gúnyosan ellenfeleinek csúfolódása – de elhatározott akarattal miért nem
tépi szét Tolsztoj ezt a kínos ellenmondást? Miért nem söpri a házát
tisztára a riporterektől és fényképészektől, miért tűri, hogy a családja
műveit eladja, a maga akarata helyett miért követi mindig környezetének
akaratát, amely az ő kívánságával egyátalán nem tőrődve,
tántoríthatatlanul a gazdagságot, a jólétet tekinti az élet legfőbb
javának? Miért nem cselekszik végre egyértelműen és tisztán
lelkiismeretének parancsa szerint? Erre a rettenetes kérdésre Tolsztoj
maga sohasem adott feleletet az embereknek és nem is mentegetődzött,
ellenkezőleg, senki a haszontalan fecsegők közül, akik piszkos kézzel
rámutattak az akarat és az érvényesülés napnál világosabb
ellenmondására, nem ítélte el ezt a felemásságot keményebben, mint ő
maga. 1908-ban ezt írja naplójába: «Ha azt hallanám, hogy rólam mint
valami idegenről azt mondják: olyan ember, aki fényűzéssel él, amit csak
lehet, elvesz a parasztoktól, becsukatja magát és e mellett a
kereszténységet vallja és prédikál, ötkopekokat oszt szét mint
alamizsnát és minden gyalázatos cselekedetekor kedves felesége mögé
bújik – ezt az embert nem haboznám gazembernek mondani! És ugyanezt
kellene rólam is mondani, hogy letegyek a világi hiúságokról és csak a
léleknek éljek.» Nem, Tolsztoj Leot senkinek nem kellett akarata és
cselekedete ellentétéről fölvilágosítania, ez az ellentét minden nap
újra széttépi a lelkét. Ha a naplóban mint vörösen izzó égető acélt ezt
a kérdést döfi a lelkiismeretébe: «Mondjad Tolsztoj Leo, tanaid
alapelvei szerint élsz», a dühös kétségbeesés ezt feleli: «Nem, meghalok
szégyenletemben, bűnös vagyok és megvetést érdemlek». Teljesen tisztában
volt magával, hogy számára nyilvános hitvallása után logikailag és
ethikailag csak egyetlen életforma volt lehetséges: elhagyni a házát,
lemondani nemesi címéről, művészetéről s «mint zarándok vándorolni az
orosz utakon». aki azonban ezt vallotta, sohasem tudta magát rászánni
erre az utolsó, legszükségesebb és egyedül meggyőző elhatározásra. De
éppen utolsó gyöngéjének e titka, ez a képtelensége az elvi
radikalizmusra, látszik Tolsztoj legutolsó szépségének. Mert
tökéletesség mindig csak az emberin túl lehetséges, minden szentnek, még
a szelídség apostolának is tudnia kell keménynek lennie, tanítványai elé
azzal a csaknem emberfölötti, kegyetlen követeléssel kell állania, hogy
a szentség kedvéért könnyű szívvel hagyják el apjukat és anyjukat,
feleségüket és gyermekeiket. Következetes, tökéletes élet mindig csak
magáramaradt egyén légüres terében valósítható meg, de nem
megkötöttségben és összeköttetésben: a szentnek útja ezért visz minden
időben a sivatagba, mint a neki egyedül megfelelő lakóhelyre és
otthonba. Tehát Tolsztojnak is, ha tanításának legvégsőbb
következtetését tettel akarja megvalósítani, miként az egyháztól és az
államtól, el kell tépnie magát a család szűkebb, melegebb és
ragaszkodóbb körétől is, ehhez az erőszakos cselekedethez azonban
harminc éven át nincs elég ereje. Kétszer elmenekült, kétszer
visszatért, mert az a gondolat, hogy földúlt lelkű felesége öngyilkossá
lehetne, megbénítja akaratbrutalitását, nem tudja magát elhatározni arra
– ez szellemi vétke és emberi szépsége! – hogy elvont eszméjéért csak
egy embert is föláldozzon. Inkább nyögve eltűri a csak testi közösség
nyomasztó hajlékát, semhogy összekülönbözzék a gyermekekkel és
öngyilkosságba kergesse a feleséget; kétségbeesetten küzdve és mégis sok
kal nemesebben, semhogy erőszakossággal megsértsen, döntő kérdésekben,
minő a végrendeleté és a könyveladásé, enged és inkább maga szenved,
mintsem hogy másoknak okozzon szenvedést. Fájdalommal belenyugszik abba,
hogy sziklakeménységű szent helyett inkább törékeny ember marad.
