.
Az ebéd véget ér, fölkelnek és a fogadóterembe mennek. Tolsztoj a fiatal
forradalmárral vitatkozik, aki minden tisztelete mellett is bátran és
hevesen ellentmond. Tolsztoj szeme villámot szór, vadul, szakadozottan,
csaknem kiabálva beszél; fékezhetetlenül indulatos minden vitában, mint
azelőtt a vadászásban és a tenniszjátékban. Egyszerre csak rajtakapja
magát a szilajságán, alázatosságra kényszeríti magát és a hangját
erőszakkal mérsékli: «De talán tévedek, az Isten a gondolatait
szétszórta az emberek közt és senki nem tudja, az övét vagy a magáét
mondja-e ki». És hogy elterelje a beszédet, fölbiztatja a többieket:
«Menjünk kissé a parkba».
De előbb még egy kis megállás. A kastély lépcsőjével szemben az ősrégi
szilfa alatt «a szegények fájánál» a néphez tartozó látogatók, a
koldusok és különböző szekták követői, a «sötétek» várják Tolsztojt.
Húsz mérföldet gyalogoltak, hogy tanácsot kapjanak vagy valami kis
pénzt. Napbarnítottan, fáradtan, poros cipőben állnak ott. Az «úr», a
«barin» közeledtére nehányan orosz módra a földig hajolnak. «Kérdezni
akartok valamit?» «Azt akartam kérdezni Fenség…» «Nem vagyok fenség,
senki nem fenséges, csak az Isten». szól rá Tolsztoj. A parasztocska
ijedten forgatja a sipkáját, végre szövevényes kérdéseket makog el
arról, hogy igazán a parasztoké lesz-e most a föld és hogy a ráeső részt
mikor kapja meg? Tolsztoj türelmetlenül felel, minden tisztázatlan dolog
elkeseríti. Azután mindenféle istenes kérdéssel egy erdészre kerül a
sor. Tud-e olvasni, kérdezi Tolsztoj és amikor igennel válaszol,
Tolsztoj előhozatja a «Mit tegyünk?» írást és ezzel végzett vele. Most
koldusok tolonganak feléje, egyik a másik után. Tolsztoj, aki már
türelmetlen, egy ötkopekossal gyorsan végez velük. Amikor megfordul,
észreveszi, hogy az újságíró lefotográfozta, amikor pénzt adott. Arca
megint elkomorul: «Így ábrázolnak engemet, Tolsztojt, a jóságost, a
parasztok közt, az alamizsnaosztogatót, a nemes, segíteni kész embert.
De aki a szívembe láthatna, tudná, hogy sohasem voltam jó, csak meg
akartam tanulni, hogyan kell jónak lenni. Igazában csak saját énem
foglalkoztatott. Soha nem nyujtottam segítséget, egész életemben a felét
sem ajándékoztam a szegényeknek annak, amit Moszkvában egyetlen éjjelen
elkártyáztam. Soha nem jutott az eszembe, hogy Dosztojevszkinek, akiről
tudtam, hogy éhezik, elküldjem azt a kétszáz rubelt, amely egy hónapra,
vagy talán mindenkorra megváltotta volna. És mégis eltűröm, hogy
ünnepeljenek és a legnemesebb embernek dícsérjenek, pedig tudom, hogy
csak a kezdet kezdetén vagyok.»
