két világrész ura, önként levetette hatalmának jelvényeit, hogy az
Eszkorial koporsójába ássa be magát, úgy Tolsztoj miként a pénzt, a
házat és a hírnevet, a nevét is eldobta magától; most T. Nikolajevnek
mondja magát, kitalált neve annak, aki új életet akar magának találni és
tiszta, igazi halált. Minden köteléktől megszabadulva, végre idegen utak
zarándoka lehet, szolgája a tanításnak és az őszinte szónak. A
Samardino-kolostorban még elbúcsúzik testvérétől, az apátnőtől: két agg,
törékeny alak ül egymás mellett szelíd szerzetesek közt, átszellemülve a
csöndben és a magányosságban, két nap mulva utána jön a leánya, az a
gyermek, aki ama kudarcot vallott első menekülése éjjelén született. De
itt, ebben a csöndben sincs nyugta, attól fél, hogy fölismerik, üldözik,
utólérik, még egyszer visszarántják a saját házának zavaros, hazug
életébe. Ezért október 31-én reggel négy órakor, ismét láthatatlan ujj
érintésére, hirtelen fölkelti a leányát és sürgeti, hogy utazzanak
tovább, valahová, Bulgáriába, a Kaukázusba, külföldre, bárhová, ahol a
hírnév és az emberiség már nem éri utól, csak végre az egyedüllétbe,
magába, Istenhez.
De életének, tanításának rettenetes ellenfele, a hírnév, kínzó ördöge és
megkísértője, még most sem engedi el áldozatát. A világ nem engedi meg,
hogy az «ő» Tolsztoja a maga legsajátosabb, öntudatos akaratáé lehessen.
Sipkáját mélyen a homlokába húzva, alig ül az üldözött a vasúti
szakaszban és máris fölismerte az utasok egyike a nagy mestert, az egész
vonaton mindenki tudja már, a titkot elárulták és a kocsi ajtajánál már
ott tolonganak férfiak és nők, hogy láthassák. Az ujságok, amelyeket
magukkal hoztak, hasábos tudósításokat hoznak az értékes állatról, aki
kiszökött börtönéből, már elárulták és bekerítették, még egyszer,
utoljára ott áll a hírnév Tolsztojnak a megdicsőüléshez vivő útján. A
rohanó vonat mellett a táviródróton üzenetek zúgnak, a rendőrség minden
állomást értesített, minden hivatalnokot mozgósítottak, otthon már
különvonatot rendelnek és Moszkvából, Pétervárról, Nisni-Novgorodból, a
szélnek mind a négy oldalából riporterek veszik űzőbe őt, a menekülő
vadat. A szent szinódus kiküld egy lelkészt, hogy elfogja a bűnbánót és
egyszerre csak egy idegen úr száll föl a vonatra, újra és újra, mindig
más álarccal elsétál a szakasz előtt, egy detektív: nem, a hírnév nem
hagyja a rabját elmenekülni. Tolsztoj Leónak nem lehet és nem szabad
egyedül magánál lennie, az emberek nem tűrik, hogy a magáé legyen és
teljesítse megszentelődését.
Már körülfogták, már bekerítették, nincs sűrűség, ahová bevehetné magát.
Ha majd a vonat a határra érkezik, udvariasan levett kalappal egy
hivatalnok fogja őt üdvözölni és meg fogja tagadni a határ átlépését,
akárhol akar majd megpihenni, szétterpeszkedve és lármásan szembe fog
ülni vele a hírnév, nem, nem menekülhet, a karmok nem eresztik. Ekkor
azonban hirtelenül észreveszi a leánya, hogy az apja agg testét hideg
rázza. Kimerülve hátradől a kemény fapadon. Izzadság lepi el a
reszketőnek pórusait és veri ki a homlokát. Láz, a véréből sarjadzott,
betegség támadta meg, hogy megmentse őt. És a halál már fölemeli
köpenyét, a sötétet, hogy üldözői elől elrejtse.
Asztapovóban, egy kis vasúti állomáson meg kell állaniok, a halálosan
beteg ember nem tud már tovább menni. Nincs vendéglő, nincs szálló,
nincs fejedelmi helyiség, hogy elszállásolhatnák. Az állomási előljáró
szégyenkezve ajánlja föl szolgálati szobáját az állomásépület
egyemeletes faházában (azóta az orosz világ zarándokhelye). A hidegtől
reszketőt bevezetik és egyszerre megvalósult minden, amiről álmodott;
itt van a kis szoba, alacsony és a gőztől és szegénységtől dohos, a
vaságy, a petróleumlámpa szegényes fénye, hirtelenül mérföldekre
elmaradt a fényűzés és a kényelem, amely elől menekült. Amikor meghal,
az utolsó pillanatban éppen úgy lesz minden, ahogyan legbelsőbb akarata
akarta: a halál tisztán, salaktalanul, mint fönséges szimbolum
tökéletesen alkalmazkodik az ő művészkezéhez. Nehány nap alatt
föltornyosul ennek a meghalásnak nagyszerű épülete, fönséges
megerősítője a tanának, nem áshatja már alá az emberek rosszakarata,
legföldibb egyszerűségét nem lehet többé megzavarni és földúlni. Künn,
az elzárt ajtó előtt lélekzetét visszafojtva hiába leskelődik lihegő
ajakkal a híresség, hiába tolakodnak a riporterek és kiváncsiak, a kémek
és rendőrök és csendőrök, a szinódustól kiküldött lelkészek, a cártól
kirendelt tisztek, szembetűnő és szemérmetlen sürgölődésük nem tehet már
semmit e szét nem rombolható utolsó magányosság ellen. Csak a leánya,
egy barátja és az orvos őrködik, csöndes és alázatos szeretet
hallgatással veszi körül. Az éjjeli szekrényen ott van a naplója, ez az
ő szócsöve Istenhez, de lázas keze nem tudja már az íróvesszőt megfogni.