Mert a nyilvánosság előtt magát és csakis magát okolja ilyenformán a
lagymatagságért és az őszinteség hiányáért. Tudja, minden gyerek
kicsúfolhatja, minden őszinte ember kételkedhetik benne, mindenik
követője ítéletet mondhat róla, de ez és éppen ez lesz e komor években
Tolsztoj nagyszerű tűrveszenvedése, hogy összeszorított ajakkal,
mentegetődzés nélkül hallgatja a kétkulacsosság vádját. «Ám legyen az
emberek szemében hamis a helyzetem, talán éppen erre van szükség», írja
megrendülve a naplójába 1898-ban és lassan kezdi fölismerni
megpróbáltatásának különleges értelmét, azt tudniillik, hogy ez az ő
martíromsága diadalmaskodás nélkül, ez a méltatlanul szenvedés védekezés
és mentegetődzés nélkül talán súlyosabb és ádázabb, mint az a másik
színpadi martíromság lett volna a piacon, amelyet annyira kért éveken át
a sorstól. «Sokszor óhajtottam szenvedni és üldöztetést tűrni, de ez azt
jelenti, hogy lusta voltam és másokat akartam dolgoztatni magam helyett,
úgy hogy ők megkínozzanak, míg nekem csak szenvednem kellene.» Az
emberek legtürelmetlenebbje, aki egyetlen nekilódulással szívesen
beleugrott volna a gyötrelembe és szinte örömmel elégettette volna magát
meggyőződésének szégyenfájánál, belátja, hogy számára mint sokkal
keményebb megpróbáltatás, a lassan piruló tűzön elégés van kimérve, a be
nem avatottak megvetése és a maga tudó lelkiismeretének örök
nyugtalansága. Óráról-órára be kell látnia saját következetlenségét, el
kell magát ítélnie és meg kell magát büntetnie hanyagságáért, meg kell
magát vetnie hiúságáért, de azt is érzi, hogy éppen erre az
elégedetlenségre szüksége van, éppen ebben érzi ő, a büszkének
született, saját gyöngeségét és ügyefogyottságát. szüntelenül arra kell
ráeszmélnie, hogy legfőbb föladatával, a példaadással és legtitkosabb
erősödésével, a szent, magához hű életmód folytatásával, nem tud
megbirkózni és végtelen szégyenkezéssel be kell vallania, hogy a maga
életében sem tudja megvalósítani azt, amit az egész emberiségtől
megkövetel. Ez a titkos, belsejében rágódó szenvedés Tolsztoj Leo utolsó
éveit tragikusabbá teszi, mint minden nyilvános hősiesség, mint élete
módjának betűszerinti következetessége; éppen az, hogy a saját ethikai
követelését nem teljesítette, nem tudta teljesíteni, tünteti föl duplán
nagyszerűnek és elragadónak e hatalmas ethikus akaratát.