Már nagyon szeretne a parkban sétálni és a fürge, öreg emberke olyan
türelmetlenül siet lengő szakállával, hogy a többiek alig tudják
követni. Nem, most már nem akar sokat beszélni: csak az izmokat érezni,
az idegek hajlékonyságát, kissé megnézni a lányok tenniszjátékát, a
fürge testi játék ártatlanságát. Érdeklődéssel kísér minden mozdulatot
és büszkén nevet minden sikerült ütés láttára és tisztább, megnyugodott
érzékekkel vándorol tovább a gyöngén illatozó moszaton. Azután azonban
megint vissza a dolgozószobába, kissé olvasni, kissé pihenni, néha már
meglehetősen fáradtnak érzi magát és nehéz a lába. Amikor így magára
hagyva fekszik a bőrpamlagon, csukott szemmel és fáradtnak és öregnek
érzi magát, magában ezt gondolja: «Mégis csak jól van így: hol van az az
idő, a rettenetes, amikor mint valami kísértettől, féltem a haláltól, el
akartam előle rejtőzni és el akartam magamat tagadni. Most már nem félek
tőle, sőt jól esik, hogy ily közel vagyok hozzá.» Hátratámaszkodik, a
csöndben körülrajozzák a gondolatok. Néha a ceruzával hamar följegyez
egy szót, azután hosszan és komolyan elmélázik. És szép az öreg, fáradt
ember arca, az álmodás és a gondolkodás felhőjében, egyedül magával és
gondolataival.
Este azután még egyszer le a beszélgető körbe: hiszen a munkát
elvégezte. Barátja, a zongorás Goldenweiser megkérdi, szabad-e
játszania. «Persze, persze!» Tolsztoj a zongorára támaszkodik, kezével
beárnyékolja a szemét, hogy ne lássa senki, mennyire meghatja őt az
egybefűződő hangok varázslata. Szempilláit lecsukva és nagyokat fujtatva
figyel. A zene, amelyet oly hangosan megtagadott, csodálatosan áramlik
feléje, ellágyítja, a sok súlyos gondolat után ismét szelíddé és jóvá
teszi a lelket. «Hogyan is szólhattam le a művészetet», gondolja
magában. «Hol a vigasz, ha nem benne? Minden gondolkodás elkomorít,
minden tudás megzavar és hol érezzük határozottabban Isten jelenlétét,
mint a művész festményében és szavában. Testvéreim vagytok, Beethoven és
Chopin, tekinteteket most rajtam megpihenni érzem és az emberiség szíve
dobog bennem: bocsássátok meg testvéreim, hogy becsméreltelek titeket.»
A zene hatalmas akkorddal végződik, mindenki tapsol és kis habozás után
maga Tolsztoj is. Minden nyugtalansága meggyógyult. Szelíd mosollyal az
egybegyűltek közé lép és örül a szíves beszédnek; most végre mintha
vidámság és csönd lengedezné körül, a mozgalmas nap teljesen véget ért.
De mielőtt nyugovóra tér, még egyszer a dolgozószobájába megy. A nap
befejezése előtt Tolsztoj még egy törvényt ül maga fölött, mint mindig,
számadást fog követelni magától minden óráért és egész életéért. A
naplója föl van nyitva; üres lapjairól a lelkiismeret szeme tekint reá.
Tolsztoj átgondolja a nap minden óráját és törvényt ül. Eszébe jutnak a
parasztok, a magaokozta nyomor, amely mellett ellovagolt, a nélkül, hogy
másként segített volna, mint csekély, nyomorult pénzzel. Eszébe jut,
hogy a koldusokkal szemben türelmetlen volt és keményen és gonoszul
gondolkodott a feleségéről. És mindezt a hibáját följegyzi a könyvébe, a
vád könyvébe és haragosan odaírja az ítéletet «ismét lusta voltam,
nyomorult lelkű. Nem tettem elég jót! Még mindig nem tanultam meg azt a
nehéz dolgot, hogy az emberiség helyett a körülöttem levő embereket
szeressem: Segíts meg Istenem, segíts meg!»