Ziháló tüdővel, elalvó hangon tehát leányának diktálja le utolsó
gondolatait, Istenről azt mondja, hogy «az a határtalan Minden, amelynek
meghatárolt részeként, anyagban, időben és térben való
megnyilatkozásaként érzi magát az ember» és hirdeti, hogy e földi lények
egyesülése más lények életével egyesegyedül a szeretet által történhetik
meg. Halála előtt két nappal még megfeszíti minden idegét, hogy
megérthesse a felső igazságot, az elérhetetlent és csak ezután
árnyékolja be lassanként sötétség ezt a tündöklő agyvelőt.
Künn kiváncsian és szemtelenül tolakodnak az emberek. Ő már nem érzi. Az
ablakon, bűnbánattól megalázva, zokogó szemének könnyűjén át
bekémlelődik Andrejevna Zsófia, a felesége, aki negyvennyolc évig volt
vele összekötve, hogy távolról még egyszer lássa az urát: Tolsztoj már
nem ismeri meg. Minden ember közt a legvilágosabban látónak egyre
idegenebbek lesznek az élet dolgai, vére mindegyre sötétebben és
akadozóbban folyik a megtörő erekben. November negyedikének éjjelén még
egyszer összeszedi magát és ezt sóhajtja: «De hát a parasztok, hogyan
halnak hát meg a parasztok?» A roppant élet még védekezik a roppant
halál ellen. Csak november 7-én gyűri le a halál a halhatatlant. Fehéren
körüllobogott feje a párnára hanyatlik, szeme, amely a világot
többettudóan látta, mint bárki más, kialszik. És a türelmetlen kereső
most végre megtudja az igazságot és minden élet értelmét.
UTÓHANG.
«Az ember meghalt, de viszonya az élethez tovább hat az emberekre és
nemcsak úgy, mint életében hatott, hanem jóval erősebben és hatását
fokozza az okosság és a szeretet és mint minden élő, szünet nélkül és
vég nélkül növekszik.»
_Levél_.
Gorkij Maxim egyszer a legemberibb embernek mondta Tolsztoj Leot;
fölülmúlhatatlan szó. Mert ember ő, mint mi valamennyien, ugyanabból a
törékeny agyagból formálva és ugyanazokkal a földi fogyatékosságokkal,
de ezeket mélyebben ismeri, fájdalmasabban szenved miattuk. Tolsztoj Leo
nem volt másféle, fölsőbb lény, mint korának többi embere, de inkább
ember volt, mint a legtöbb, erkölcsösebb, intenzívebb, tisztább érzékű,
éberebb és szenvedelmesebb, szinte első és legtisztább lenyomata a
világművész műhelye ama láthatatlan ősformájának.
Hogy ez a képe az örök embernek, akinek árnyékszerű és gyakran már
fölismerhetőbb körvonala az alapja mindnyájunknak, a mi összezavarodott
világunkban tisztán és lehetőleg tökéletesen nyilvánuljon meg, ezt
választja Tolsztoj élete igazi művének, ami soha be nem fejezhető, soha
tökéletesen nem teljesíthető és ezért duplán hősies munka. Érzékeinek
páratlan igazlátásával kereste és alkotta meg az embert külső
megjelenésében, kereste és tanulmányozta saját lelkiismeretének sötét
titokhelyén, olyan mélységbe lehatolva, amelyekbe csak úgy jut el az
emberi hogy megsebzi magát. Ő, a példás ethika. lángész ádáz
komolysággal, kegyetlen keménységgel, kímélet nélkül fölturkálta a
lelkét, hogy ezt az ősképet kiszabadítsa földi burkából és amire
mindenkinek törekednie kell, nemesebb, Istenhez hasonlóbb arcát mutassa
meg az egész emberiségnek. Ez a rettenhetetlen képművész soha meg nem
pihenve, magával soha meg nem elégedve, művészetének a puszta formajáték
ártatlan örömét soha meg nem engedve, nyolcvan éven át a maga
bemutatásával a magatökéletesedés e nagyszerű művén dolgozik. Goethe óta
költő magát és egyszersmind az örök embert nem mutatta be ennyira
nyíltan.
Tolsztoj Leo e tiszta és megismerő akarata azonban csak látszólag ért
véget a lélekzetével együtt: szüntelenül teremtve átnyúlik a jelenbe az
ő hősies alakja, az utolsó, amely a letűnt évszázadból teljes
nagyságában lépett át a miénkbe. Földi életének még van nem egy tanuja,
aki belenézett ebbe az átható szembe, érezte baráti kezét és Tolsztoj
Leo élete mégis már ma legendaszerű minden nemzedéknek, az alázatos
szereteterő új mithosza.
Mert az emberiség mindig a folyó időből keresi ki magának a jelképes,
mintaszerű embert, hogy örök erkölcsi fölfogásának szimboluma legyen és
a tömegből csak a leghatalmasabbat választja ki, hogy a hatalma mellett
bizonyságot tegyen. Csak az áhítatosan fáradozóra bízza rá akaratát,
csak az igazlelkűben tudja tudását és igazát.
TARTALOM.
Előhang 5
Képmás 10
Életerő és visszahatása 17
A művész 36
Önábrázolás 58
Válság és átalakulás 73
A mesterséges keresztény 83
Tana és ennek tarthatatlansága 96
A harc a megvalósításért 117
Egy nap Tolsztoj életéből 135
Döntés és megdicsőülés 150
Menekülés Istenhez 159
Utóhang 165