De Tolsztoi, a magavizsgálódás e kérlelhetetlen zseníje, legtitkosabb
órában mindenki másnál kegyetlenebbül meggyanusította még akaratának
tisztaságát is. Amit ellenfelei titokban suttogtak, hogy a
világonsegítőnek patétikus szerepét, a nyilvános alázatosságot nem
eredeti becsületességből, hanem színészkedő tetszelgésből,
dicsőségvágyból és hiúságból vállalta magára, ezt a borzasztó gyanút a
magábaszállás egyik csöndes órájában Tolsztoj kegyetlenül kimondta maga
ellen. Aki tudni akarja, mily mélységig gyötörte meg Tolsztoj a
lelkiismeretét egy utolsó becsületesség kedvéért, olvassa el azt a
novelláját, amelyet csak a hagyatékában találtak meg, a «Pater
Szergiuszt». Éppen úgy, ahogyan Szent Teréz látomásaitól megijedve,
aggódva azt kérdezi gyóntatójától, vajjon e látomásokat igazán Isten és
nem ellenfele, az ördög küldi-e neki, hogy próbára tegye gőgösségét,
ebben a novellában azonképpen Tolsztoj is fölveti a kérdést, vajjon
tanítása és cselekedete az emberek szemében valóban isteni, tehát
ethikai és segítő eredetű-e, vagy pedig dicsőségszomjúságból és a tömjén
öröméből a hiúság ördögétől származik. Abban a szentben nagyon átlátszó
leplezgetéssel a maga helyzetét írja le Jasznaja Poljanaban: ahogyan
hozzája a hívők, a kíváncsiak, a megcsodálás zarándokai, úgy vándorolnak
ahhoz a csodatévő szerzeteshez a bűnbánók és tisztelők. De Tolsztojhoz
hasonlóan lelkiismeretének e mása azt kérdezi követőinek kavarodása
közepette, vajjon ő, akit mindenki szentként tisztel, valóban szent
szívvel él-e, azt kérdezi magától, hogy «amit teszek, mily mértékben
történik Isten szeretetéből és mennyiben az emberek kedvéért». És
Tolsztoj lesujtóan ezt feleli magának Szergiusz páter szájával:
Lelke mélyén érezte, hogy az ördög az Isten nevében való működését egy
másikkal cserélte föl, amely csak dicsőséget akar szerezni az
embereknél. Érezte ezt; mert míg azelőtt jól esett neki, ha nem zavarták
ki magányából, most kín volt neki ez a magányosság. A látogatók terhére
voltak, kifárasztották, de szíve mélyén örült a dícséretnek, amellyel
elhalmozták. Lelki megerősödésre és imádkozásra egyre kevesebb ideje
maradt, közbe-közbe azt gondolta, hogy hasonlít egy térhez, melyen
forrás fakadt, élő víznek gyönge forrása, amely belőlem és rajtam
keresztül áramlott, most azonban a víz már nem gyűlhet össze, ha a
szomjazók összetorlódnak és lökdösik egymást és mindent széttiportak és
csak piszok maradt meg… Most már nem volt benne szeretet, nem
alázatosság és tisztaság sem.
Magának mint szentnek esetleges istenítését ilyen határozottan és
magával szemben igazságosan utasította vissza Tolsztoj: magát csak
kereső, tapogatódzó, fáradságosan és tele tévedéssel Istenhez törekvő
embernek értékelte. Hasonmásának szájával nagyaggodalmaskodva ezt kérdi
magától: «De nem volt-e meg mégis a becsületes akarat, hogy Istent
szolgáljam?» És jóllehet a válasz ezzel a kegyetlen döntéssel: «Igen,
megvolt, de mocskos lett minden és át meg átnőtte a hír. Nincs Isten
annak a számára, aki mint én, azért élt, hogy híres legyen az emberek
előtt», dübörögve becsapja a szentség minden kapuját, – egészen
félénken, mint beomlott aknából, mégis ott reszket a reménység fénye:
«De keresni akarom».
«Keresni akarom», – ez mutatja meg Tolsztoj legigazibb akaratát és
sorsát, hogy ne legyen istentaláló, csak istenkereső, ne adjon feleletet
az emberiségnek, csak segítsen neki új kérdéseket föladni,
becsületesebben, kegyetlenebbül kérdezni, mint bárki azelőtt. Nem lett
szent, nem világotmegváltó próféta, még csak életének teljesen
egyértelmű becsületes kialakítója sem: mindig ember maradt, nagyszerű
néhány pillanatban és a következőkben megint nem őszinte és kicsi,
gyöngékkel, fogyatékosságokkal és kétértelműségekkel teli ember, aki
azonban hamar megismerte hibáit és páratlan buzgalommal a
tökéletesedésen fáradozik. Nem szent, de szent akarat, nem hívő, de
titáni erővel hinni tudó, nem az isteninek képmása, hanem jelképe az
emberiségnek, amelynek sohasem szabad az útján békességben megpihennie,
örökké harcolnia kell a tökéletesedésért, minden órában és minden nap.
EGY NAP TOLSZTOJ ÉLETÉBŐL.
«A családom körében elszomorodom, mert enyéimmel nem tudok együttérezni.