Azután még a következő nap dátuma és a titokzatos «H. m. é.», ha még
élek. Most már elvégezte a dolgát, megint átélt egy napot. Az öreg ember
meghajolva átmegy a szomszéd szobába, leveti a zubbonyát, a súlyos
csizmákat és testét, nehéz testét leveti az ágyra és mint mindig,
először a halálra gondol. A gondolatok, színes pillangók még ott
röpködnek körülötte, de mint a lepkék az erdőben, lassanként sűrűbb
sötétségbe vesznek. Az álom árnyéka már egészen közel van…
Ekkor hirtelenül – fölriad – nem lépteket hallott? Igen, a szomszédban
lépést hall, halkat és lopakodót, lépést a dolgozószobában és már föl is
ugrik, hangtalanul, félig meztelenül és égő szemét a kulcslyukra
szorítja. Igen, világosság van a szomszéd szobában, valaki lámpással
bement és az íróasztalán kotorászik, legtitkosabb naplóját lapozgatja,
hogy elolvassa a szavakat, lelkiismeretének párbeszédét, Andrejevna
Zsófia, a felesége. Még a legtitkosabb titkára is leselkedik, magával
Istennel sem hagyják egyedül, mindenütt, mindenütt a házát, az életét, a
lelkét az emberek mohósága és kíváncsisága hálózza körül. Keze reszket a
dühtől, már a kilincshez nyúl, hogy hirtelenül fölrántsa az ajtót és
nekimenjen saját feleségének, aki elárulta. De az utolsó pillanatban
megfékezi dühét: «Talán ez is megpróbáltatásomra van szánva.» Megint
visszavonszolja magát a fekvőhelyéhez, némán, lélekzés nélkül, magát
kémlelve, mint valami kiszáradt kutat. És Tolsztoj Nikolajevics Leo,
korának legnagyobb és leghatalmasabb embere, saját házában elárulva, a
kétségtől gyötörve és dideregve a magányosságtól, még sokáig ébren
virraszt.
DÖNTÉS ÉS MEGDICSŐÜLÉS.
«Hogy a halhatatlanságban higyjünk, itt halhatatlan életet kell élnünk.»
_Napló_, 1896 márc. 6.
1900. Hetvenkét éves volt Tolsztoj Leo, mikor átlépte az évszázad
küszöbét. Teljes szellemi épséggel és mégis mint már legendás alak halad
a hősies aggastyán elmúlása felé. Az öreg világvándorló arca a
behavazott szakállból jóságosabban mosolyog ki, mint azelőtt és
megsárgult bőre olyan, mint számtalan ránccal és rovátkával teleírt
pergament. Most gyakran fészkel megadóan türelmes mosoly megbékélt ajka
körül, bozontos szemöldöke ritkábban sűrűsödik haragra, elnézőbbnek és
meghiggadtabbnak tűnik föl az öreg haragos Ádám. «Mily jóságos lett!»,
csodálkozik saját fitestvére, aki egy életen át mindig csak
fölforgatónak és fékezhetetlennek látta és valóban, a heves szenvedelem
csöndesedni kezd, fáradttá küzdötte és fáradttá kínozta magát, most hát
csöndesebben lélekzik a lélek és néha pihenést enged meg magának: az
alkony utolján a jóság új fénye sugározza be arcát. Megható ennek az
egykor oly komor arcnak szemlélése: mintha a természet nyolcvan éven
keresztül csak azért dolgozott volna oly erőszakosan, hogy végre utolsó
és végérvényes formájában nyilvánuljon meg legsajátosabb szépsége, az
aggastyán nagy, mindent tudó és megbocsátó fönségessége. És az emberiség
ebben a megdicsőült alakban kapja örökül Tolsztoj képét. Így őrzik meg
tisztelettel még nemzedékek nemzedékek után komoly és nyugodt arcát.
Csak az öregség, amely hősies emberek képét rendszerint darabosabbá
teszi és lekicsinyíti, ad az ő komor arcának teljes méltóságot. A
keménység fönségességgé lett, a szenvedelem szelídséggé magasztosult,
ami erőszakos volt benne és durva, nyugodt jósággá és mindent megértő
testvériséggé változott. És az öreg harcos valóban csak békét akar.
«Békét Istennel és az emberekkel», békét a legelkeseredettebb
ellenséggel, a halállal is. Véget ért, kegyesen elmúlt irtóztató,
óriási, állati félelme a meghalástól, nyugodt tekintettel, jól
fölkészülve néz a nagyon öreg ember a közeli elmúlás felé. «Arra
gondolok, hogy esetleg holnap már nem élek, naponta jobban meg akarok
barátkozni ezzel a gondolattal és egyre jobban hozzászokom.» És
csodálatos: amióta a sokáig magából egészen kikelt ember megszabadult
ettől a görcsös félelemtől, azóta alkotó kedve ismét nagyobbodik. Miként
Goethe, az aggastyán a tudományos szórakozásból élte alkonyán visszatér
«főfoglalkozásához», azonképpen a hetvenedik évétől a nyolcvanadikig
terjedő alig hihető évtizedben a prédikáló, a moralista Tolsztoj még
egyszer visszatér a művészethez, a sokáig megtagadotthoz, az új
században még egyszer föltámad az elmúlt század leghatalmasabb költője
és éppen olyan nagyszerű lesz, mint egykoron volt. Életének rengeteg
ívét merészen átboltozva, visszaemlékezik az aggastyán kozákéveinek
egyik élményére és megformálja belőle a «Hadsimurat» iliászi költeményt,
amely csupa fegyvercsörgés és háború, hősies legenda, egyszerű és
nemesen elbeszélve, mint akár legtökéletesebb napjaiban.
Az «Élő holttest» tragédiája, a «Bál után». «Kornei Vasziljev» mesteri
elbeszélés és sok kis legenda dicsőségesen tanusítja a művész megtérését
és megtisztulását a moralista türelmetlenségétől; ezekben a kései
művekben sehol nem sejtették egy aggastyánnak ráncos, az írásban
elfáradt kezét, mert átlátszóan a lélek legszélsőbb, legalsóbb fenekéig,
mint folyó és örökkévalóságba komolyan átzúgó idő áramlik a prózájuk: a
nagyen öregnek szürke tekintete meg nem vesztegethetően és meg nem
téveszthetően mérlegeli az ember örökké megrendítő sorsát. Az élet
bírája ismét költő lett és csodálatos öregkori vallomásaiban
tisztelettel meghajlik az egykor vakmerő életoktató az isteni
titokzatosság előtt: zsarnoki, türelmetlen kíváncsisága az élet utolsó
kérdései iránt a végtelenség egyre közelebbről zúgó hullámainak alázatos
figyelésévé szelídül. Tolsztoj Leo jóságos lett, de még nem fáradt; a
gondolatok kimeríthetetlen szántóföldjét, mint valami őskori paraszt,
addig műveli a naplójában, míg kihülő kezéből ki nem hull az íróvessző.
Mert a fáradhatatlannak, akire a sors azt a föladatot rótta, hogy utolsó
pillanatáig küzdjön az igazságért, még nem szabad pihennie. Befejezésre
vár még az utolsó, a legszentebb munka és ez már nem az életre, hanem
saját, közeledő halálára vonatkozik; e hatalmas alkotó ember életének
utolsó iparkodása az lesz, hogy a halálát méltóvá és példássá alakítsa,
összegyüjtött erejét erre használja föl. Egyetlen műremekén sem
dolgozott Tolsztoj oly sokáig és oly odaadással, egyetlen problémát sem
gondolt át már előre oly alaposan és tépelődően, mint a maga halálát:
mint valódi és magával elégedetlen művész éppen a legutolsó és
legemberibb művét akarja tisztán és szeplőtlenül átadni az emberiségnek.
Ez a küzdelem a tiszta, hazugságtól mentes, tökéletes halálért a
békétlenkedőnek hetvenéves háborújában a döntő ütközet lesz és
egyszersmind a legtöbb áldozattal járó, mert a saját vérére megy. Meg
kell valósítania még egy utolsó tettet, amely elől, nekünk csak most
megérthető félénkséggel, egész életében mindig kitért: végérvényesen és
ellenmondással nem törődve, meg kell magát szabadítania a vagyontól.