Mindent, minek ők örülnek, az iskolai vizsgálatot, a sikert a világon, a
bevásárlást, mindezt rájuk nézve szerencsétlenségnek és bajnak tartom,
de nem szabad megmondanom. Azaz hogy szabad és meg is teszem, de senki
sem érti meg szavaimat.»
_Napló_.
Barátainak bizonysága és saját szavai nyomán így képzelem el ezer közül
Tolsztoj Leo egyetlen napját.
Korán reggel: Az álom lassan lepereg az öreg ember szempillájáról,
fölébred, körülnéz – az ablakot már aranyba vonja a reggeli fény,
nappalodik. Homályos árnyékból kibújik az emlékezés és elsőnek a
meglepetten boldog gondolat: még élek. Tegnap este, mint minden éjjel,
végigdőlt az ágyon azzal az alázatos megadással, hogy nem kel föl többé.
Naplójába a következő nap dátuma elé a pislákoló lámpánál még odaírta a
három betűt: H. m. é., «Ha még élek», és ó csoda, még egyszer
megajándékozták a lét kegyével, él, még lélekzik, egészséges. Mint Isten
üdvözletét teli tüdővel szívja magába a levegőt és vágyó szürke szemmel
a világosságot: ó csoda, az ember él, egészséges. Az öreg ember hálásan
fölkel, mindent levet magáról, a jéghideg víz vörösre csípi az
egészséges testet. Felső testét tornászó kedvvel föl- és lehajlítja, míg
zihálni kezd a tüdeje és ropog a csontja. Azután inget és házikabátot
húz vörösre dörzsölt bőrére, kitárja az ablakot és maga kisöpri a
szobát, a ropogó fahasábokat a vidáman pattogó tűzbe dobja, a maga
szolgája, a maga cselédje.
Azután le a reggelizőbe, Andrejevna Zsófia, a lányok, a titkár, nehány
barát már ott van, a szamovárban tea forr. A titkár nagy tálcán odaviszi
neki a levelek, folyóiratok és könyvek nagy tömegét, amelyek négy
világrészből érkeztek. Tolsztoj bosszúsan pillant erre a
papirostoronyra. «Tömjén és alkalmatlanság» gondolja magában,
«mindenesetre azonban zürzavar! Az embernek többet kellene magával
egyedül és Istennel együttlennie, nem pedig mindig a világ közepét
játszania, távoltartani magától mindent, ami zavar, háborgat, ami hiúvá,
gőgössé, nagyravágyóvá és igazságtalanná tesz. Inkább a tűzbe kellene
mindezt dobni, hogy az ember el ne pocsékolja az idejét és
fönnhéjázással meg ne rontsa a lelkét». De a kíváncsiság hatalmasabb,
gyorsan forgató ujjakkal mégis csak átlapozza a kérés, panaszkodás,
koldulás, üzleti ajánlat, látogatásbejelentés és haszontalan fecsegés
tömeges, zagyva sokféleségét. Egy brahman azt írja Indiából, hogy
hamisan értelmezte Buddhát, egy gonosztevő a fegyházból elmondja élete
történetét és tanácsot akar, fiatal emberek tétovázásukban, koldusok
kétségbeesésükben fordulnak hozzája, mindannyian alázatosan hozzá
törekszenek, mint mondják, az egyetlenhez, aki segíteni tudna rajtuk, a
világ lelkiismeretéhez. Homlokának ráncai mélyebbek lesznek: «kin
segíthetnék én», gondolja, «én, aki magamon sem tudok segíteni,
napról-napra tévelygek és új magyarázatot keresek, hogy ezt a titokzatos
életet elviselhessem és nagyhangon az igazságról beszélek, hogy
megcsaljam magamat. Csoda-e, ha mindannyian hozzám jönnek és mondják:
Nikolajevics Leo, taníts meg, mi az élet! Hazugság, amit teszek,
nagyzolás és szemfényvesztés, a valóságban már régen kimerültem, mert
elpazarlom magamat, mert elárasztom magamat a sok-sokezer emberen,
ahelyett, hogy magamba vonuljak, mert beszélek és beszélek és beszélek,
a helyett, hogy hallgassak és a csöndben lelkiismeretem szavát halljam.