Kutusovjához hasonlóan, aki szeretné elkerülni a döntő csatát és azt
reméli, hogy folytonos sztratégiai visszavonulással legyőzheti a
rettenetes ellenséget, Tolsztoj is újra és újra visszariadt a vagyonáról
való végérvényes rendelkezéstől és lelkiismerete elől «a nemcselekvés
bölcseségébe» menekült. Minden kísérlete, hogy művei tulajdonjogáról
lemondjon arra az időre is, amikor már nem lesz életben, a család
legelkeseredettebb ellenállásával találkozott, amelyet brutális
cselekedettel nem tudott erőszakosan legyőzni, mert ehhez túlgyönge és
valójában túlemberi volt; ezért éveken át beérte azzal, hogy maga
pénzhez nem nyúlt és bevételét nem használta föl, de – így vádolja
magamagát – «ennek a nemtörődésnek az volt az alapja, hogy elvileg
megtagadtam minden tulajdont és álszeméremből nem törődtem a
vagyonommal, hogy következetlenséggel ne vádoljanak.» A legkülönbözőbb
hiábavaló próbálkozások után, amelyek mindenike tragédiát okozott
övéinek legszűkebb körében, a világos és kötelező döntést hagyatékáról
mindegyre halogatja és bizonytalan időpontig elodázza. De 1908-ban,
nyolcvanadik évében, amikor a családja a jubileumot ismét arra használja
föl, hogy nagy tőke föláldozásával teljes kiadást rendezzen műveiből, ő,
aki minden tulajdon nyilvános ellensége, már nem maradhat tétlenül,
Tolsztoj Leo nyolcvanadik évében nyílt sisakkal kénytelen vállalni a
döntő harcot. És ekkor Jasznaja-Poljanaban, Oroszország zarándokhelyén,
amelyet két világra terjedő hírnév alkonypírja aranyoz be, Tolsztoj és
övéi közt zárt ajtók mögött harc kezdődik, amely annál elkeseredettebb
és borzasztóbb, mert kicsinyességért, pénzért folyik és amelynek
irtózatosságát még a napló éles följajdulásából is csak fogyatékosan
lehet megsejteni. «Milyen nehezen is lehet ettől a szennyes, bűnös
vagyontól megszabadulni», sóhajtja ezekben a napokban (1908 július 25),
mert a fél család ezt a vagyont rángatja ide-oda karmos körmével. A
legrosszabbfajtájú rémregények jelenetei, föltört fiókok, átkutatott
szekrények, kilesett beszélgetések, a gondnokság alá helyezés
megkísérlése a legtragikusabb pillanatokkal, az asszony öngyilkos
kísérletével és Tolsztoj átkozódásával váltakoznak, «Jasznaja Poljana
pokla», ahogyan ő nevezi, megnyitja kapuit. De épen ebből a legnagyobb
szenvedésből szerzi meg végre Tolsztoj legnagyobb határozottságát is és
végre, nehány nappal a halála előtt, ennek a halálnak tisztasága és
becsületessége érdekében elhatározza, hogy nem tűr többé kétértelműséget
és homályosságot és az utókorra olyan végrendeletet hagy, amely az ő
szellemi tulajdonát félremagyarázhatatlanul az egész emberiségre ruházza
át. Még egy utolsó hazugságra van szükség, hogy ezt az utolsó
igazlelkűségét érvényesíthesse. Mivel úgy érzi, hogy otthon megfigyelik
és leselkednek utána, a nyolcvankét éves látszólag közönséges
sétalovaglásra a szomszédos grumonti erdőbe lovagol és ott egy fatönkön
– évszázadunk legdrámaibb pillanata – három tanu és a türelmetlenül
prüszkölő lovak jelenlétében aláírja végre Tolsztoj azt a lapot, amely
érvényes erőt és hatást ad akaratának életén túl is.