De az embereket nem csalhatom meg bizalmukban, kell hogy feleljek
nekik.» Az egyik levelet tovább tartja a kezében és elolvassa kétszer,
háromszor: egy diák levele, aki haragosan becsmérli, mert vizet prédikál
és bort iszik. Ideje már, hogy elhagyja a házát, a parasztoknak adja a
birtokát és zarándok legyen Isten útjain. «Igaza van», gondolja
Tolsztoj, «az én lelkiismeretem szava szól belőle. De hogyan magyarázzam
meg neki, amit magamnak sem tudok megmagyarázni, hogyan védekezzem,
amikor enmagamat tesz meg vádlónak?» Ezt az egy levelet magához veszi,
mire fölkel és a dolgozószobájába megy, hogy mindjárt válaszoljon a
levélre. Az ajtónál még utóléri a titkár és figyelmezteti, hogy délre
intervju végett bejelentkezett a «Times» levelezője, hajlandó-e őt
fogadni. Tolsztoj arca elkomorul. «Mindig ez a tolakodás! Mit akarnak
tőlem: csak be akarnak bámulni az életembe. Amit mondok, ott van az
írásaimban, aki olvasni tud, megértheti.» De valami hiú gyöngeségből
mégis csak hamar enged. «Nem bánom, mondja, de csak félórára.» És
alighogy átlépte dolgozószobája küszöbét, lelkiismerete már háborog:
«Miért engedtem már megint; még mindig, ősz hajjal, egy arasznyira a
haláltól még hiú vagyok és kiszolgáltatom magamat az emberi fecsegésnek,
mindig újra gyönge leszek, valahányszor szorongatnak. Mikor tanulom meg
végre az elrejtőzést, a hallgatást! Segíts Istenem, segíts meg!»
Végre magára marad a dolgozószobában. A csupasz falon kasza, gereblye és
fejsze lóg, a sikált padlón a csupasz asztal előtt inkább tuskó, mint
pihenőhely, ormótlan szék; félig szerzetesi, félig paraszti cella.
Tegnapról még ott van az asztalon a féligkész cikk, «Gondolatok az
életről». Átolvassa saját szavait, töröl, változtat, hozzáír. A gyors,
túlnagy gyermeki írás egyre megáll. «Nagyon könnyelmű, nagyon
türelmetlen vagyok. Hogyan is beszélhetek Istenről, amikor még nem
vagyok tisztában a fogalmával, ha még magam sem állok szilárdan és
gondolatom ingadozik egyik napról a másikra? Hogyan lehetnék világos és
mindenkinek megérthető, ha Istenről beszélek, a kimondhatatlanról és az
életről, az örökké érthetetlenről. Amire itt vállalkozom, túlhaladja az
erőmet. Istenem, mily biztosnak éreztem magamat azelőtt, amikor költői
műveket írtam, olyannak mutattam az embernek az életet, aminőnek Ő
teremtette és nem amilyennek én, öreg, tévelygő, kereső ember kívánom
magamnak, hogy valóban legyen. Nem vagyok szent, nem, nem vagyok az és
nem kellene az embereket tanítgatnom, csak olyan ember vagyok, akinek az
Isten tisztábban látó szemet és jobb érzékeket adott, mint sok ezer
másnak, hogy lássam az ő világát. És talán őszintébb és jobb voltam
akkor, mikor csak a művészetet szolgáltam, amelyet most oly ostobán
elátkozok.» Megáll és önkéntelenül körülnéz, mintha valaki megleshetné,
amikor most egy rejtett fiókból előveszi a novellákat, amelyeken
mostanában titokban dolgozik (hiszen a nyilvánosság előtt mint
«fölöslegeset» és «bűnt» kigúnyolta és lealacsonyította a művészetet).
Kezében vannak a titokban írt, az emberek elől elrejtett művek,
«Hatsimurad», «Az elveszett szelvény», lapozgatja és nehány oldalt
elolvas. Szeme megint melegfényű lesz. «Igen, ez jól van megírva,» érzi,
«ez jó! Hogy a világát leírjam, csak erre rendelt az Isten, nem arra,
hogy gondolatait kitaláljam. Mily szép a művészet, mily tiszta a
teremtés és mily kínos a gondolkodás! Mily boldog voltam akkor, amikor e
lapokat teleírtam, könnyeim csorogtak, amikor a «Boldog házasság»-ban
leírtam a tavaszi reggelt és Andrejevna Zsófia még éjjel bejött hozzám
tűzben égő szemmel és megölelt: a leírást félbe kellett szakítania és
köszönetet kellett nekem mondania és boldogok voltunk az egész éjjelen,
az egész életen. De most már nem fordulhatok meg, nem szabad, hogy az
emberek megcsalódjanak bennem, tovább kell mennem a megkezdett úton,
mert lelki szorultságukban segítséget remélnek tőlem. Nem szabad
pihennem, napjaim meg vannak számlálva.» Nagyot sóhajt és a kedves
lapokat megint visszatolja a fiók rejtekébe; mint valami íródiák, némán,
haragosan tovább írja értekezéseit, a homloka ráncos és az álla oly
mélyre lehajtott, hogy fehér szakálla néha végigszánt a papiroson.
Végre dél! Mára elég volt! El a tollal: fölugrik és fürge, apró
lépteivel lepöndörül a lépcsőn. A lovász már ott várja Delirevel,
kedvelt kancájával. Már fönn is van a nyeregben és az írás közben
meghajolt alakja kinyúlik, nagyobbnak, erősebbnek, fiatalabbnak látszik
most, amikor egyenesen ülve, könnyen és magát átengedve, mint a kozák,
az erdőnek vágtat a finompatájú lovon. Fehér szakálla hullámzik és lobog
a zúgó szélben, tágra és kéjesen széttárja ajkát, hogy jobban magába
szívhassa a mező illatát, az életet, az élőt érezze öregedő testében és
fölrázott vérének gyönyöre egészen ujja hegyéig és fülének zúgó
kagylójáig melegen és édesen forr az ereiben. Amikor most belovagol a
fiatal erdőbe, hirtelen megáll, hogy lássa, még egyszer megnézze, hogyan
pattannak ki a tavaszi napon a gyönge rügyek és tartják ég felé vékony,
reszketeg zöldjüket, amely finom, mint a hímzés. Combjának erős
nyomásával a nyirfákhoz kényszeríti lovát, sólyomszemével izgatottan
figyeli, amint a hangyák, egyik a másik után, előre és hátra, mint
valami mikroszkopikus páternoszterszerkezet, végighaladnak a kéreg
hosszában, az egyik már kövér hassal, a másik apró harapófogójával még
csak keresve a falisztet. Percekig mozdulatlan elragadtatással áll az
agg patriárka és nézi az óriásit ebben a csöppnyiben, meleg könny
áztatja a szakállát. Mily csodálatos ez, több mint hetven év óta, mindig
újra csodálnivaló a természetnek ez az isteni tükre, amely némán is
beszédes, örökké új képeket mutató, mindig eleven és bölcsebb a maga
csöndjében, mint minden gondolat és kérdés. Türelmetlenül prüszköl
alatta a ló. Tolsztoj fölébred gondolkodó elmélázásából, combjával
erősen megszorítja a kanca oldalát, hogy most a szél zúgásában ne csupán
a kicsit és gyöngét, hanem az érzékek vadságát és hevességét is érezze.
És lovagol és lovagol és lovagol, boldogan és gondolkodás nélkül,
ellovagol húsz versztnyire, míg fényes izzadság fehér habja veri ki a
kanca oldalát. Akkor aztán csöndes ügetéssel hazafelé irányítja. Szeme
egészen tiszta, lelke nyugodt, boldog és megelégedett, mint aminő
gyermekkorában volt, ugyanabban az erdőben, ugyanazon a hetven év óta
ismert úton, az öreg, nagyon öreg ember.