A bilincset tehát lerázta magáról és azt hiszi, hogy elvégezte a döntő
cselekedetet. De hátra van még a legnehezebb és legszükségesebb. Mert a
bőbeszédű lelkiismeret e sűrűn látogatott házában semmiféle titok nem
maradhat titok. Gyanakvás és mindenféle rebesgetés szűrődik át minden
zeg-zugon, egyik a másiknak súgja meg és így csörgedezik tovább és
nemsokára sejteni kezdi a felesége, csakhamar tudja a család, hogy
Tolsztoj titokban intézkedett. Tolvajkulccsal kémkednek szekrényeiben és
fiókjaiban, átvizsgálják a naplót, hogy nyomra akadjanak, a grófné
öngyilkossággal fenyegetődzik arra az esetre, ha Cserkov, a meggyűlölt
segítő abba nem hagyja látogatását. Tolsztoj ekkor belátja, hogy
legutolsó műremekét, a tökéletes halált itt, az indulatosság, kapzsiság,
a gyűlölködés és nyugtalanság közepette nem valósíthatja meg és az
aggastyán aggódni kezd, hogy «szellemi tekintetben megfoszthatnák őt ama
drága pillanatoktól, amelyek talán a legfönségesebbek». És ekkor lelke
legmélyéből még egyszer utat tör magának az a gondolat, amely az utóbbi
években újra és újra megkísértette a lelkét, az a gondolat, hogy
tökéletesülése kedvéért, mint ahogyan az evangélium kívánja, el kell
hagynia feleségét és gyermekeit, megszentelődése kedvéért pedig a
vagyont és nyereséget. Már kétszer elmenekült, először 1884-ben, de
félúton elhagyta az ereje és kénytelen volt hazatérni a feleségéhez, aki
vajudott és még az éjjel gyermeket szült neki, ugyanazt az Alexandra
leányát, aki most az ő pártjára áll, megvédi hagyományát és kész arra,
hogy segítője legyen utolsó útján. Tizenhárom évvel későbben, 1897-ben,
másodszor indult neki és feleségének azt a halhatatlan levelet hagyta
hátra, amely megmagyarázta lelkiismereti kényszerét: «Elhatároztam a
menekülést, először, mert korom előrehaladtával egyre nyomasztóbb ez az
élet és mindig vágyva vágyódom magányra és másodszor, mert a gyermekek
már fölnőttek és itthon nincs már szükség az én jelenlétemre… A fődolog
az – ahogyan az indusok az erdőségbe menekülnek, mihelyt elérték
hatvanadik életévüket – minden vallásos ember öreg korában azt a vágyat
érzi magában, hogy utolsó éveit Istennek áldozza föl és nem a tréfának
és játéknak, a fecsegésnek és a tenniszsportnak. Így az én lelkem is,
hogy beléptem már hetvenedik évembe, minden erejével csöndre vágyódik és
magányra, hogy összhangban éljek lelkiismeretemmel, vagy – ha ez
tökéletesen nem sikerül – mégis legalább megmeneküljek életem és hitem
kiáltó ellentététől.»