De a falu közelében hirtelenül elsötétül napsütötte arca. Szakértő
szemmel megvizsgálta a földeket: itt az ő birtoka területén rosszul
gondozott, elhanyagolt telket lát, a kerítése elrothadt és felét
alighanem elfűtötték, a talaj nincs fölszántva. Haragosan odalovagol
fölvilágosításért. Az ajtón mezitláb, kócos, sunyi nézésű piszkos
asszony lép ki, két-három félig meztelen kis gyerek kapaszkodik ijedten
rongyos szoknyájába és hátulról, az alacsony, füstös kunyhóból még egy
negyediknek nyafogása hallatszik. Ráncos homlokkal kutatja ennek az
elhanyagoltságnak az okát. Az asszony összefüggéstelen szavakat sír el,
az ura hat hét óta be van zárva, fát lopott. Hogyan gondoskodhatnék
egymaga mindenről nélküle, az erős és szorgalmas nélkül, pedig csak az
éhség vitte rá, hiszen az úr maga is tudja: a rossz termés, a nagy adó,
a bér. A gyerekek, amikor anyjukat sírni látják, bőgni kezdenek,
Tolsztoj hamar a zsebébe nyúl és hogy letompítson minden további
magyarázkodást, pénzt ad neki. Azután gyorsan, mintha csak menekülne,
ellovagol. Az arca komor, az öröme elröpült. «Ez történik tehát az én –
nem, azon a birtokon, amelyet a feleségemnek és a gyerekeimnek
ajándékoztam. De miért bújok el bűnömmel gyáván a feleségem mögé.
Hazugság volt a világ előtt, semmi más, az a vagyonátruházás, mert
ahogyan engem a hűbéri parasztmunka hízlalt meg, azonképpen most az
enyéim szívják ki pénzüket ebből a szegénységből. Hiszen tudom: amelyben
lakom, annak az új épületnek minden tégláját ezeknek a rabszolgáknak a
verejtékével égették, az ő kővé vált húsuk, az ő munkájuk. Nem lett
volna szabad a feleségemnek és gyermekeimnek adnom azt, ami nem az
enyém, földjét azoknak a parasztoknak, akik fölszántják és megművelik.
Szégyenlenem kell magamat Isten előtt, akinek nevében én, Tolsztoj Leo
mindig igazságosságot prédikálok az embereknek, én, akinek az ablakán
minden nap másnak a nyomora néz be.» Egészen haragossá vált az arca és
még inkább elsötétül, amikor most a kőoszlopok mellett az udvarházhoz
lovagol. A libériás lakáj és a lovász kirohan, hogy lesegítse a lóról.
«A rabszolgáim», gúnyolódik elfojtott dühvel a magát vádoló
szégyenkezés.
A tágas ebédlőben már várja a megterített asztal, hófehéren és ezüst
edénnyel; a grófné, a leányok, a fiúk, a titkár, a háziorvos, a francia
nő, az angol nő, nehány szomszéd, egy forradalmár diák, aki
házitanítónak van alkalmazva, meg az az angol riporter: a sokféle
emberkeverék vidáman összevissza kavarodik. Persze most, ahogy ő belép,
azonnal tiszteletteljesen megszakad a lárma. Tolsztoj komoly, a nemes
ember udvariasságával üdvözli a vendégeket és szó nélkül az asztalhoz
ül. Amikor a libériás inas eléje teszi válogatott vegetariánus ételeit –
spárgát, külföldi árut, a leggondosabban elkészítve – önkéntelenül a
rongyos asszonyra kell gondolnia, akinek tíz kopeket ajándékozott.
Komoran ül és magába mélyed. «Csak megértenék, hogy nem tudok és nem
akarok így élni, köröttem lakájok, ebédre négy fogás, ezüstön mindenféle
bőséggel, míg a többiek a legszükségesebbel sem rendelkeznek; hiszen
tudják, hogy csak azt az egy áldozatot kívánom tőlük, csak azt az egyet,
hogy mondjanak le a fényűzésről, erről a leggyalázatosabb bűnről az
emberiség ellen, amelyet az Isten egyformának akar látni. De ő, aki a
feleségem és akinek gondolataimat is meg kellene velem osztania, mint
ahogyan ágyamat és életemet megosztja velem, ő ellenségként áll
gondolataimmal szemben. Malomkő a nyakamon, a lelkiismeretemen teher,
amely hamis, hazug életbe húz le; már régen el kellett volna vágnom a
kötelékeket, amelyekkel megkötnek. Mi dolgom van még velük? Ők az én
életemet zavarják meg, én meg az övékét, fölösleges vagyok itt, teher
magamnak és valamennyiüknek.»