De túlnagy emberiessége akkor is visszatérésre bírta. Még nem bízott
eléggé az erejében, a hívó szózat még nem volt elég hatalmas. Most
azonban, tizenhárom évvel ama második, kétszer tizenhárom évvel amaz
első menekülése után, fájdalmasabban érzi, mint valaha, az irtózatos
vonzódást a messziségbe, vaslelkiismeretét hatalmasan és mágnesesen
ragadja magához a kitanulhatatlan hatalom. Tolsztoj 1910 júliusában ezt
írja a naplójába: «Nem tehetek mást, csak elmenekülhetek és most
komolyan gondolok erre, nos, most mutasd meg keresztény voltodat. C’est
le moment ou jamais. Hiszen itt senkinek nincs rám szüksége. Segíts meg
Istenem, világosíts föl, csak egyet óhajtanék, azt, hogy ne az én
akaratom teljesüljön, hanem csakis az övé. Amikor azt leírom, kérdezem
magamtól: de hát valóban igaz is? Nemcsak mutatni akarom magamat előtted
ilyennek? Segíts! Segíts! Segíts!» De még mindig habozik, mindig
visszatartja az aggódás a többiek sorsa miatt, bűnös vágya megijeszti
mindig őt magát és saját lelkére hajolva, mégis borzongással fülel, nem
kap-e belülről valami ösztönzést, fölülről valami üzenetet, amely
ellenállhatatlanul parancsol ott, ahol az akarata még habozik és
aggodalmaskodik. Mintha csak térdelve imádkoznék a titokzatos akarat
előtt, amelynek átengedte magát és melynek bölcseségében bízik, úgy
gyónja meg naplójában aggodalmát és nyugtalanságát. Égő lelkiismeretében
mint a láz ez a várakozás, borzongó szívében ez a fülelés mint óriási
reszketés és már azt hiszi, hogy a sors nem hallgatja meg és valami
esztelenségre szánja rá magát.
Ekkor, a kellő és legmegfelelőbb órában, megszólal benne egy hang, az
ősrégi legendáé: «Kelj föl és emelkedjél föl, végy köpenyt és
zarándokbotot!» És összeszedi magát és megy beteljesülése felé.
MENEKÜLÉS ISTENHEZ.
«Istenhez csak egymagában közeledhetik az ember.»
_Napló_.
1910 október 28-án, körülbelül reggeli hat órakor, a fák közt még
koromsötét éjszaka terjeng, nehány alak settenkedik furcsa módon a
jasznaja-poljanai kertek körül. Zár csattog, tolvajmódra ajtót nyitnak,
az istálló szalmáján a kocsis óvatosan, hogy semmi zaj ne legyen,
befogja a kocsiba a lovakat, két szobában kísértetként nyugtalan árnyak
járnak, letompított fényű zseblámpással mindenféle csomag után
tapogatódznak, fiókokat és szekrényeket nyitogatnak. Azután nesztelenül
kinyitott ajtókon át kiosonnak, suttogva végigbotorkálnak a park sáros
gyökérrengetegén. Majd egy kocsi, elkerülve az utat a ház előtt, kigurul
hátul a park kapuján.
Mi történik itt? Betörők jártak a kastélyban? A cár rendőrsége végre
bekeríti a nagyon gyanúsnak lakását, hogy átkutassa? Nem, senki nem tört
be, hanem Tolsztoj Nikolajevics Leo, csak orvosa kíséretében, mint a
tolvaj, kiszökik léte fogságából. Megkapta a hívó szót, a
megcáfolhatatlan és döntő jelet. Megint rajtakapta éjjel a feleségét,
amint titokban és hisztérikusan az iratai közt vájkált és ekkor
acélkeményen és rohamszerűen hirtelen kipattant az elhatározás, hogy
elhagyja őt, «aki elhagyta az ő lelkét», elmenekül valahová, Istenhez,
magához, a maga rámért halálába. Munkaköntösére hamar fölkapta a
bundáját, nagy sipkát csapott a fejére, fölhúzta a gumicipőt és
vagyonából nem vitt magával mást, csak mire a szellemnek van szüksége,
hogy megértesse magát az emberiséggel: a naplót, ceruzát és tollat. A
pályaudvaron még egy levelet firkál a feleségének, a kocsissal
hazaküldi: «Azt tettem, amit az én koromban levő aggastyánok rendesen
tenni szoktak, elhagyom ezt a világi életet, hogy életem utolsó napjait
elvonulva és csöndben töltsem el.» Azután fölszállnak a vonatra és
köpenyébe burkolva, csupán orvosa kíséretében egy harmadosztályú kocsi
piszkos padján ott ül Tolsztoj Leo, aki az Istenhez menekül.